Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
© 1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONY A templomtorony mögött sétált el a Hold Gyulaváriban született Bay Zoltán fizikus 1900. július 24-én született Gyulaváriban. Tanulmányait Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakán végezte, majd 1918—26-ig az egyetem elméleti fizika tanszékén tanársegéd, 1926—30-ig Berlinben ösztöndíjas, 1930—36-ig a szegedi egyetemen elméleti Fizikai professzor, 1938—48-ig a Budapesti Műegyetemen az atomfizika professzora, 1936—48-ig a Tungsram kutató laboratóriumának igazgatója, 1944—48-ig a Tungsram műszaki igazgatója. 1948-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrál, ahol 1955-ig a washingtoni George Washington Egyetem elektronikai kutató profesz- szora, 1955—72-ig az Országos Szabványhivatal fizikusa, 1972—töl pedig a washingtoni Amerikai Egyetem kutató professzora. 1938-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1928 és 1930 között kikísérletezi az aktív nitrogén szabad nitrogénatomra való lebontását, 1946-ban pedig a világon elsőként teremtett kapcsolatot a Holddal, nyeri az első rádióvisszhangot az égitestről. Nevéhez fűződik tobábbá az a felismerés, hogy az űrkutatás elavulttá tette mértékrendszerünket. Az általa javasolt mértékrendszer a fény terjedési sebességén alapul. Bay Zoltánt 1990-ben Gyula városa díszpolgárává választotta. Az erről tanúskodó oklevelet Magyarország washingtoni nagykövetségén vette át. Az elismerést a professzor az alább olvasható beszédben köszönte meg. Nagykövet Úr, Elnök Úr, Kedves Jelenlévő Barátaim! Nagy öröm nekem, hogy Gyula város díszpolgári oklevelét a Magyar Fórum elnöke, Pungor Ernő műegyetemi tanár, jóbarátom jelenlétében vehettem át Magyarországnak washingtoni nagykövetségén. Kérem nagykövet urat, legyen szíves tolmácsolni köszönetemet Gyula város tanácsának és egyben Márki-Zay Lajos kollégámnak, Gyula város gimnáziuma fizikatanárának, kinek — mint később tudomásomra jutott — kezdeményezésére adta nekem a városi tanács ezt az oklevelet. Mivel tudom én viszonozni ezt az ajándékot? Azt hiszem azzal, hogy elmondom, mi fűz engem szülőfalumhoz, Gyulavárihoz, ami most Gyula város egy része. Mert igaz ugyan, hogy csak 11 éves voltam, mikor az édesapánknak, Gyulavári református lelkészének halála után családom Debrecenbe költözött, mégis az örökre szépnek maradó gyermekkor emlékei kísértek el további életpályámon. És merem állítani, amit a későbbi életemben szépnek, jónak vagy eredményesnek tudok tartani, mind ott gyökerezett abban a gyermekkorban, amitől a sors eltávolított, de amit emlékeimben megőriztem és amihez vágyakozva gondolatban visz- sza-visszatértem. A pályám a természettudományok jegyében folyt, de a gyermekkorom több volt. Először költőnek készültem kis primitív versikékkel, gztán zenész akartam lenni, de mindez összeforrt a természettudományos érdeklődéssel. Innen ered, hogy mai napig azt tartom: tudomány és művészet közötf nincs különbség, mindkettő valami nagyobbra törekvés kifejezője. Az udvarunkban levő kacsaúsztató medence fölé lánchidat építettem, melynek papírszalagjai hasonlítani akartak a pesti Lánchídra, és melynek deszkapallóján át lehetett járni. Századunk első évtizedében két nagy ipari előretörés foglalkoztatta az embereket: az autó és a repülés. Az automobil hamarosan megjelent Gyulavári országútján, mert ott ment el egyik, Erdélybe vivő fő utunk. Órákra kiültem a nagyútra, hogy meglássak egy autót, és hamarosan én is „föltaláltam” egyet. Ennek a motorja hengerre csavart kötél volt, amit a benn ülő húzott, úgy forgatta a kerekeket. Egy falunkbeli gimnazista azt mondta, most még csak egy olyan gépet kell feltalálni, ami a kötelet húzza, hogy a kocsi magánjáró legyen. Amikor Blériot átrepülte a Csatornát, mindjárt megértettem a képes újságokból, hogy a gépet a légcsavar előrehúzza, a szárnya pedig, mint sárkány, fenntartja. Ez vitt a sárkányépítésre, amiben nagy művészetre tettem szert. Persze, itt a húzást a sárkány spárgája adja, de itt is elodáztam a feladatot azzal, hogy majd erre a célra is feltalálunk valamit. A sárkányok különféle alakúak voltak, sok közülük hasonlított Blériot gépére. Egyszer bizony megtörtént, hogy a „nagy” tudományom visszafelé sült el, és majdnem szégyenbe hozta a falut. A templom melletti udvarunkból engedtem fel a sárkányt. mely a jó szélben kétszer magasabbra ment fel, mint a torony. A spárga közepe a torony csillagjánál volt, és egy kis oldalszél a sárkányt addig-addig mozgatta, amíg a spárga beleakadt a villámhárító csillagjába. Én, hogy kiszabadítsam, rángattam a spárgát, mígnem az elszakadt a kezem és a torony között, s a sárkány kikötve maradt a torony csúcsán. Nagy öröm volt ez mindaddig, míg a szél el nem állt, és akkor a sárkány lefityegett a torony derekára. Még mindig nem vettem észre a veszélyt, amit ez rejtegetett. Mert másnap, harmadnap a szél hol felemelte, hol visszaejtette a sárkányt a toronyra. Negyednap megjelent nálunk a kurátor és a bíró, a falu két legfontosabb „hivatalának” viselője, és előadták, hogy ez szégyenbe hozza a falut, hasonlóan, mint a „csökmői sárkány”. Csökmő falu Gyulaváritól észak felé, mintegy félszáz kilométernyi távolságban van. Ott az a legenda járta, hogy a falunak egy furfangos eszű lakosa bement falábakon a közeli náITT SZÜLETETT »oomsiis 24-én a templomépítő BAY JÓZSEF LELKIPÁSZTOR FIA BAY A XX.SZAZAD EGYIK LEGKIVÁLÓBB FIZIKUSA FÖLDI PÁLYAFUTÁSÁNAK LEGJELESEBB MÉRFÖLDKÖVEFAHOLDVISSZHANG, AZ ELEKTRONSOKSZOROZÓ ES AZ (ö METER AHOLDAT OTT LÁTTAM ELSÉTÁLNI A TORONY MÖGÖTT S AZT KÉRDEZTEM AFELNOTTEKTOUiAFELMÁSZNEK a TORONYRA MEG TUDNÁM É TAPOGATNI AHOLDAT? '' ELHELYEZVE AZ EÖTVÖS TÁRSASÁG CENTENÁRIUMA ALKALMÁBÓL 199I.OKTÓBER 26 -ÁN örökre összekapcsoltak engem a szülőfölddel, az én boldog, az én legszebb gyerekkorommal’ § „Amikor megtapogattuk a Holdat, eszembe jutott a régi kép: a Hold a torony mögött” dasba s ott egy fűzfához üres kannát kötött, ami furcsa (kísérteties) hangot adott, ha a szél belefújt. A csökmőiek hallották és akkor elmondta, hogy ott egy sárkány tanyázik és felajánlotta, hogy amikor az alszik, hozzáköt egy kötelet s a falu népe kihúzhatja, hogy megöljék. A kötelet a fűzfához kötötte úgy, hogy nem tudták kihúzni. Akkor keletkezett a vers, amit mi, gyerekek is tudtunk: „Húznánk, hát nem jön, kötelünket rántja, de vissza, Hallgasd miként hőmből, vérünket még ma megissza.” Azóta, ha a csökmőiektől valaki azt kérdezi: „Na, kihúzták már a sárkányt?”, azok vasvillát ragadnak mérgükben. Most mi hasonló szégyenbe kerülünk, mondták a kurátor meg a bíró, mert azzal fognak csúfolni, hogy nálunk a torony tetején lakik a sárkány. Én az ezutáni napokban nagy bűntudattal mentem mindég aludni, és azzal próbáltam vigasztalni magamat, Arany János szavaival a Toldiból, hogy: „Kinek az ég alatt már senkije nincsen, / Ne féljen, felfogja ügyét a jó Isten”. De aztán elkezdtem gondolkozni: hát hogy fogja fel az én ügyemet, mikor én éppen az O házát csúfoltam meg? Szerencsére az égben nem ilyen gyermeklogikával dolgoznak. Kiderült az egyik következő nap reggelén, mikor a harangozó széles mosollyal jött be a parókiára és elújságolta, hogy az éjszaka egy nagy szélvihar elvitte a toronyról a sárkányt. Hozzátette: megszabadultunk a szégyentől! De van e toronyról maradandóbb emlékem is: mert a mi udvarunkból nézve ott sétált el mögötte a Hold. Olyan közel látszott a toronyhoz, hogy azt kérdeztem a nagyoktól: ha felmásznék a toronyra, meg tud- nám-é tapogatni a Holdat? A felnőttek mosolyogtak rajtam, de nem lekicsinylőén, és az nagy tanulság volt nekem, mert jóindulatúan nézték el a naivságo- mat. Később, mikor csakugyan megtapogattuk a Holdat mikrohullámokkal Újpestről, sokszor eszembe jutott a régi kép: a Hold a torony mögött. Gyulavárinak és a Nagyalföldnek tiszta ege különben elindította az én csillagászati érdeklődésemet is. Északon a Sarkcsillag, a Göncölök, a Cassiopia korai barátaim lettek. Na, meg azután az üstökösök; kettő is volt 1910-ben; a második a híres Halley-üstökös, melynek farka egy májusi hajnalban átérte a fél eget. 76 évvel később itt, Washingtonban a csillagdába kellett elmennem, hogy újra lássam (nem sok embernek adatik meg), de most siralmas képet nyújtott. Milyen szerencsénk voltakkor, 1910-ben! Ilyenek voltak a gyermekkori emlékek és még valami, ami sokkal több, amit nem lehet jelzőkkel részletezni, csak egyetlen szóval kifejezni: a boldog gyermekkor. Debrecenben 16 éves voltam, amikor egy fantáziaregény került a kezembe. Ez elmondta, hogy az emberi lelkek haláluk után elmennek nagyon messzire és onnan visszanéznek a Földre, melyről a hozzájuk érkező fény nekik a múltat mutatja. Én, az akkor még csak 16 éves, azt mondtam: ha ez valaha lehetségessé válik, én mindég olyan messzire megyek, hogy a gyermekkoromat lássam. Ami nem valósulhat meg a fantáziaregény szerint a mai elméleteink alapján, megvalósulhat az emlékeinkben. Nekem a gyermekkorom emlékei a leginkább megmaradók, a legértékesebbek, a legszebbek. Mikor 11 éves koromban elköltöztünk Gyulaváriból, a szülőfalumtól fájdalmas búcsút vettem, mely — azt hittem — örökre szól. Ugyanezt hittem 48 éves koromban, mikor elhagytam Magyarországot és Amerikába emigráltam. Akkor is elmentem előbb örökre búcsút venni a szülőfalumtól. A sors kegyes volt hozzám, mindkét búcsú után meghozta, hogy szülőföldemet újra és újra láthassam. Most pedig, úgy érzem, Gyula városa nyúlt felém ezzel az oklevéllel, hogy örökre összekapcsoljon engem a szülőföldemmel, az én boldog, az én legszebb gyermekkorommal. Fogadja a szülőföldem ez ajándékáért a legnagyobb köszönetemet, ami tőlem telik. Illyés Gyula egyik őse és Bay Zoltán édesapja Gyulaváriban voltak református lelkészek. Erre emlékezik a költő verse. A gyulavári főutcán ,,Fölépítteté Urunk e lakását (magyarán összekoldulta) ezer- hétszáznyolcvanban ez esendő tábor erősségéül prédikátor Kállay Sámuel." Tornyán a csillag ma is úgy dacol, ahogy az ő keze tüzé oda. O tartja ma is, lenyúlva a felhők közül, az a kis konok pap. Beh megnőtt! Beh magasabb már, mint a temploma! Vad dél. Bár ősz van (neki-nekifutva fölszállnak már a libacsapatok). Porba, szél hordta törekbe merülve révedek, ténfergő utas, a műre, a nagyra, s őrá, aki még nagyobb. Ahány évtized, ahány év, ahány óra, makacsul, úgy magasodik puszta hitével, mely ma is a régi, eleve-döntp istene felé, ki nem hajlott alá keggyel soha itt. Mint térdigérő homokvára mellett zord gyermek úgy áll, néz az égre fel az utca és az idő szenny-porából kopott palástban prédikátor szépapám, Sámuel.
