Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

KARÁCSONY 1991. december 24-26., kedd-csütörtök Életének utóbbi tíz évét ismerem. Azóta tudok róla. Gyulán teljesített római katolikus lelkipásztori szolgálatot, 1980-tól. Egy éve Békéscsabán, az erzsébethelyi (jaminai) plébániát vezeti. So­káig a teljes nevét sem ismertem, Gábor atyának szólította minden­ki. Pár éve tudom: Bielek Gábor apátplébánost tisztelhetem szemé­lyében. Vagy négy éve készülök arra, hogy nyilvánosan is megkér­dezzem. Most nyílt rá alkalom. — Karácsony van. A lélek ünnepe. Ilyenkor érzékenyebben tekint vissza az ember hátrahagyott éveire, a régmúlt karácsonyokra. Alighanem mindenki őriz magában néhány emlékezetes ad­venti ünnepet. — Nekem is vannak ilyen emlékeim. Negyvennégy karácsonyán a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlésről hazatérő Domanek Pál békéscsabai plébános nagymisét celebrált a belvárosi nagy­templomban. Az a Domanek Pál misé­zett, aki nem menekült el az oroszok elöl, aki itt maradt híveivel. Ezek a hívek, a harmadik kerületi és a kétsop- ronyi katolikusok tartották el az egész plébániát a nehéz háborús hónapokban. Nos, a szentmisén csoda történt. Doma­nek Pál kezdeményezésére a hívek el­énekelték a Himnuszt. A magyar him­nuszt. Először az oroszok bejövetele óta. Ám ezt az éneket megelőzte vala­mi. Domanek prédikációja. A követke­zőket mondta: lehetünk magyarok, de tudnunk kell, hogy a szenvedések zöme még előttünk van. Óriási hatása volt ki­jelentésének. Kegyetlen fintora a sors­nak, hogy 1952-ben az állam büntetés­ből Békésszentandrásra „száműzte” Domanekot. A másik karácsonyi emlékem 1972- ből való. Ez idő tájt tömegével kezdtek járni éjféli misére az emberek, főként a fiatalok. Azt ne kérdezze, mi volt ennek az oka. Ma sem tudom. De jöttek. Olya­nok is, akiknek semmit nem jelentett vagy csak külsőségei miatt számított az éjféli mise. így hát nem voltak ritkák a randalírozások, a félhangos megjegy­zések. Az idősebb papok szabályosan féltek a hitben megalapozatlan tömeg­től, ha lehetett, átengedték az éjféli mi­sét a fiatalabbaknak. Ministrálást vál­lalni ilyen körülmények között csak nagy hitbéli meggyőződéssel lehetett. Máig ható emlékem 1972. éjféli miséjé­ről a két felnőtt, fiatal ministráns helyt­állása. Gúnyt és a megjegyzéseket is vállalva léptek szolgálatba. Bátrak vol­tak, küldetést teljesítettek, egyikük ké­sőbb pap lett, Isten szolgája. —Az éjféli misék látogatottsága az­óta sem csökkent... — Valóban, a tömeg megmaradt, le­tisztult. Akik eljönnek, általában az utolsó percig kitartanak, együtt éneke­lik el a Himnuszt és a Szózatot. Sokan olyanok is jönnek, akik vallás nélkül nőttek fel, de megsejtettek valamit a megtestesülésből, a gyermek Jézus emberré levéséből. — Gondolom, ilyen élményeket már itt is szerzett. Tapasztalom, hogy mi­közben gyulai kapcsolatai nem szakad­tak meg, itt is szív esen fogadták. — Nézze, papi hivatásomat megha­tározó élmény köt ide. Az 1944-es, Békéscsaba elleni bombatámadás ide­jén történt. A bombázást követően azonnal három reverendás pap jelent meg a legsúlyosabb csapást szenvedett pályaudvaron. Nem féltek, jöttek, hogy segítsenek. Mindszenty nagy jellem volt — Térjünk át napjainkra. Az idei esztendő alighanem sokáig emlékeze­tes marad a hívő magyarság számára. Csak két nagy egyházi eseményre emlé­keztetnék: II. János Pál pápa látogatá­sára és Mindszenty bíboros hamvainak hazahozatalára. Mindszenty József új­ratemetése időben megelőzte a pápalá­togatást. Elcsitultak a hercegprímás hazatérése előtti viták az egyházban? — A viták lezárultak, de Mindszenty teljes rehabilitálásával még adós a kor. Mire gondolok? Máig nem neveztek el például róla utcákat, tereket. Pedig Mindszenty József kivételes jellem volt. Az előző rendszer egyoldalú képet festett róla, és elég nehéz a közvéle­ményt ettől eltávolítani. Márpedig ezt a lépést meg kell tenni. Kevesen tudják például, hogy Mindszenty a Horthy- rendszerben földet osztott a parasztnak. Az is kevéssé ismert, hogy Apor Vil­mossal, a győri püspökkel együtt szem­beszállt a nyilasokkal. Memorandum­üdvözölték a szentatyát szlovák partról, mint az itteniről. De este, a Parlament előtt — ahol tömegek várták — már feloldódott. Máriapócson aztán sok százezres, több nemzetiségű tömeg köszöntötte, s a látogatás koronája a Hősök terén rendezett mise volt, ahol szintén százezrek voltak jelen. A szent­atya elment, de szelleme, hatása itt ma­radt. A tudatban, a fejekben, a szívek­ben. A lelkekben működik és hat az egyénisége, látogatásának üzenete. Ha hívekkel beszél az ember, megérzi ezt. — Mégis, miben összegezhető a szentatya látogatásának üzenete? Mit adott II. János Pál a magyar híveknek? ■— Mindenek előtt megerősítette őket hitükben. Aztán gesztust tett — ökumenikus szempontból — más val- lású keresztények felé. Hasonlóan gesztust tett a zsidóság felé is, elítélte az antiszemitizmus minden megnyilvánu­lását. Nekünk, Békés megyeieknek kü­lönösen fontos, hogy a zsidó szerveze­zsamokság szól / lázból, harangozás­ból, / a papból, kinek gyónói, / a prédi­kációból.” Amikor a múlt felett ítélke­zünk, erre is gondolnunk kell. Az egy­ház, mint köztudott, nem a materializ­must hirdette. Puszta létével is az előző rendszer kereteit feszegette. Mégis fel kellett olvasni a szószékről a hatalom által megszövegezett körleveleket. Hol a téeszesítésről, hol a felszabadulás méltatásáról szóltak az üzenetek. A papság, amennyire lehetett, átírta eze­ket, kihagyott belőle részeket, de ha csonkán is, felolvasta mindet. Mert nem tehetett mást. Hiszen tudtuk, olya­nok is vannak a templomban, akik fi­gyelik, hogy mit mondunk. Velem tör­tént meg Csanádapácán: mire a reggeli miséről visszamentem a parókiára, már ott voltak a plébánosnál a tanácstól rek­lamálni, hogy a káplánja, én, kihagytam részeket a körlevélből. Ez ilyen világ volt. Illyés sem tudta kikerülni, hogy cinkos legyen, volt amikor belőle is a zsarnokság szólt. Félelemből vagy kényszerből — ki tudja miért —, volt amikor „övön alul ütött” az egyházra. Tamási Árom, Kodolányi János, Szabó Pál és mások is megtették ezt. Később mind megvallották hitüket, és egyhá­zukhoz való ragaszkodásukat. A nem­zet nagyjai és hősei között tartom őket számon gyengeségük ellenére is. A múlt feletti ítélkezéskor a szentírás jut eszembe, a Makkabeusok II. köny­ve. Ebben a Krisztus születése előtti II. századról, a nép- és vallásellenes szí­rekkel harcoló izraelitákról olvasha­,,mert zsarnokság szól / lázból, harangozásból, / a papból, kinek gyónói, / a prédikációból.” Amikor a múlt felett ítélkezünk, erre is gondolnunk kell. Az egyház,mint köztudott, nem a materializmust hirdette. Puszta létével is az előző rendszer kereteit feszegette. Mégis fel kellett olvasni a szószékről a hatalom által megszövegezett körleve­leket. Hol a téeszesítésről, hol a felszabadulás méltatásáról szóltak az üzenetek. A papság, amennyire lehetett, átírta ezeket, kihagyott belőle részeket, de ha csonkán is, felolvasta mindet. Mert nem tehetett mást. Hiszen tudtuk, olyanok is vannak a templomban, akik figyelik, hogy mit mondunk. Velem történt meg Csanádapácán: mire a reggeli miséről visszamentem a parókiára, már ott voltak a plébánosnál a tanácstól reklamálni, hogy a káplánja, én, kihagytam részeket a körlevélből. Ez ilyen világ volt. ban követelte tőlük a Dunántúl feladá­sát, hogy ne legyen hadműveleti terület Magyarország nyugati része. A nyila­sok börtönbe is vetették ezért. Negyvenöt után esztergomi érsek, hercegprímás lett, de ugyanolyan szu­verén egyéniség maradt, mint volt a háború utolsó éveiben. Ismét az üldö­zöttek mellé állt, ellenezte a szlovákiai magyarok kitelepítését, majd egész magatartásával, az új kurzussal szem­beni ellenállásával bizonyítani akarta: igazságtalan az épülő rendszer. Ismét börtönbe vetették. Élete végén sokat tett az ökumenikus gondolkodásért és a szórványmagyarság összefogásán fá­radozott. Egy kanadai látogatásakor például a kálvinista Bocskait a magyar­ság hőseként említette. A róla kialakult kép szomorú tanulság arra nézve, hogy mit tud tenni egy nagyszerű ember em­lékével a politikai manipuláció. A szentatya szelleme itt maradt — Folytassuk a beszélgetést az év kétségkívül legnagyobb hazai esemé­nyével, a pápa látogatásával. Felfoko­zott várakozás előzte meg érkezését, ünnepi—sokak szerint túlhajtott—fo­gadtatás köszöntötte, aztán ahogy el­utazott, mintha vele együtt elszállt vol­na varázsa is. — Tény, mi katolikusok szorongva vártuk a szentatyát. Féltünk a kudarc­tól; mi magyarok valahogy ilyenek va­gyunk. Nehezen indult a magyarorszá­gi program, Esztergomban viszonylag kevesen voltak. Az Esztergom és Buda­pest közötti hajóútján pedig többen tekkel közösen név szerint megemléke­zett báró Apor Vilmos zsidókat mentő akciójáról. Végül fontosnak tartom, hogy a szentatya semmit nem élezett ki. Minden ember felelős mindenkiért — Ha jól értem, akkor a katolikus egyház belső vitáiról, a múlt lezárásá­ról van szó. Vagyis akarva-akaratlan II. János Pál pápa állást foglalt nap­jaink aktuális kérdéséről, a múlthoz való viszonyról. — Igen, a szentatya a következőket mondta a püspökök előtt: „Nagy megértéssel és szeretettel le­gyetek egymás iránt; ebben senkit se hátráltassanak olyan személyes meg­fontolások, amelyeket a többi testvér jellemvonásai vagy múltbéli esemé­nyek táplálnak. Legyen ebben példátok Pál apostol, aki... kifejezetten állítja, hogy tartózkodni akar a személyes megjegyzésektől; hogy azelőtt milye­nek voltak, nem tartozik rám, mert Isten nem nézi a személyt”. Egyértelmű ál­lásfoglalás ez, hogy az egyházon belül ne piszkáljuk a múltat. Engedje meg, hogy továbbgondoljam a szentatya sza­vait. Dosztojevszkij írja a Karamazov testvérek című könyvében: „minden ember a saját bűnein kívül is felelős mindenért és mindenkiért”. —Lényegében ugyanezt a felelőssé­get fogalmazza meg Illyés Gyula is, amikor azt írja: ,,hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban”. — Ennek az Egy mondat a zsarnok­ságról című versnek van egy másik, kevésbé idézett gondolata is: „mert tunk. Az egyik ütközetben az elesette­kért Jeruzsálem templomában áldoza­tot mutatnak be. A hősi halottak ruhája alatt azonban amulettet, bálványszob- ípt találnak. Vagyis miközben bál­ványimádók ellen harcoltak a későbbi áldozatok — hitből vagy félelemből — maguk is bálványimádók voltak. Ket­tősség jellemezte tehát őket: vétkesek voltak a bálványimádásban és a megal­kuvásban, közben áldozatot vállaltak a bálványimádók ellen harcoló hazáért és népért. Az ember megbotlik, mert esen­dő, de a megbocsátás benne kell legyen a szívünkben. A múltat csak ennek az esendőség- nek a számbavételével szabad kezelni. Mondom ezt annak tudatában, hogy 1945 óta több, mint száz papot gyilkolt meg a rendszer. Hadd emlékeztessek a szentatya egy másik gondolatára. A fia­talokhoz szólt: „Ti, fiatalok, gyakran szemére vetitek az idősebbeknek, hogy nem harcoltak elég elszántan a gonosz ellen, és a múltban hajlandók voltak a kompromisszumokra és a képmutató megalkuvásra. Ne vesztegessétek az időt az előttetek járó nemzedékek ter­méketlen elítélésével, hanem inkább tudatosan kerüljétek az általuk elköve­tett hibákat. Legyetek tiszták, hősök, szentek.” — A szentatya szavai az egyháznak az ország erkölcsi állapota iránti fele­lősségére utalnak. Sokaknak azonban úgy tűnik, mintha az egyházak táma­dásba lendültek volna az iskolák meg­szerzéséért. Vannak, akik egyenesen keresztény kurzus beköszöntét jósolják. — Nem tudom mit értenek keresz­tény kurzuson, és mit az iskolák meg­szerzéséért indított harcon. Ha ez utób­binál kötelező hitoktatásra gondolnak, akkor félreértelmezik egyházunk szán­dékát. Mi nem a kötelező jelleghez ra­gaszkodunk, hanem ahhoz, hogy a hit­oktatást az iskolákban lehessen megtar­tani. Vagyis ne kelljen a templomokba elbújva, az iskolainál lényegesen rosz- szabb körülmények között hittant tarta­ni. Ez alatt azt is értem, hogy az iskolá­ban ne a nulladik órában vagy ebédidő alatt kényszerüljünk hittant oktatni, mert az ilyen időbeosztás kirekesztő és megalázó. Az egyházi iskolák ügye más kérdés. Régen Gyulán a katolikus egyházé volt a gimnázium, Békésen a reformátuso­ké, Békéscsabán, Szarvason és Oroshá­zán pedig az evangélikusoké. Az egy­házak ezeket a középiskolákat termé­szetesen visszaigénylik. De nem jelenti azt, hogy a felekezetek ezekben az in­tézményekben kizárólagosságra töre­kednek. A gyulai katolikus gimnázium megindításakor például a város kikötöt­te: kötelesek más vallású diákokat is felvenni. A századfordulón pedig az egyházi középiskolákban a diákok 10—15 százaléka zsidó gyerek volt, vagyis ökumenikus szellemű nevelés folyt a tanintézetekben. Az egyház szolgálni akar — Tehát ön azt vallja, hogy a peda­gógusoknak nem kell tartaniuk az egy­ház bénító befolyásától. — Miért kellene? Az NSZK-ban és Ausztriában az általános iskolások 90 százaléka, a középiskolásoknak pedig több mint 50 százaléka jár hitoktatásra, és mégsem beszél senki keresztény kurzusról. Nálunk, Magyarországon a kultuszminisztériumi államtitkár azt nyilatkozta, hogy az iskolák 40 százalé­ka egyházi tulajdonba kerül. Lehet, hogy innen a pedagógusok félelme. Az NSZK-ban ez az arány mindössze öt százalék, az egyházak mégis jelen van­nak az iskolákban. Nekem az a tapasz­talatom, hogy az elmúlt rendszer való­ságos berlini falat épített a papok és a pedagógusok közé. — A falakat itt is, miként Berlinben, előbb-utóbb le kell bontani. —Erről van szó! A társadalom olyan mély erkölcsi válságban van, hogy csak együttes erővel lehet felemelni. Tessék elhinni és elfogadni: az egyház szolgál­ni akar. Ha a pedagógusok és az egyház közelebb kerülnek egymáshoz, az csak jót tesz a hazának. A templom, az iskola és a parókia lelkileg legyen együtt — természetesen a lelkiismereti szabad­ság megőrzésével. Közösségért élő, kreatív emberekre van szüksége a társa­dalomnak. A hitoktatás ebben kíván segíteni. A lélek természeténél fogva keresztény — A nagy kérdés végül is az, hogy van-e befogadó közösség? Tulajdon­képpen mit jelent ma Magyarországon ez a fogalom: kereszténység? — Még a legnehezebb időkben is az újszülöttek kétharmadát keresztvíz alá tartották. Tudni kell ehhez, hogy csak akkor keresztelnek meg valakit, ha a szülők megfogadják: gyermeküket val­lásos szellemben nevelik. Nos, ez a kétharmad mindent kifejez a mai ma­gyar valóságról. Ez az adat Tertullia- nus, II. században élt latin egyházi író mondását juttatja eszembe: „A lélek természeténél fogva keresztény.” Ezt kell szem előtt tartanunk, amikor a gyermekek lelke felől rendelkezünk. — Karácsony van, egyházi ünnep. Nem illetlenség talánfeltenni a kérdést: mivel tölti az ünnepeket? — Készülök a karácsonyi szentmi­sékre. A gyermek Jézus szeretetét igyekszem sugározni az emberek felé. Izaiás próféta jövendölése szerint sze­retnék az Isten és az emberek között utakat építeni, a görbét egyenessé tenn i, a göröngyöst simává egyengetni. Árpási Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents