Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONY írékés megyei hírlap Győzni fogunk Fotó: Kőhalmi Endre Vu kővárról érkeztek Fotó: Mónos Gábor (MTI) Menekültek, táborok, béke, advent Nagyatád Hunyorgó fények pislákolnak az apró ablakok mögött. Komor kaszámyaépületekben emberek élnek. Menekülteknek, menedékesnek mondják őket, akik katonai vaságyakra, napi háromszori étkezésre, meleg, téli ruhára leltek a városvégen. Lehetnek úgy kétezren, öregek, gyerekek, nők — akik odahagyva békebeli házat, hazát, megszokott mindennapi életet, most itt rostokolnak. Nyár óta itt megváltozott minden. Emberek jöttek, levágták az elhagyatott kísértetkastély körül nőtt méteres gazokat, eltűntek a szeméthegyek, lassan a patkányokat is kiirtották. Festék került a több mint két esztendeje elhagyott épületek falára, s a vízrendszer is kiheveri a feltöltést és a fertőtlenítést. — Sorban, egyesével újítottuk fel a szálláshelyeket — hallom Kátai Józseftől, a Menekültügyi Hivatal ide akkreditált táborvezetőjétől. — Az állandó fogadóállomások hamar megteltek és így szükség volt ilyen átmeneti menedékre. „Csúcsüzemben” 3000 embert tudunk fogadni. A 70 fős gondoskodó személyzetnek itt, a határtól alig 40 kilométerre, mindenre fel kellett készülnie. A túloldalról egész szociális otthon, komplett iskola (három is) érkezett. A Máltai Szeretetszolgálat segítségével folyamatosan jönnek újabb és újabb hullámokban. Van itt 94 éves néni is, s gyakori a 60-70-80 éves öreg. Őket is idevezette a tragédia, azokat, akik már a szomszéd falvakba sem akartak látogatni. Most idegen országban ülnek, nagy-nagy szomorú csendben, a vaságyak tövében. Az áradat pedig csak erősödik, augusztus óta 45-50 ezer ember keresett oltalmat magyar földön. Ebből 3-4 ezren táborokban húzódtak meg, ahol a levertséggel, az idegölő tétlen fásultsággal is meg kell küzdeniük. Milica (nevezzük így) középiskolai tanár, a három ideérkező technikum egyikének pedagógusa. Szőke, fáradt arcú, harminc körüli nő. Keskeny ajkainak apró remegése örökös feszültségről árulkodik. — Nehéz volt átjönni, a szerbek és a hadsereg mindenre lőtt, ami mozgott — mondja vonakodva. — Amikor elindult a vonat, gránát- eső hullott rá. Jött kocsival is meg busszal, mindennel amivel csak lehetett. —Szörnyű volt, ahogy fepakolták az öregeket, a nőket, a gyerekeket a vonatra—meséli. — A féri"ak ottmaradtak Eszéken, s a harcok közötti békés búcsúzkodások pillanataiban bizony sírtak ők is. Mirjam — akit persze másként hívnak — szintén egyedül, család nélkül érkezett. A férje Horvátországban marad, a gárdában harcol. Kislányukat — mint oly’ sokan mások — ők is szlavóniai rokonaikhoz menekítették. A család már több mint négy hónapja három részre szakadt, s a csak pillanatnyi fegyvemyugvásban nehéz kapcsolatot tartani. Nagyritkán egy-egy rövid levél, sebtiben leírt életjelentés, s néha egy-egy szerencsés telefonbeszélgetés — ez jelenti a köldökzsinórt az otthoniakkal. Ő is csak pusztulásról beszél, a házak háromnegyedét a szüntelen ágyúzás, bombázás már lerombolta, az emberek több hónapja pincében élnek. — Nem hiszek abban, hogy a béke elhozza a megnyugvást, ilyen nincs ezután az aljas és piszkos háború után — fogalmazza meg határozottan véleményét. A szebb időket megélt asszony fegyelmezetten viseli sorsát, csakúgy mind diákjai. Tizenöt-tizenhét éves fiúk. Máskor csak úgy robbanna ki belőlük a déli temperamentum, a fiatalemberek életreje. Most csüggedt tekintettel révednek el hosszú negyedórákat többhetes horvát újságokon. Koraérettek ők, akik most az iskola helyett a háborútól kaptak leckét. Szinte mindőjüknek van odahagyott rokona, s mindenki gyászol már valakit. Családtagot, barátot. Azért hamar oldódnak. Zajosan ecsetelik ideérkezésük történetét. S szívélyesen számolnak be a tábor hétköznapjairól. Kaposvárra járnak iskolába, s a suli után jönnek egyenest vissza a kaszárnyába. Itt elég sivár az élet. Esténként kártyáznak énekelnek, s mindig megy a rádió, hallgatják a horvát hadijelentéseket. — És persze tanulunk — teszik hozzá sietve. Nem panaszkodnak — bár rajzasztal jó lenne —, mindennel elégedettek, csak hát jobb lenne odahaza—sóhajtanak fel. Aztán rögvest egymást bátorítják, s kérik fotózzam le őket a győzelem jelével. Tolmácsom szűkszavú munkásember, akit úgyanúgy fojtogat a szűnni nem akaró rossz érzés. Egyszercsak feltör belőle is: — Tudja én 15 évet dolgoztam odahaza Szentlászlón. Szépítettem a családi házat és most lehet, hogy porig rombolták már... Nem tudom én mi lesz. Aztán bocsánatot kér a tolakodásért. A szobában zsúfoltság, izzadtságszag, de a fiúk jól érzik — ha van ilyen egyáltalán — magukat. Focicsapatok képe, pop-sztárok gyűrt posztereken. Mindenütt a zsúfoltságban látni a jeleit, hogy az ember hogyan próbál egy személyes, csakis őáltala birtokolt sarkot kialakítani a 18—24 személyes hálótermekben. Ennyit tudunk tenni — hallom a szintén nyúzottnak tűnő Kátai Józseftől, aki bizonyára már otthon ünnepli Békés megyében, szeretteivel a karácsonyt. Nincs semmiféle szégyenkezés a hangjában, nem is lehet, hiszen a hivatal megtesz mindent — tán még egy kicsivel többet is — amit lehet. A parlament által jóváhagyott idei 800 milliós letelepedési alap — amelynek az elfogadásakor más funkciója volt — már elfogyott. Mégis, minden „menedékes” heti 500 forint értékben kap élelmiszersegélyt vagy biztosítják a közétkeztetés keretében az ellátását. Havi 100 forinttal támogatják a tisztálkodást, s akiket családok fogadtak be, azok 1000 forintos fűtési támogatást igényelhetnek önkormányzatuktól. A gondoskodásnak azonban itt is ára van, a táborvezető szerint a nagyatádi „gyűjtő” fenntartása naponta több mint félmillió forintba kerül. Ebből működtethető a tábor, a benne kialakított általános iskola, az óvoda. A fűtők, gondnokok, gépírók mellett orvosok, ápolók, s remélhetőleg szociális munkások is segítenek elviselhetővé tenni az életet. A magatehetetlen öregek, a sok kisgyerek—a táborlakók kb. 25 százaléka — mellé nagyon kellenek, mint ahogy az is, ahogy Nagyatád elfogadta a menekülteket. A város, az egészségügyi intézmények, a kórház és az itt élők segítsége nélkül akár egy napig is nehéz lenne az élet. Amire képesek, megteszik a „menekültügyesek”. Szerveznek bábszínházi előadást, horvát népzenei fellépést. Van tévé, büfé, könyvtár, újságok is érkeznek odaátról, sőt a nőknek még egy pici fodrászatot is kiszorítottak. Nemsokára lesz egy másik telefonfülke is, talán akkor mérséklődik a sorbanállás. Felkavaró jelenetnek vagyunk tanúi az egyik félhomályos folyosón. Talpig feketébe öltözött nő szorongatja sírva nagyranőtt kamaszfiát. Egymásra találtak, most egyesül ismét a család. Szaporán, pergő nyelvvel kérdezik egymást, mi újság Eszéken, áll-e még a ház. mi van a nagyobbik fiúval a gárdában, hogy megy a sora a két leánytestvémek, akik most Németországban vannak. Odébb a nagymama áll szótlanul, talán most költözik bele újból a reménység, hogy lesznek még boldogabb idők is. Az iskolában nézem a gyermekrajzokat. Krétával, vízfestékkel rajzolt kézitusa, ágyútűz — majdhogynem a dörgést is hallani —, szőnyegbombázások képe. Beépült a tudatukba, s a Nagy Kaland képét lassan elhomályosítja. A tanítás — amely horvát nyelven és tanrend szerint történik — talán tompítja ezt, de meg nem szüntetheti. — Nemcsak a gyerekek, a nők és az aggok a veszélyeztetettek — hallom kísérőmtől —, hanem a kevés számú férfi is az. Rájuk még vár az otthon harcolók megítélése, hogy miként fogadják őket, gyáva patkánynak megbélyegezve vagy normális, emberi módon. Mohács A rendszerváltás szép és szomorú példájaként az egykori mun- kásórraktár most menekülteknek ad otthont. Itt és egy hajdani kollégiumban háromszáznál is többen élnek. Az udvaron a Zasztavák mellett egy kis kerti traktor is áll, amely sokat elárul az ideérkezők körülményeiről. — Volt, akit az állatok etetése közben ért a támadás — mondja Tóth István az itteni közpoftt vezetője. — A többség a túloldali Baranya háromszögből érkezett, Kórógyról, Eszékről. Nyári ruhában, cipőben, mindenféle felszerelés és holmi nélkül kerültek át Magyarországra. A hivatal megpróbált mindenről gondoskodni: a konténeres WC-től a mosógépig, a borotvahabtól a bébipelenkáig, s Libresse-től a vasalóig. Itt a menekülteket megpróbáljuk a város életébe integrálni. A gyerekek bölcsődébe, óvodába, iskolába járnak Mohácson, nagyon sok rászorultat helyeztünk el szociális otthonokba — amennyiben beleegyeztek. Emellett természetesen gondozónők járnak hozzánk hetente 2-3 alkalommal. Az emeleti kisszobában egy kórógyi kőműves húzódik meg feleségével, két apró gyermekével. — Több, mint egy hónapja jöttünk. Akkor még állt a falu, csak néhány ház és a templom volt romban. Egy vasárnap délután elindult az utolsónak kitartott 130— 140 ember, azóta itt vagyunk. Most már megszoktuk, csak a gyerekeknek hiányzik az otthoni udvar, a játék, a szaladgálás, nincs itt meg az a szabadságuk. Sokat gondolok a házunkra, mi lehet azzal a kisbútorral, meg a sok szerszámmal amit otthagytunk. Nem hiszem, hogy meglenne még... A gyerekek azért jó, hogy itt vannak velünk, a feleségem, crnagorai rokonai sikeresen hozták utánunk őket a határig... Most már csak bízok, hogy jobb lesz, de nem akar javulni a helyzet. Mi csak meglennénk magunkba kórógyiak, de hogy fogunk kijönni a szomszéd faluval? (Szerb település — K. E.) Nem tudom, nem tudom.... Sokáig töprengtem, hogy mit is mondhatnék ennek a három tizenkét éves lánynak. Akik gépíróiskola és szombati bálok helyett szerb apjukra, magyar anyjukra, horvát famíliájukra gondolnak. Akiknek már vannak meggyilkolt barátaik, barátnőik, akinek apja szerbként védte a falut az idegenektől. Akiknek ott a szemében a kiirthatatlan bánat, akik a női praktikák helyett gyászolni tanulnak. Akik nem tudnak és nem is akarnak felejteni. Csak ültem velük szemben, megrendültén. Kőhalmi Endre Segíts meg bennünket, Istenünk! Fotó: Mónos Gábor (MTI) Hírekre várva mindennapos tétlenségben Fotó: Kőhalmi Endre
