Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-10 / 289. szám

WES MEGYEI HIRLAP­MAG AZIN 1991. december 10., kedd Székely János élete Rendőregyenruhában, józanul Aligha találni vendégszeretőbb embereket, mint a Dombegyházán élő Székely Jánost és feleségét. Hányattatott évtizedekkel a hátuk mögött is meg tudták őrizni természetes derűjüket, a barátság, a szeretet melengető érzéseit, amit szerencsésen vetítenek emberi kapcsolataikra. Riportunk készítése közben irigyelve tapasztalhattuk a ven­dégszerető családi harmóniát, amelybe az emlé­kek, az újraélt képek, mint üvegcserepek hullot­tak a békés hangulatra, fel-feltépve a sebeket. Végül mégis magnóra került az az önvallomás, amelyet most közreadunk, hogy okulva a múlt­ból, ne ismétlődhessenek meg hasonló esemé­nyek. — Székely János vagyok, 1925-ben Erdélyben születtem — kezdi János bácsi a beszélge­tést, miközben nem titkolt büsz­keséggel mutatja nagybátyja, Sütő András fényképét. Az er­délyi családfa bizonyítékaként szolgál még a Székely Berta készítette kézimunka, amelyet az étkező falán csodálhatunk meg. Erdélytől Dombegyházáig — Hogy miként kerültem Dombegyházára? — kérdezi önmagát. Az 1944-es román kapituláció után, mint önkéntes levente szolgáltam 18 évesen a tordai (Kolozsvár mellett) fron­ton. Személyesen vettem részt azokban a harcokban, miután sokan mondták: az Aranyos pi- roslott a vértől. Túlerővel Batto- nyát, Makót az oroszok el is fog­lalták, s bekerítő hadmozdulat­tal nyomultak Debrecen felé. Mire az Észak-Erdélyben levő csapatokat, a II. magyar hadse­reget bekerítették volna, vissza­vonuló harcokba kezdtünk Sza- mosújvár, Dézs, Szilágysom- lyó, Nagykároly és Debrecen irányába. Később a különleges csapatokkal Sopron megyébe. Csallóközbe, Hidmod községbe kerültünk, ahol páncélos elhárí­tó kiképzést kaptunk. Február 4- én kerültem közvetlen a frontra a Vértes hegységben, Mór kör­nyékére. Csókakő, Bodajk, Sö­rét körzetében egész télen folyt a harc. Hol mi mentünk hátra, hol az oroszok. A halogató hadmoz­dulatok után 1945. március 16- án az oroszok hatalmas táma­dást indítottak, amit már nem lehetett megállítani. Másnap keveset pihentünk Bodajkon, majd kivezényeltek bennünket az arcvonalra. Sörét községet visszafoglaltuk, de Csókakőt már csak félig sikerült. Én is megsebesültem — mutatja jobb lábán a golyó ütötte sebet. Szál­lítás közben még két szilánkot kapott a másik lábam. Öt hóna­pig voltam kórházban, így ke­A Dombegyházi Állami Gazdaság traktorosbrigádja a hatvanas évek elején. Székely János bácsi (a képen) a traktoron ülő sorban jobbra, felfelé a második A Dombegyházán élő Székely János az 1956-os dokumentumait rendezgeti. Háta mögött láthatóak a Székely Berta által készített faliképek kálváriája 1956-ig rültem Zircre az apátságba. Ké­sőbb egy Veszprém felé tartó vonatra ültették a betegeket, de bombatámadás érte a szerel­vényt. Leszálltunk. Egyszer csak fütyült a vonat, mindenki felugrott, én meg ott maradtam a márciusi éjszakai hidegben. Fel­kúsztam a sínekhez és csak so­kára — egy a frontról jövő utol­só vonatra—vettek fel, történe­tesen két magyar vasutas. Meg­fogadtam: többé nem szállók le a vonatról, lesz, ami-lesz. Később Bécsben a 201-es vöröskeresztes hadikórházban ápoltak, amelyet Szegedről köl­töztettek ide. Több ezer sebesült volt együtt, nem éppen elit kö­rülményben. Egy csendőr törzs- őrmester éppen mellettem halt meg, előtte sokat beszélgettünk. Jó lenne tudni a családja címét, de sajnos nem sikerült megsze­rezni. A harcok közeledtével sokan Nyugatra menekültek, köztük sok orvos és ápoló. Egy Tóth Károly nevezetű, tordai születésű zászlós maradt csak velünk, aki szegény éjjel, nappal dolgozott. A nagy fordulat — Felgyógyulásom után a rendőrséghez mentem dolgozni. Volt egy jó barátom, Barna Ist­ván rendőr főhadnagy, aki Ko­lozsváron volt tiszt és egyszer így szólt: „Te is egyedül vagy, nincs senkid, hová is mennél a nagyvilágba, gyere velem”. El­készíttette az iratokat és így let­tem rendőr. Később, 1947 tava­szán helyeztek át Dombegyhá­zára. Rögtön kezdődtek is a konfliktusaim a helyi kommu­nista párttal, mert a feleségem­mel templomban esküdtünk. Szeretném hangsúlyozni, hogy később se voltam hajlandó sen­kit „bemártani”, mint azt sok­szor elvárták volna. Például egyszer azt akarták, hogy te­gyek a zsebembe egy marék búzát és szórjam a kulák vályú­jába. Én rendőregyenruhában is józan maradtam és ilyet nem tet­tem. A szegedi hadbíróságon is megvádoltak, hogy egy Czabai Pál nevezetű dombegyházi há­borús bűnöst mentegettem. Jó magaviseletem miatt azonban „csak” három évre zártak ki a rendfokozatokból. Ezt követően az ötvenes évek eseményei ha­tározták meg az életem. 1956 történései Lökösházától Mezőkovácsházáig — Addig-addig ügyesked­tek, hogy 12-féle vádat állítottak ellenem. Az ÁVH 1950-ben le­tartóztatott és Budapestre, az Andrássy út 60-ba vittek. Hat hétig éjjel, nappal kínoztak. Azt hittem sose látok napvilágot. Végül haza akartak engedni, hogy ha szükséges majd újra hívnak. Azt azonban tudtam, hogy ha hazajövök és új adató- . kát gyűjtenek ellenem, akkor biztos kötelet kapok. Tehát kije­lentettem: itt vagyok, most ren­delkezésre állok, tegyenek, amit jónak látnak. Erre összedugták a fejüket és elengedtek, de a rend­őrség kötelékéből elbocsátot­tak. Próbáltam a polgári életben elhelyezkedni, de sehol nem fogadtak. Végül Dombegyhá­zán kenderáztatást vállaltam, később pedig a battonyai gépál­lomáson kaptam munkát. Mind­végig éreztem, hogy szemmel tartanak. Sohasem titkoltam, hogy elítélem a Rákosi-rendszer elnyomó politikáját, valamint a személyi kultuszt. Úgy gondol­tam ez csak a spicliknek, a dör- zsölődő piroskönyveseknek való. Battonyán 1956-ban bevá­lasztottak a Munkástanácsba, a Forradalmi Tanácsba, amely­nek szellemében tevékenyked­tem. Ez tagadhatatlan tény — erősíti meg János bácsi. A november 4-ei forradalom leverése nagyon rossz érzések­kel töltött el, de tovább dolgoz­tam. 1956. december 6-án, mint traktoros szállítottál^ a répát a lökösházi vasútállomásra. Ek­kor tudvalevő, a Kádár korszak már kezdett kibontakozni. Tan­kok és pufajkások mindennap járták az utcákat, s nem volt ke­gyelem. Lökösre menet talál­koztam egy tüntető tömeggel, akik a kevermesi út felé vonul­tak, de még a település belterü­letén. Megálltam, leállítottam a gépet, és levettem a sapkám tisz­teletem jeléül. Amikor elhalad­tak mellettem, elindultam lerak­ni a répát. Eközben a tömeg egy nagy kör után visszaért a vasút­állomásra. A téren tartották a nagygyűlést. Jelen voltak a Lö­kösházi Álami Gazdaság dolgo­zói, a határőrség, a FEP, a pénz­ügyőrség és a helyi lakosok. Meghallgattam a beszédet, amelyben elítélték a novemberi agressziót és ellenállásra buzdí­tottak. Én is szót kértem. Méltat­tam a gyűlést és habár idegen­nek számítottam a megjelentek között mégis elfogadták ajánla­tomat, hogy menjünk el Kever- mes, Dombegyháza, Battonya és Mezőkovácsháza települé­sekre is. Pillanatok alatt jött vagy 10 gépjármű a gazdaság­tól. Mindenütt nagy tömeg volt, de rendbontás nem történt. Meg­beszéltük, hogy másnap, de­cember 7-én Battonyára és Me- zőkovácsházára is átmegyünk. Reggel értem jött két határőr (akkor még nagyon aktív volt a helyőrség Galajda József őrpa­rancsnok vezetésével), hogy siessek, mert indulnának az emberek. Zárójelben jegyzem meg, hogy a határőrségnél volt még egy Forgó nevezetű törzs- őrmester, akit el akartak vinni az oroszok, de úgy „elszaladt”, hogy nem is állt meg Nyugatig. Ha jól emlékszem Lökösházán pedig Gyurka nevezetű őrspa­Székely János próbarendörként 1947-ben Dombegyházán zőkkel. Igaz, nekik már nem volt mit égetni, de megjelenésükkel erősítették a forradalom szelle­mét. Ekkor naivan még azt hit­tük: simán lezajlott a demons­tráció — sóhajt fel az elbeszélés közben János bácsi. A feketele­ves pedig csak ezután követke­zett. Epilógus — Mégis jött a nagy megtor­lás. December 8-án Orosházá­ról indultak a tankok, a pufajká­sok Mezőkovácsházán át Batto­nyára. A faluba nem jöttek be, megálltak a digesztomál, a mai állatihulladék-feldolgozónál. A városházán tárgyaltak Takács Dezsővel (a jelenlegi polgár- mester édesapjával), aki a gépál­lomáson dolgozott. Nem érez­ménye lehet az elbocsátásnak. Mivel én Dombegyházán lak­tam, így nekem nem tudtak szól­ni. Azt követően két és fél évig sehol nem kaptam munkát. So­káig alkalmi tevékenységekből éltem, de később is kísérte, befo­lyásolta 1956 az életemet. Hát eddig a történet—fejezi be Szé­kely János bácsi, aki egyébként most azon fáradozik, hogy a háborús és az 1956-os sorstársa­kat felkutatja, kapcsolatokat ke­res, dokumentumait rendezgeti. Örömmel mutatja például Sályi Géza levelét Budapestről — ő vezette Dombegyházán a harco­kat —, akivel sikerült élő kap­csolatot teremteni, felidézni a háborús éveket. Vagy ugyan­ezen kapcsolat által említi Kot- roczó Zoltán nevét Kunágotáról. János bácsi már többször tett Traktorosként kendervágáson a dombegyházi Petőfi Téesznél rancsnok volt hadnagyi rendfo­kozatban, aki szintén aktívan tevékenykedett. El is vitték Bu­dapestre, azóta se tudni róla semmit. Mire oda értünk, Batto­nyán akkora tömeg jött össze, hogy ki se-lehet mondani. A be­szédek elhangzása után elindul­tunk Mezőkovácsházára, ahol már az ottani emberek is megje­lentek. Hirtelen olyan ember­rengeteg gyűlt össze, hogy moz­dulni se lehetett. Mezőkovács­házán megrohamoztuk a járási pártbizottságot és a nyitott abla­kokon kidobáltunk minden ira­tot, könyvet, amit aztán a kint álldogálók meggyújtottak. Látni alig lehetett a füsttől. Lefegyve­rezték a rendőrséget, a járási ta­nácsot, de itt sem hangzott el egyetlen lövés sem. Ekkor pedig már a fegyverek a magánszemé­lyeknél voltak. Estefelé hazain­dultunk, miközben találkoztunk a Lökösháza, Nagy- és Almás- kamarás, Kunágota felől érke­hették azonban magukat bizton­ságban, mert fondorlatosán el­csalták a Forradalmi Tanácsot a rendőrségre és ott letartóztatták. A tömeg tiltakozott, de tettle- gesség nem volt. Ezt követően egyenként szedték össze a forra­dalmárokat. Dombegyházáról engem Battonyára vittek, s na­gyon megvertek. Egy Czakó nevezetű tiszt mindennek lehor­dott és fizetnem kellett 3000 fo­rintot. Gál Istvánnal a közeli kukoricásban bujkáltunk. Végül azonban én sem kerülhettem el a sorsom. Március 15-ére hirdet­ték a plakátok: Újból kezdjük! Március 14-én bevittek Batto­nyára és a munkakönyvemet a kezembe nyomták „fegyelmi úton elbocsátva” bejegyzéssel. Hasonló sors várt volna Takács Dezső, Szél Sándor, Boldoczki Pál, Gál Istvánra is, de nekik valaki megsúgta, hogy időben vegyék ki a munkakönyvét, mert később komoly következ­kísérletet arra, hogy még több volt bajtársat, sorstársat felku­tasson, vagy a családjaikat meg­ismerje. Terveiben — bár ezt csak félve mondja — egy em­lékmű felállítása is szerepel, de mindez persze nem csak rajta múlik. Utószó helyett A riporthoz még hozzátarto­zik, hogy János bácsi feleségé­vel mindig is nagyon fájlalta, hogy a rendőrség kötelékéhez való tartozástól megfosztották, hisz akkor a nyugdíjévek is nyu­galmasabban telhetnének. Nem hagyták annyiban a dolgot és rehabilitációs kérelmet nyújtot­tak be. Ez alapján örömmel érte­sültünk arról, hogy 1991. június elsejével visszahelyezték a rendőri állományba, mint tarta­lékos rendőr alhadnagyot. Lejegyezte: Halasi Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents