Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
KARÁCSONY 1991. december 24-26., kedd-csütörtök Téli rege gyertyafénnyel „Aki semmit nem tud tovább adni magából, valaminek vége szakad” Úgy éreztem, mindketten szorongó szívvel ültünk le egymással szembe. „Gyújtsunk gyertyát!” — kértem Simon Imrét, s a pislákoló lángocska hamarosan oldani kezdte a hangulatunkat. Nehéz beszélgetésre készültünk. Bensőséges gondolatváltásra, ahol feltörnek a lélek apró rezdülései, s olyasmiről vallanak, amit a hétköznapokban nem tudunk, nincs időnk, türelmünk megfogalmazni, vagy egyszerűen csak szégyelljük kimondani. Emberi értékek után kutattunk, amelyeket manapság talizmánként kellene őriznünk, mert oly ritkák és veszendőek. Igazi segítőtársra találtunk egy nagyszerű költőben, Adyban, akit Illyés Gyula eképp jellemzett: „Senki nem volt oly közös gazdája az őriznivalónak és végezniva- lónak, mint ő. Mindmáig ő a legszívósabb összekötő a múlt és a remény közt.” Ünnepre készülünk, számvetésre, belső megmérettetésre, szere- tetre, megbékélésre. Szívünk mélyén sok mindent el kell rendeznünk, csendben, elvonulva a világ zajától. Nem könnyű eljutni a megnyugváshoz, a lélek ünnepéhez, vagy ahogy Saint Exupéry írja: díszbe öltöztetni szívünket. —Nehéz volt idáig eljutnia? — vezettem he beszélgetésünk első fejezetét. Simon Imre cigarettára gyújtott, s hátradőlt a székében. —Nagyon nehéz méltó választ keresni a kérdésre. Akkor, amikor hozzátartozói, gyermekei vannak az embernek, ha nem is egész évben, de igyekszik mind többször együtt lenni velük. Adyval közösek vagyunk annyiban, hogy magam is falusi gyerek vagyok, s a vers a visszavágyódásról szól az ottani karácsonyokhoz. Amióta Békéscsabára kerültem, faluban karácsonyt nemigen ünnepeltem. Azóta az idei az első, amit édesanyámmal együtt töltök. Itt fekszik most kórházban, s talán karácsonyra hazaengedik. Harang csendül, Minden ember Ének zendiil, Szeretettel Messze zsong a hálaének, Borul földre imádkozni. Az én kedves kis falumban Azén kedves kisfalumba Karácsonykor A Messiás Magába száll minden lélek. Boldogságot szokott hozni. — Hóvá valók a gyökerek ? . — Egy Kalocsa környéki kisfaluból, Szakmáiról származom. Visszakanyarodva az induláshoz; lehet, hogy nagyképűnek hangzik, a lelki nyugalmamat így jellemezhetem tömören: régóta jóban vagyok önmagámmal. Valamiféle magabiztosságot is kölcsönöz a tudat, ám nem oly’ mértékű magabiztosságot, nyugodtságot vagy higgadtságot, mintáz látszik. Törekvéseimmel persze mindig tisztában vagyok. A szándékaim sohasem irányulnak mások ellen, ily módon ritkán adódnak belső konfliktusaim, családban, munkahelyen egyaránt. Nincsenek titkaim, nem próbálok manipulálni, ugyanazt mondom szűk társaságban is, mint nagyobb plénum előtt, ha nem is mindig szólok egyforma határozottsággal, karakánsággal. Persze, ha valaki nagyon akar, az én viselkedésemben, gondolataimban is felfedezhet ellentmondásokat, de ez sohasem szándékos. Van egy meghatározó elvem a helyzetmegítélésben, de ha változik a véleményem, az a nyilvánosság előtt történjék, s a belátáson alapuljon, nem pedig valamiféle mögöttes szándékon.-—A környezete mennyire van tisztában a jellemével? — Aprócska megnyilvánulás, de fontos lehet: a legritkábban telefonálok az irodámból. A titkárságon fogadom a hívásokat, ahová bárki bármikor betoppanhat, hallhatják a tárgyalásaimat. —Hogyan értékelik a munkatársai a nyitottságát? — A többség számára megnyerő, bár nem mindenki reagál egyformán. Hosszú távon csak ez lehet a célravezető. Végül is lehet, hogy belül feszültebb vagyok, mint ami kifelé látható, de nem sokkal. Mint mondtam, elég jól működnek a válságkezelő mechanizmusaim, s ez egyfajta biztonságérzetet ad eligazodni a különböző típusú és alkatú emberek között. —Be kell vallanom, úgy ismertem meg Önt, mint egy igazi, .tudósjellemet" , nem pusztán a végzettsége, szakmai hivatása mondatja ezt velem, hanem az egyénisége sugallja. A nyitottsága kiterjed-e a legbelsőbb gondolataira, titkaira? — Ebből a szempontból, azt hiszem, nem vagyok nyitott. A problémáimat magamban oldom meg, természetesen a család és a legközelebbi barátok körében. A személyes ügyeimet a legritkább esetben osztom meg a kollégáimmal, de inkább egyáltalán nem. Sokan mondták korábban, hogy zárkózott, nehezen barátkozó, visz- szahúzódó vagyok. Remélem, ennek ellenére kiismerhető és megismerhető. Lehet, hogy most fogalmazom meg először, amit mondok: nem szeretem magam előre tolni. Ha ismeretlennel találkozom, megvárom míg kiderül, kivel állok szemben. Ez sokszor rövid idő alatt megmérhető. Nem azt mondom, hogy hozzá igazodom, de hatni akkor tudok, ha valamennyire ismerem, akivel kapcsolatba kerülök. Mindig megvárom a partner első lépéseit. Lehet, hogy visszahúzódó taktika, nem is biztos, hogy mindig jó. Valószínűleg így „alakultam ki”. —Akarva, akaratlanul, karácsony előtt mindig megváltozunk egy kicsit. — Biztosan megváltozunk. Fokozatosan a család felé fordul a figyelmem, s természetesen készülök. Lélekben is. Gyermekeim, a 18 és 14 éves lányom még nem szakadt el a családi kötelékből, igénylik hát az együttlétet. A templomba Mintha itt lenn Hosszú sorba A nagy Isten Indulnak el ifjak, vének, Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves kis falumban Az én kedves kis falumban Hálát adnak Minden szívben A magasság Istenének. Csak szeretet lakik máma. Nagyon szeretném és fontosnak tartom, hogy a családunk akkor se hulljon szét, ha a gyerekek—a tanulás, az önállóvá válás okán — elkerülnének itthonról. A szülőnek kötelessége, hogy amíg bírja és ameddig él, ébren tartsa a család összetartó erejét. A karácsony ehhez biztosan feltöltődést ad... — ...és az emlékek, az élmények, amiket magunkkal hozunk a gyermekkorból. — Feltétlenül. A gyermekkori karácsonyok mindannyiszor megjelennek, amikor gyertyát gyújtunk. Három gyerek volt a családunkban, s a falusi karácsonyestéknek mindig megvolt a maga sajátos hangulata. A szomszédok díszítették fel a fát—sokszor csak néhány gallyat, az is megtette karácsonyfának—, színes papírba kockacukrot, diót csomagoltak, fából figurákat faragtak, az volt a dísz meg az ajándék. Szalmát terítettek a fenyőfa köré, rajta hancúroztunk, aludtunk reggelig. Azt hiszem, a lényeg valahol ott ragadható meg, hogy az emberek többsége mindig elvár, kapni szeretne, az igazi viszont az, amikor adni is tud. S amit tovább adunk, ami öröklődik, az az igazi érték. Ezzel lehet a társadalmat is előre lendíteni. Minél több jót kell a jövendő generációk kezébe adni! Aki nem tud tovább adni semmit az egyéniségéből, ott véget érvele valami. Aki érti, megérti a karácsony üzenetét, bőven adakozik a személyiségéből. Szívünk mélyén sok mindent el kell rendeznünk, csendben, elvonulva a világ zajától Fotó: Fazekas Ferenc Bántja lelkem a nagy város De jó volna tiszta szívből Durva zaja, — Úgy mint régen — De jó volna ünnepelni Fohászkodni, Odahaza. De jó volna megnyugodni. —Mikor került Békéscsabára? — Lassan már húsz éve, 1973-ban. —A költő szavaival: nem bántotta lelkét a nagyváros durva zaja? — Nem, hiszen előtte Szegeden jártam egyetemre, utána két évig Budapesten dolgoztam. A családi környezetből még régebben kiszakadtam; középiskolás koromban kollégiumban laktam. Akkor tájt havonta egyszer járhattunk haza. Elég hamar önállósodtam. Huszonegynéhány éves koromig oly’ mértékben átformálódtam tehát, hogy nem lepett meg a városi légkör Békéscsabán. Több barátra leltem itt elég hamar — addigra már megnősültem, sőt, az egyik gyerekünk is megszületett —, eléggé lekötött a család és a munka; a nyelvtanulás, a doktori disszertáció, a kandidátusi értekezés. A baráti kör is egy szűk értelmiségi körre korlátozódott. —Mikor alakult ki ez a baráti társaság? — A kutatócsoportnak, ami hetvenháromban megalakult, magam is alapítója voltam. A vezetője egykori tanárom, Szegedről jött, s a kutatótársaim egy részét is onnan toborozta, jól ismertem őket. Ismerősökből alakult a csapat, fiatalok, nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, s aztán kifelé is, a város értelmiségével ma is élő kapcsolatot teremtettünk. — Úgy veszem észre, elég fontosak a barátok az életében. — Hajói összeszámolom, igazi barátok nem túl sokan voltak. — Azt hiszem, nagy szüksége van az embernek igazi barátokra, mert úgy teljesedik ki az egyénisége igazán, ha segít másokon, viszontsegítik, kialakul egy jellemet formáló mag. — Mindenkinek kell a visszajelzés, ami a helyét meghatározza egy közegben, ahol mozog. Nem mindegy, hogy ezek a visszajelző sek kitől jönnek, hiszen az emberek néha nem őszinték, sokakat a; érdek motivál a véleményalkotásban. Pláne a mostani funkcióm ban, ahol nagyon nehéz eligazodni, hogy kinek higyjek, ki, mit miért mond. Ilyenkor kellenek a barátok, akiknek feltétlenül hiszek s visszajelzéseik beépülnek az én-tudatomba, a helyem meghatározásába. —Sokan megkörnyékezték a karrieristák, a hatalomra vágyók? — Voltak néhányan, szó se róla. Nem ellenszolgáltatást ajánlottak, szemmel láthatóan helyezkedni igyekeztek. Nagyon óvakodon az ilyenektől. —Hogyan tud bánni az emberekkel? — Tőlük kellene megkérdezni. Az elmúlt esztendő elég nehéz volt. Olyan bűvészmutatvány várt rám, hogy a januárban még meglévő 155 dolgozót hatvanra kellett lefaragni. Nyilván nem meni fájdalom nélkül, valószínűleg egy-két ellenséget is szereztem. Mindenesetre, a legtöbbször nem egyedül döntöttem. Nem a felelősséget hárítottam át, de ezek a legsúlyosabb döntések voltak, hiszen eg zisztenciát, karriert érintettek. Nehéz mérlegelni, mikor mondjunl igent, mikor nemet, s mi szolgálja nemcsak az általam képvisel' testület vagy hivatal, hanem adott esetben az egyén érdekét. Végű sikerült nagyobb zűrzavar, összetűzés nélkül átvészelni ezt a na gyón nehéz helyzetet, nem hallottam vissza olyat, hogy Simon Imre itt hatalmaskodik, és nem tudom, milyen alapon oszt kegyet é: igazságot, szüntet meg státuszokat. Magyarán: ha valakinek í személyét érintő döntést hozok, igyekszem elérni azt a pontot amikor az egyén is belátja: számára sem rossz megoldás született végső esteben megérti, hogy nincs jobb vagy nincs más lehetőség. — Úgy veszem észre, hogy az Ön lelki békéje azt kívánja meg hogy a környezetében is nyugalom legyen. Talán ezért vállal fe, nehezen konfliktusokat. — Igen, törekszem a környezetemben is—amennyire csak lehe — a békességre. — A múltkoriban, amikor Ön is szereplője volt egy viharo: szócsatának a testületi ülésükön, láttam, hogy még utána is nagyot megtörtén ült a székében. — Igen, akkor is úgy éreztem, nem jó irányba mennek a dolgok Bár azóta megkaptam már, hogy befolyásolom a közgyűlést, am egy-egy ügy kapcsán biztosan igaz, de hát én ugyan olyan tagj; vagyok a testületnek, mint bárki más. Persze nem csinálok nagy problémát abból sem, ha leszavaznak. A belső konfliktusaim abbó fakadnak, ha olyan döntés születik, ami a megítélésem szerint nagyon rossz következményekkel járhat. De lehet, hogy ebben is tévedök. De jó volna mindent, mindent Igaz hittel, gyermekszívvel Elfeledni, A világgal De jó volna játszadozó Kibékülni, Gyermek lenni. Szeretetheti üdvözülni. —Melyek a legnagyobb értékek az életében? — Ahhoz, hogy a kérdésre válaszoljak, hadd idézzem a múltai Aki újságot olvas, tudja, elég nehéz másfél évet éltem át, min képviselőjelölt, aztán a békéscsabai polgármesterjelöltként is szób; jöttem, később megyei közgyűlési elnök lettem. Lehet, hogy nen bírtam volna, ha a család, a feleségem nincs mellettem. A szereplé sem, a beszédeim, a lépéseim nem okoztak családi bonyodalmakat Lehet, hogy nem is csináltam volna egyébként. Akkor úgy éreztem és a jelenlegi funkciómnál is nagyon fontosnak tartom a család stabilitást. Ma is gyakran munkával telnek a hétvégéim, ehhe; megértő, segítő társ kell. Félig válaszoltam is a kérdésre; az egyil érték a család. A másik a munka. Akik ismernek, tudják, magan soha nem hajtottam karrierre. Felvállaltam ügyeket, vagy azért, mer a kollégáim nagyon akarták, vagy azért, mert nem volt más megöl dás, de soha nem vállaltam olyat, amihez nem éreztem vonzalmat. — Vannak az életének olyan fejezetei, amiket szívesen elfelejte ne? —Egész fejezetek nincsenek. Éppen azért, mert mindig úgy és az tettem, ahogyan jónak láttam. Nem vezettek holtvágányra, nen térítettek el a szándékaimtól. — Lehet, hogy ünneprontó vagyok, hogy most — ha nem i. fejezetet, de — egy olyan momentumot keresek a múltból, amin biztosan nem szívesen emlékezik. Két évvel ezelőtt, amikor választó si plakátoktól hemzsegett az utca, egyszer megpillantottam az Öl arcképét is, össze firkálva... — Ezeket a napokat nem úgy éltem meg, ahogy gondolná Tudtam, hogy a firkálások nem nekem szólnak. A kampány hangula ta az előző évtizedekből logikusan következett. Ha akkor megsértő döm, bármi mást teszek, félre állok, átállok, eltűnök, mindenképpei gyanúsabb lett volna; olyan dolgoknak a beismerése, ami hozzám az én generációmhoz nem kötődik. Hitem szerint a mai politika viták apáink párviadala, elszámolni valója. Ha ez a szép rege Egy erő hatná át Igaz hitté válna. A nagy mindenséget, Oh, de nagy boldogság Nem volna más vallás, Szállna a világra. Nem volna csak ennyi: És a gyarló ember Imádni az Istent Ember lenne újra, És egymást szeretni... Talizmánja lenne Karácsonyi rege A szomorú útra. Ha valóra válna, Golgota nem volna Igazi boldogság Ez a földi élet, Szállna a világra... (Az idézeteket Ady Endre: Karácsony című verséből kölcsönöztük.) — Mai világunkban úgy hiszem — nagyon nehéz embernei maradni. A szegénység, a kilátástalan sorsok termelik a tragédiákat A válások, az alkoholizmus, az öngyilkosság természetelleneset társult hétköznapjainkhoz. — Ezzel kapcsolatban Szvétek Sándor egykori gimnáziumi tana romát kell az emlékeimben felidéznem. Utolsó tanítási óráján az játszotta velünk, hogy mindenkivel felíratta egy papírra, mit tartunl fontosnak az életben. Jólesett, hogy az alapelvek közül az enyéme említette első helyen. Egy Arany János idézetet írtam le akkor ,.Embernek maradni mindig, minden körülményben”. Azt hiszem azóta is törekszem arra, bárhová vet a sors, kerüljek a legkilátástala nabb helyzetbe is, ez az intés életem végéig elkísér. — Ady versének utolsó sorai tömören fogalmaznak ugyan, d< talán benne van minden. — A hit ereje éppen most, a nehéz időkben nagyon fontos. Van aki a vallásban, Istenben találja meg ezt az erőt, van, aki másfajt; értékben. Mindegyik egy és ugyanazon eredőre vezethető vissza, t szeretetre, a megértésre, egymás megbecsülésére. — Köszönöm, hogy az ünnepek előtt, egy csendes órán velem tartott. Boldog karácsonyt, Elnök Úr! Dr. Simon Imrével, a Békés megyei önkormányzat elnökével László Erzsébet beszélgetett
