Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18-19 / 15. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító A 100 éves cukrászda pódiuma 1992. január 18-19., szombat-vasárnap Gyula — színház nélküli színházi város. Sőt, azon ritka színházi városok közül való, amelyben nonstop évadok peregnek egymás után: alig érnek véget a Békéscsabai Jókai Színház őszi-téli- tavaszi bérleti előadásai, máris kezdődik a nyári szezon a várszínpadon, a most 425 éve elesett Vég-Gyulavár színpadán (Szulejmán serege 1566. július elején érkezett a falak alá), amelyen a nyáron is a kortárs magyar dráma (ezen belül is a történelmi parabola, ezúttal Székely János: Mórok) felrázó, eszméltető dil- lemáira bízták a törökvésznél sorvasztóbb jelenkori nemzeti lelki-tudati tetszhalálbóli feltámadás serkentését. Dehát ugyancsak éppen a nyári évad avatta színházi játszóhellyé a múzeumi Ladics- ház udvarát is (Siposhegyi Péter Trianon gyermekei című színművének stúdióelőadásával), s ki tudja, e csendes, díszletsze- rűen színes történelmi városka melyik pontján tör még felszínre a jövőben az átváltozás s a játékbeli megtisztulás kedve-kény- szere? Mert nyilván a véletlen műve volt az is, hogy miután újra megnyílt a korabelivé varázsolt 100 éves cukrászda (például a barátom és kollégám, Ecsedi Tibor asztalosművész keze alatt új életre kelt, eredeti biedermeier bútorzattal), 1988 nyarán, kávézás közben Bencze Ilonát is, meg Lukács Sándort is rögtönzött fellépésre (majd ismételt visszatérésre) ihlette a hely szelleme, ősszel pedig már merített kartonra nyomott, elegáns műsorlap hirdette meg az első bérleti évadot. Aki nem vehetett részt valamennyi előadáson [márpedig ebbe az irodalmi kamaraszínházba bejutni nem könnyű feladat, hiszen mindössze nyolcvan látogatót tud egyszerre leültetni a direetrisse, Kosa Zsuzsa, de 90 bérletet adott el, tehát a pótszékes vagy álló vendégek már-már a levegőt szívják el az előadó(k)tól], egyszóval, aki így utólag lapoz bele a műsorokba, fájó szívvel találgathatja: vajon milyen volt, például 1988-ban Szombathy Gyula: Legyen a vendégem..., Mikó István: Ez az arc ismerős..., 1989-ben Gálffy László: A repülő ember, Su- nyovszky Szilvia és Szilágyi Tibor: Gyűlölöm, hogy imádlak..., Piros Ildikó és Husz- ti Péter: Te meg én..., 1990-ben Bács Ferenc: Színek, Tahi Tóth László : Futnak a pénzem után..., 1991-ben Psota Irén és Szentirmai Ákos: Irén, te édes, Bessenyei Ferenc: Maszk nélkül című estje, s legfennebb eltökélheti, hogy de aztán 1992-ben feltétlenül meghallgatom majd Mensá- ros Lászlót (Papíron túl vagyok az ötvenen), vagy Pászthy Júlia és Berkes János Kálmán—Lehár—Strauss estjét — ha bejutok... A cukrászda két, egymásba nyíló szobáját elválasztó, körülbelül 120 centiméter x 50 centiméter alapterületű küszöb—azt hiszem, a világ legkisebb pódiuma. Ezek valóban „a világot jelentő deszkák”, mert magad, kizárólag magadból kell megteremtsed a képzeletbeli „játékteMakótól Szárszóig Erdei Ferenc 515 levele Köz- és magánügyekkel foglalkozik az az 515 levél, amelyet Erdei Ferenc írt vagy kapott, és a Magvető most kötetben jelentette meg. A levélgyűjtemény: válogatás és csak az 1931-től 1944-ig írtakat tartalmazza. Ez a szűk másfél évtized Erdei Ferenc életének legszínesebb korszaka, ekkor alakul ki Bibó Istvánnal és Reitzer Bélával bensőséges barátsága, amely meghatározó szerepet tölt be a makói fiatalember sorsában. A levelek bizonyos csoportosításban időrendet követnek. Előbb a hagymatermelő munkából egyetemre járó és a jövő terveit szövögető embert ismerhetjük meg, aki 1931 -ben a Századunkban megjelent Királyhegyes szociográfiájával tűnt fel, és tagja a progresszív szellemű Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. A levelek elárulják, hogy milyen nehezen szabadult meg a lealázó értelmezésű „paraszt” szótól, amelyben eleve az elnyomottságot és alacsonyabb- rendűséget érezte. Töprengéseinek példája a 45. sz. hágai levél, hogy majd döbbenetes keserű- „ séggel térjen vissza könyvének bevezető vallomásában: „Paraszt vagy — s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az mind tiltva van előtted... paraszt vagy, lenyűgözött és kipányvázott.” Könyveket ír. Makó társadalomrajzán át a harmincas évek parasztságának mezővárosi világát mutatja be. Erdei a spontán szerveződött makói hagymásszövetkezetből indul, de első igazi és eredményes gazdálkodási tapasztalatait nyugat-európai útja során Németországban, Svájcban és Hollandiában szerzi, ahonnan így ír Ortutay Gyulának: „...nemjáték voltez az út,, hozzásegített önmagam és helyem illúziótlan felismeréséhez.” Erdei a nemzet felemelkedésének útját a parasztság polgárosodásában látja, s ez a SzéA levélgyüjteményt a Magvető jelentette meg Fotó: Berci László chenyivel rokon gondolkodás- mód végigvonul egész munkásságán. Sárközi Györgyhöz írt levelei bepillantást engednek a Futóhomok és a Parasztok keletkezésébe, Bibó István, Féja Géza és Veres Péter levelei — a közös tennivalók mellett—már a Márciusi Front és a Nemzeti Parasztpárt belső ellentéteiről is hírt adnak. Külön fejezetben vannak első feleségéhez, Diósszilágyi Évához még házasságuk előtt írt levelei, amelyekben a lírai részletek közügyekkel és szociográfiai munkájával vegyülnek el, mert „vak és bolond szerelmeseknek lennünk nincs értelme”, és az úrilány ezt kevésbé fogadta el. 1938. június 25-én kötött házasságuk alig másfél évig tartott. A későbbiekben több levélben említést nyer második felesége, dr. Majlát Jolán, aki egy aláírás erejéig szerepel a könyvben. Gazdag levélanyag mutatja be az országos hímév felé haladó Erdeit, kiegészítve a negyvenes évekből származó néhány félhivatalos, megtisztelő felkéréssel. (Ady Társaság, Magyar Élet, Szabad Szó.) Itt olvashatjuk a Kúria ítéletét is nemzetrá- galmazási perében. Elveszíti a kiegyensúlyozó szerepet betöltő Reitzer Bélát, aki már 1939- ben megírta: „megesz bennünket a német rövidesen”, s mint munkaszolgálatos tűnt el a Don- kanyarban. Erdei Ferenc köz- szereplésének csúcspontja az 1943-as szárszói konferencián a magyar társadalomról és a földkérdésről tartott előadása, amelyben hiányolta a mezőgazdasági termelés korszerű technikai felkészültségét. A könyvet Huszár Tibor utószava zárja, megállapítva, hogy Erdei, Bibó és Reitzer levelezése a maga nemében egyedülálló kortörténeti anyag. Azt is sejtetni engedi, hogy készül az 1945 utáni és felemás megítélésű Erdei Ferenc életének dokumentumkötete. A szent cél Ó, én fogalmazóművész, utálok írni. Keserves munka ez, barátaim. Az ember üldögél és várja, hogy eszébe jusson valami eredet(i). Persze általában hiába. Még közhelyek sem látogatják meg, nemhogy új gondolatok. Legalább valami bizarr vagy obszcén jelenetet tudna kreálni. De nem. A parlamentet nem nézi! Mintha nem is lenne írástudó, nézi a tájat, a szobát, hallgatja a zenét (Sosztakovics), gyűri (gyűlöli) a fehér papírt, tépi, hajtogat egy fehér galambot. Végül is miért írt eddig is? Hogy tájékoztassa az olvasókat a helyzetről? Nevelve, szórakoztatva-szórakozva? Nem. Nem ezekért írt, hanem a pénzért. Hogy tudjon venni kolbászt, krémest, sört, könyvet, lottót... hogy ki tudja fizetni a villanyt, a gázt. Hogy egyszerűen embernek érezhesse magát, akinek van zsebpénze. Miért írt még? A sikerért? Mi az a siker? Szenvedés, becsmérlés és felnézés keveréke. Azért is dolgozott persze, hogy felnézzenek rá. De a felnézést is átváltotta pénzre. írás közben mindig azokra az élvezetekre gondol, amit a honoráriumból ki lehet hozni, meg lehet szerezni. Mint az utcalány, aki közben csupán a pénzre gondol, semmi másra. Nincs benne hálaadás, se kéj, se öröm. Közben aztán megszokja a tevékeny életet és nem tudja abbahagyni, amihez ért. Ez persze így, ennyire nem igaz. De valamit mindig kell írni. Kántor Zsolt rét”, díszletet, partnert, légkört, s az asztaloknál ülő közönség valósággal kényszerít, ellenállhatatlanul vonz, hogy mindegyre lelépj erről a szédítően apró r pódiumról, hogy nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is közeledj hallgatóidhoz, hogy bevonjad őket magányodba, s ezáltal fel is oldd, közös játékká, örömmé varázsolva a verses, prózai vagy éppen zenés szöveget, amelynek előadásáért ideérkeztél. Ez a pódium lemezteleníti a művészt, áttetsző őszinteségre kötelez, nem tűri meg az olcsó hatásvadászatot, az üres dekla- málást vagy csápolást, mert szó szerint is orron vágja vele a vétlen hallgatót, aki öt perc múlva tudhatja: mit kap ma estére a kávéja mellé — valami jó, tömény szeszt vagy bugyborékoló szódavizet?... (Szomjúság ellen egyébként az sem megvetendő ital!) Az új esztendővel ötödik évadjába lép a gyulai 100 éves cukrászda irodalmi színpada. Bevallom: jólesett karácsony közelében ezen a parányisága ellenére minden alkalommal új, rejtett lehetőségeket feltáró pódiumon mondani el Arany Já- nos-műsoromat, a Rendiiletle- nül-t. Banner Zoltán A korabelivé varázsolt 100 éves cukrászda Fotó: Fazekas Ferenc Önbizalmat, lazaságot és felszabadultságot adni Nico Brown Írországban élő angol színész-tanár. Az elmúlt nyáron találkoztunk — együtt tanítottunk Dublinban. Hírét vettem, hogy december közepén Ausztriában van, Grazban tart rövid kurzust — meglátogattam hát, többek között azért, mert terveink szerint idén nyáron is találkozunk Békéscsabán, a VI. Európai Gyermekszínjátszó Találkozón. A grazi műhelymunka egyik szünetében kértem az interjút. —Hogy tudnád röviden megmagyarázni, mi az, amit csinálsz? — Ha megkérdik, mi vagyok, azt szoktam válaszolni, hogy zenész. Ám sokáig titokban tartottam ezt, nem vallottam be, két okból is. Egyrészt azért, mert csak egy évig tanultam hivatalos zenészképzőben, s ezt az egy évet is gyűlöltem. Másrészt azért, mert az a szó, hogy zenész, olyan mint egy stigma. Ha egy közönséges ember meghallja, elmegy a kedve attól, hogy hangszerhez nyúljon. A zenész számára is lehetetlenné teszi a közeledést a többi emberhez. — Képzettséged szerint színész vagy, ugye? — Igen. Játszottam egy ideig, megvan a működési engedélyem. — Hogy lett belőled színész- pedagógus? — Profi színházaknál végzett munkám során jöttem rá arra, hogy a színészek, akik többnyire nem képzett muzsikusok, különleges bánásmódot igényelnek, hogy el tudják engedni magukat, hogy élvezni tudják a tanulás folyamatát. A zenei tanulás folyamatát. Gyakorlatokat kell kitalálnom, amelyek segítik őket ebben. Gyerekekkel is régóta szeretek foglalkozni. Rá kellett jönnöm, hogy amit a színészeknél tanultam, kitűnően alkalmazható a gyermekek körében, s amit a gyerekektől tanulok, jól átültethető a színészekkel való folgalkozásaimba. Ezt a kétfajta ismeretanyagot kombináltam aztán egy olyan programban, amely önbizalmat, lazaságot és felszabadultságot ad a tanulás folyamatában. — Négy napra jöttél ide Grazba... Mit lehet ilyen rövid idő alatt megtanítani ennek a tizenvalahány érdeklődőnek, akik beiratkoztak a tanfolyamra? — Önbizalmat szerezhetnek, azt az érzést, hogy biztonsággal használják a ritmust. Megtanítani igen kevés dologra tudom őket... Rájönnek, mi a ritmus, ráéreznek arra a felszabadult- ság-élményre, amit a ritmus ad nekik. Bizonyos dolgok kifejezéséhez jobban használhatják a hangjukat, a testüket — hiszen mindannyian színészettel foglalkoznak, ezt használják a színészi munkában. Számomra ennek a workshop-nak van egy kísérleti oldala is: én magam is szeretnék többet tudni arról, mennyiben segíti a ritmus a színészt. Visszatérve a kérdésedre: ez alatt a néhány nap alatt a csoport ráhangolódik a közös munkára, és ezt a koncentráltságot vihetik haza magukkal. — Tegnap este láthattam a munkátokat. Éneklés, tapsolás és néhány ritmusgyakorlat után rögtönzések következtek, majd az improvizált kis jeleneteket ,felöltöztettétek” ritmikai és zenei elemekkel. Meglepő volt, hogy pillanatok alatt erős formák, villanásokra ugyan, de igazi színházi pillanatok születtek. A zene mindig ilyen hatással van a játék jellegére? — Igen, ezt tapasztaltam. De mint mondtam, ez számomra is kísérlet, én is tanulok. A legtöbb ember — a színész is — fél a tánctól, az operától, előítélettel viszonyul hozzájuk. Ezek a fiatalok is csak annyit tudnak, hogy szeretik a színházat. Mégis, engem is meglepve, létrejönnek bennük, általuk azok az általad említett igazi színházi pillanatok. Ezek a sűrített pillanatok a zenés színház új lehetőségeit villantják fel. Boldog vagyok, hogy ennek részese lehetek. Solténszky Tibor Az Irish Times 1-991. július 16-ai számának fotóján Nico Brown, a III. Európai Ifjúsági Színházi Találkozó zenei igazgatója (a kép jobb oldalán) magyar fiatalnak tanítja a bábozás művészetét
