Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
|EKE$ MEGYEI HÍRLAPKARACSONY 1991. december 24-26., kedd-csütörtök 0 At kell jutnunk a tisztítótűzön Beszélgetés dr. Kéri László politológussal Dr. Kéri László (40) szociológus, politológus, a Politikatudományi Intézet főmunkatársa. Csaknem két tucat könyv szerkesztője, társszerzője és két önálló kötet írója. Ez utóbbiak egyike az „Összeomlás után” politikai bestsellernek is tekinthető. A könyv erénye a szerző reális értékítélete, szókimondása, ha úgy tetszik, bátorsága. Apropó, bátorság. Úgy 6—8 évvel ezelőtt több alkalommal módom volt hallgatni őt az újságírószövetség székházában, ahol olyanokat mondott, hogy az volt az érzésem, amint kilép az épületből, két marcona pr (pardon, elvtárs) betessékeli egy nagy fekete autóba, és többé semmit nem hallunk róla. Nem így történt, persze akkor szerencsére már nem is történhetett így. Mostanában hallgatva Kéri Lászlót—az egyik leggyakrabban foglalkoztatott rádió- és tévé-riportalany — ugyanazt a gondolati és szólásszabadságot tapasztalom nála, mint annak idején, csak talán a nagy fekete autó rémképe nem jelenik meg. Azért csak megkérdezem tőle: nem fél? A válasz: „Semmiféle karrier-ambícióm nincs, és ez felszabadítja a gondolkodásomat, nem kell taktikáznom, hogy amit mondok, az árt-e nekem vagy használ.” Pesti lakásának dolgozószobájában, könyvekkel körülbástyázva beszélgetünk az elmúlt évtizedek változásairól. — Bevezetőben arról, hogyan lesz valaki politológus? — Úgy, hogy szerencsés helyre kerül már egyetemista korában. Az ELTE jogi karára jártam, s rögtön az elején arra a tanszékre sodort az érdeklődés, amely akkor kezdte tanítani a szociológiát. Ez az állam- és jogelmélet tanszék volt, tulajdonképpen a szégyenlős neve volt a politológiának az államelmélet, mert akkor még nem lehetett politológia tudománynak hívni. Mikor első éves voltam 1970-ben, már egy éve tanított szociológiát ott Kulcsár Kálmán. Több fiatal is volt a tanszéken, Bihari Mihály, Szilágyi Péter és mások. Nagyon érdekes volt, egyszerre kezdték tanítani a szociológiát és egyszerre jutottak az első diplomához. Gyakorlatilag abban az időben a szociológia volt az egyetlen kritikai műfaj, amibe egy fiatal belekapaszkodhatott. Ez engem oda is kötött a tanszékhez, s másodéves koromban már a diákkör titkára lettem. Húszévesen részt vettem az első nagy kutatásokban, s a következő években, még hallgatóként, mintegy kitanultam a szakmát. A jogi diploma megszerzése után megmaradtam ezen a tanszéken állam- és jogelméletet tanítani. Közben fölvettek a bölcsész karra filozófia szakra, úgyhogy délelőtt tanítottam, délután meg filozófia szakra jártam. Amikor ezt is befejeztem, akkor a Marxista—Leninista Esti Egyetemre 1981-től 87-ig ami szociológiai kutatásban Magyarországon elképzelhető volt, azt mi mind elvégeztük mentem, a szociológia szakosítóra. A Villányi út akkor, a ’70-es évek derekán a szociológiai képzés legjobb fóruma volt. Bertalan László, Gazsó Ferenc, Gombár Csaba, Kolosi Tamás, Papp Zsolt tanítottak. Mondhatom, itt fölvonult a magyar szociológia színe-java. Természetesen változatlanul tanítottam a jogi karon, mígnem 1981-ben Gazsó Ferenc szólt, hogy indulna egy nagy politikai—szocializációs kutatás, nem volna-e kedvem vállalni ennek irányítását. Elvállaltam, s ’81-ben átkerültem a Társadalomtudományi Intézethez, először félállásba, majd főállásba. Létrehoztam egy 8—10 fős csoportot, Boros László, Gyulavári Agnes, Fazekas József, Stumpf István, Szigeti Péter és mások voltak a csapatban. Ez nagyszerű időszak volt, 1981-től 87-ig ami szociológiai kutatásban Magyarországon elképzelhető volt, azt mi mind elvégeztük. Tulajdonképpen a '87—88-as esztendő volt az összegzés, ám mire a hat kötet megjelent és összeforrt a csapat, sőt, nemzetközi presztízsünk is lett, addigra az intézet sorsa megpecsételődött. Mivel a pártközponthoz tartozott, megszűnt a támogatás és ennek következtében az intézeti létszám 120 főről tízegynéhányra csökkent. — Munkáikban igencsak kemény kritikával illették a rendszert. Mennyire tűrte, hogyan engedte mindezt a hatalom? — Előadásaink után rendszeresen feljelentgettek bennünket, s ilyenkor mentek a levelek a pártközpontba. A szomorú egy pártra nézve, ha egyik szerve följelenti a másikat a harmadiknál, mert akkor annak csak annyi, a jövője. legvaskosabbat a hajdani veszprémi városi első titkár írta, ő öt oldalon át ecsetelte három kb-titkámál azt, hogy mi a rendszer ellen lázítunk. Huszár István volt akkor az intézet igazgatója, ő csendesen elmosolyodott, és csak annyit mondott: szomorú egy pártra nézve, ha egyik szerve följelenti a másikat a harmadiknál, és akkor annak annyi is a jövője. — Ezek szerint nem vették komolyan az Önök tevékenységét, nem voltak hatással a politikusokra? — A dolog bonyolultabb. A párt nagyon tagolt volt, nem csak helyi szinten, hanem a pártközpontban is. Valakinek mindig jól jött egy ilyen levél, valójában nem is rajtunk akarták ilyenkor elverni a port, hanem a párt másik vonalán. Tehát amikor minket feljelentgettek, akkor nem mi voltunk a célpont, hanem a Pozsgay-vagy az Aczél- számy. Nem lehetett tudni, hogy ki, mikor, kinek, ki által tart be. A legnagyobb kirohanásokat az agit.-proposok rendezték, főleg Bihari Mihály, Gombár Csaba, Papp Zsolt ellen. Elcsodálkozom a mai új okosokon, akik nagy bátorságról tesznek most tanúságot, de 1986—87-ben Gombár Csaba körül megfagyott a levegő, amikor azt mondta: tudomásul kell venni, hogy Magyar- országon megbukott az egypártrend- szer. Akkor kellett ehhez bátorság, és nem két évvel később. — Említette Aczél György nevét. Ö 1985 tavaszától 1989 októberéig az intézet vezetője volt. Hogyan tudtak vele együtt dolgozni? (A válasz előtt egy megjegyzés: az interjú Aczél György halála előtt három nappal készült — a szerk.) — Nagyon jól kijöttünk vele. Aczél rendkívül rugalmas, korrekt ember volt, aki soha nem gátolta a kutatási és publikálási szabadságunkat. Nem kellett kéziratot bemutatni előtte, nem kényszerítette rá senkire akaratát. Ugyanakkor állandó politikai vitapartner volt, és mi is tudtuk, hol van az a határ, amelyen túl nem lehetett meggyőzni. Maga is tudomásul vette, hogy Bihari Mihály vagy Gombár Csaba nézetei és őközte ég és fold a különbség. Persze amikor egy-egy interjúnkat vagy újságcikkünket ismertette a Szabad Európa Rádió is, akkor azért oda- morgott nekünk, hogy „muszáj maguknak Szabad Európa-sztámak lenni?” Mire mi azt válaszoltuk, drága uram, oda is jár a magyar sajtó, nem tehetünk róla, hogy olvasták és érdekesnek találKéri László: „Semmiféle karrierambícióm nincs, és ez felszabadítja a gondolkodásomat...” ták. Ezen túl nem csinált belőle különösebb ügyet. Igaz, Aczél György valóban mellőzésből került az intézet élére, tulajdonképpen a belső hatalmi harc egyik áldozata volt. Csak később derült ki, hogy Moszkvából folyamatosan sürgették a vezetésből való eltávolítását. Kádár meg tudta őrizni, mint politikai bizottsági tagot, de nem tudta megőrizni, mint kb-titkárt vagy miniszterelnök-helyettest. O is és Huszár István is kulturált, intelligens emberek voltak, és hagytak dolgozni bennünket. — Mint mondta, a '85—86 közötti időszak a politológiai-szociológiai kutatások aranykora volt. Milyen folyamatokat figyeltek meg, és mennyire lehetett következtetni ezekből a végkifejletre? — Nagyon jól lehetett látni már ’85- től azokat az ellentétes mozgásokat, amelyek a politikai életben zajlottak. Volt egyfelől egy nagyfokú leépülés, amit jól tudtunk bizonyítani a KISZ-en keresztül. Modelleztük, hogy a KISZ alulról való szétesése tulajdonképpen egy lépéssel a párt előtt jár, és ugyanazt az utat fogja megtenni az MSZMP is. Ugyanakkor a civil szférából, a társadalomból, az alternatív mozgalmakból a másfél-kétórás filmek egyelőre dobozban vannak, várok egy normális tv- vezetésre, amely helyén tudja ezeket kezelni. kinövő, nagyon gazdag szerveződési folyamat volt megfigyelhető, tehát a leépülés mellett jól látszott az új fölépülése is. 1987-től már teljesen világos volt, hogy az egész társadalom minden eddiginél mélyebb válságban van, az MSZMP nem képes megtartani hatalmát, s egy olyan gyors bomlási folyamat indul be, amely elsöpri a rendszert. Mindezt akkor kutatói borúlátásnak tekintették. Ez is jelzi, hogy mennyire elszakadtak a valóságtól. Persze nem mind, a politikai bizottsági tagok egy része, Hámori Csaba, Csehák Judit, de még Horváth István is világosan látták a helyzetet, kiálltak a Pozsgay Imre vezette reformtervek mellett. A balos vonulat, Gáspár Sándor, Lázár György, Németh Károly természetesen elutasították. Mindezek külön elemzést igényelnek, már hozzá is kezdtem, a következő munkában a Kádár-korszak felbomlását fogom vizsgálni. Nagyon sok érdekes videointerjút készítettem az átmenet főbb szereplőivel. Bíró Zoltánnal, Demszky Gáborral, Hóm Gyulával, Grósz Károllyal, Pozsgay Imrével, Orbán Viktorral, Tölgyessy Péterrel és remélem, mielőbb Németh Miklóssal is. Mint mondtam, ezek már kész anyagok, másfél-kétórás filmek egyelőre dobozban vannak, várok egy normális tv-vezetésre, amely helyén tudja ezeket kezelni. — Térjünk rá a jelenre. Most milyen a viszonya a hatalommal, és személy szerint ön erre számított-e, ezt várta-e, ami ma van? — A választ két részre bontom. Először is látni kell, hogy a koalíciós erők egy része erősen érdekelt abban, hogy erre, az általuk reformkommunistának tartott garnitúrára állandóan rásüsse az utódpártiság, a hatalomátmentés bélyegét, amit nevetségesnek tartok. Ha ez a garnitúra, beleértve a kutatókat is, nem elég intenzíven vesz részt az MSZMP lebontásában, nem biztos, hogy ez ilyen békésen ment volna végbe. Nem az én dolgom helyettük megtanulni azt, hogy lássák a mi szerepünket, és nem fogok odaállni az érdemgyűjtők széles táborába sem, mert az érdemgyűjtők akkor jöttek 1990 tavaszán, amikor már nem volt semmi kockázat. Bihari Mihály írta egy tanulmányában nemrég, hogy a mi garnitúránk soha életében nem volt reformkommunista, azok a Grószék voltak, akik csak egy pártot tudtak elképzelni, mi esetleg reformszocialisták lehettünk, de közülünk senki nem gondolkodott kommunista pártban, hanem többpártrendszerben. A kérdés második felére az a válaszom, igen, erre számítottam, ami most van. Pontosan arra, hogy egyszerre szakad ránk a magyar van mögötte egy választás, egy többpártrendszer, és ott van a jószándékú amatőrök gyülekezete politikai élet összes rossz öröksége, lesznek messiások meg türelmetlenek, és egy-két évnek el kell telnie, mire letisztul a folyamat, és nem az indulatok dominálnak. Az igazi nagy kérdés azonban az, hogy a társadalom szét- esik-e előbb, mint ahogyan az új hatalmi-politikai rendszer megtanul működni. —Mitől eshet szét a társadalom? — Például a gazdaság működésképtelensége, a szociális feszültségek miatt, mert nem tudni, hogy ezek milyen méreteket ölthetnek. Nagy versenyfutást látok a történelemben az új rendszer kiépülése, és a mögötte lévő gazdasági-társadalmi eróziós folyamatok között; kérdés, melyik lesz az erősebb. A megoldásban döntő lehet, hogyan tudják kezelni a különböző konfliktusokat. Sajnos, eddig többnyire későn ismerték fel, s ha ez meg is történt, gyorsan átpolitizálták, pártpolitikai problémákká tették. A konfliktusok nagy része pedig nem politikai, hanem foglalkoztatási, iparszerkezeti, szociális és egyéb jellegű. Úgy látom, és ezért is írtam meg ezt a könyvet, hogy ez a hatalmi rendszer is törékeny, mert nem fémek bele a társadalmi problémák, nem tudják időben és jól megoldani azokat, ugyanakkor egymással vannak elfoglalva. Egyfelől tehát megértem a helyzetet, nem is vártam mást, és amerre járok, próbálom védeni az új rendszert, mert nem lehetett tőlük mást várni, másfelől viszont azt mondom, hogy jogos az emberek dühe, csalódottsága, hiszen életfeltételeik nem javultak. Maguknak, újságíróknak és nekünk, kutatóknak is kötelességünk védeni ezt, a tanulóéveit járó, ma még talán nem elég vonzó rendszert, mert egy kiszámíthatatlan, utcai csőcselékeske- dés irányába vivő politizálással szemben nagyobb érték ez a rendszer, mert mégiscsak van mögötte egy választás, egy többpártrendszer, és ott van a jószándékú amatőrök gyülekezete, akik majd kitanulják a politizálást. Sok tehetséges ember van köztük, időt, türelmet kell adni. — Említette az újságírókat és könyvében is szól rólunk, talán kicsit finoman bánva a sajtóval. Ilyen jó lenne a kapcsolata velünk? —Igen, jó, talán többet is szerepelek az utóbbi években, mint amennyit kellene. Ez bizonyára annak tulajdonítható, hogy egyetemi oktatóként megtanultam szabatosan, lényegre törően fogalmazni, és ezt szeretik a riporterek. Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, hogy az újságírók egy részével elégedetlen vagyok. A sajtószabadság kihozta ebből a szakmából is a rosszabb reflexeket, s az olvasókért folytatott versenyben sokan a szenzáció kedvéért bárhol, bárkit feláldoznak. Ez a két év az újságíró-társadalomban is rendkívüA sajtószabadság kihozta a rosszabb reflexeket, s az olvasókért folytatott versenyben sokan a szenzáció kedvéért bárhol, bárkit feláldoznak li tagoltságot hozott, s kiderült, ki az, aki pénzért vagy bármilyen más előnyért, szakmai elveit könnyen feladva akar dolgozni, és ki az, aki tartja magát a szakmai, emberi alapértékekhez. — Mindezekkel együtt hogyan ítéli meg a sajtó szerepét az átalakulásban ? —Nagyon fontosnak tartom. Nem is olyan rég egy fórumon elmondtam, sokan elfelejtik, főleg azok, akik utókom- munistázzák a sajtót, hogyha 1988-ban nem áll ki a változások mellett, nem veszi észre, hogy eljött az idő, akkor nem biztos, hogy minden ilyen simán ment volna végbe. A tömegkommunikációnak óriási szerepe volt akkor, amikor odaállt a haladás mellé, ’56 újraélesztésétől kezdve a többpártrendszerig. Ha akkor ezt nem veszik észre, nem lehetett volna milliókat így átállítani a változások oldalára. —Végezetül egy jövőbe látást igénylő kérdés: milyennek véli Magyarországot 2000-ben ? átkerülünk egy olyan pályára, amire Dél- Koreától Finnországig húsz ország áttért az elmúlt negyed század valamelyik periódusában —Nagyon optimistán is tudom látni, de a realista azt mondatja velem, hogy a következő néhány év lesz az igazán nehéz, és erre nincs felkészülve az ország. Elkínlódunk még gondjainkkal néhány évig, és én '95—96-ig nem várok fellendülést. Ha viszont ezen békésen túl leszünk, akkor a magyar társadalom meg fog lepődni. Akkor átkerül egy olyan pályára, amire Dél-Koreától Finnországig húsz ország áttért az elmúlt negyed század valamelyik periódusában, és talán a monarchia aranykorára emlékeztető időszak köszönt ránk az évtized második felében. Sajnos, a történelemben nem lehet szabadon válogatni, hogy csak a jó periódust vállaljuk, a rosszat nem. Ez a kettő együtt jár, és nekünk át kell jutni ezen a tisztítótűzön. —Köszönöm a beszélgetést! Seleszt Ferenc
