Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
1991. december 24-26., kedd-csutortok KARÁCSONY Az első vaddisznóm avagy amikor valaminek hosszú és keserves története van (Egy fejezet a szerző készülő vadászkönyvéből) Megreccsen egy ág, mélyen bent a kis akácosban, a kőris erdeiben, hol másutt? Villanás a vadász székemen és lövésre készen állok, pontosabban ülök. Egyetlen mozdulattal ragadtam meg és emeltem vállhoz a puskát, bal könyökömet térdemre támasztottam. Bal szemem becsukva, a puskatus a vállgödörben, jobb szememmel célzok és a fegyver legye a dagonya szélén megállapodik. — Na, jöhetsz, fogadásodra felkészültem. Többet nem csinálsz belőlem bohócot —jegyzem meg csak úgy „őneki” —, mert hozzám hasonlóan tisztában van a váratlanra való felkészülés jelentőségével. A hét elején ugyanilyen neszezést hallottam, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Egér szöszmötölhet, róka kocoghat vagy őz — gondoltam —, de biztosan nem vaddisznó. Miért pont disznó lenne, nincs nekem olyan szerencsém. Majd három perc múlva a dagonya mögött átballagott a disznó az erdei úton. Én meg néztem, s mire a fegyver kezem ügyébe került, eltűnt a jobb oldali erdő alját borító csalán dzsungelében. Azóta esténként itt üldögélek, pontosan 25 lépésnyire a kőris erdei dagonya középpontjától. Lemértem, hiba többet nem fordulhat elő. A déli szél napok óta kitart, kiszámíthatóságáért megérdemli a dicséretet. De másra sem panaszkodhatom. Csak hát hiába minden, a disznó, életem első disznója, sehogyan sem akar velem összefutni. Ne ijedjenek meg, nem keresett magának más szálláshelyet, naponta felfrissül a sáros, bűzös pocsolyában, de mindig máskor szottyan kedve a mártózáshoz. A lenyomatok árulkodnak erről, s az ígéretes méretekről is. (De jaj, ne kecsegtessük magunkat hiú ábrándokkal...) — Megint reccsen egy gally, sokkal közelebbről. — Na, ezúttal nem babra meggy a játék — próbálok lazítani valamit önmagámon humorosnak szánt biztatásommal, hátha csillapszik ez az eszeveszett dobogás a szívem helyén. Még meghallja, rémüldözők. Ki gondolta volna, hogy egy szív ekkora zajt képes csapni. — Nevetséges vagy öregem! Minek egy vacak disznónak ekkora feneket keríteni — elegyedek párbeszédbe megint magammal, ami tökéletesen kifejezi a vadászemberek elmeállapotát bizonyos szituációkban. — És ezt pont te mondod?! Te! — feleselek vissza. — Fogadjunk, hogy nem jön ki! — válaszol vissza pesszimista énem, még mielőtt a külvilágból bármi befurakodna közénk. — Fogadsz velem? Na! — Nem jön ki. Lehet, hogy elcammog a szélső fasorig, sőt elálldogál akár percekig, de végül meggondolja magát és máshol keres felüdülést az estebédje előtt. Huss! Rippi-roppi a sűrűben és megint mehetsz haza, ahogy már megszoktad! Balfácán! — Ne heccelj, nincs elég bajom?! Csak azért sem fogadok! — Vágok vissza immáron rutinos magamba beszélő partnerként, és folytatom: — Nem fogadok, de kijön! Kivárom, innen addig haza nem megyek. A további vitának nincs helye. A szürke, nyári frakkos kőris erdei kan ott áll a dagonyában! A célgömb a lapockáján, a kellős közepén, a legparányibb mozdulat nélkül. Jaj, de sokszor gondoltam erre a pillanatra, most íme eljött és én lö... Állj! Nem jól van így. Ha folytatnám: ...vök és dörrenés veri fel az erdő csendjét, akkor önök semmit sem értenének meg az egészből. Úgyhogy az események elbeszélését ezen a ponton meg kell szakítanom. Azt tetszenének hinni, hogy Gyulaváriban úgy lődözzük a disznókat, mint máshol a verebeket. Menjünk vissza az időben Hogyan történt, amikor először láttam az első vaddisznót, mellesleg puskával a kezemben? „Mindjárt” egymásba botlottunk, egy évvel azután, hogy vadász lettem. Nem éppen botlottunk, teljesen másképp volt. Erőteljesen kajtattam őfőméltósága után. Hol hajnaltájt, hol esténként, máskor holdvilágos éjjeleken. Az egyoldalú szerelem gyönyöreit az olvasók iránti megbecsülésből nem ecsetelem. Unalomig ismert a probléma, a világ, és magyar irodalom remekei —és salakhegyei — tetőtől talpig körbe ragozták az esetet: Bennünket esz a fene O utána, ezt feláldoznánk, azt feláldoznánk. Csak O érte. Itt fáj, ott fáj, ha rá gondolunk, aztán meg sorra hagynak cserben érzékszerveink. Rubintos virágszálnak, bazsarózsának látjuk csak Őt, pacsirtának halljuk, csak az Ő hangját, és bársonyos bőrű violának tapintjuk csak az O bőrét. Ráadásul a dolgok ilyetén alakulásából következik — hogy úgy mondjam mindezeket betetézi — a csillag lehozatalának belső kényszere. Ha kell mi megmutatjuk, ki a legény a gáton. Nincs ezekhez mit hozzátenni... Nos, egyoldalú vágyakozásom — lásd valamivel fenntebb — hétről hétre, hónapról hónapra izmosodott. Amikor hírét vettem, hogy a szomszédos erdőgazdaságban a jövő héten rendezik meg a hagyományos, úgynevezett vadkárelhárító vaddisznóhajtást, mentem szervező munkába kezdtem. Mert legalább ezt higgyék el nekem, engem oda nem akartak meghívni! Sőt, rám se gondoltak, senki, a szervezők közül. Pedig elég lett volna, ha valamelyik főfőfejes elmeditál: — Kit is kell meghívni a protokoll disznóhajtásra a megyéből? De nehogy hiba csússzon a számításba, fiúk! — Az F. Feri bácsit, az MSZMP megyei első titkárát — vágja rá a másik főszervező. — Kösz a segítségért, még kihagytam volna az öreget! — jegyzi meg fanyar humorával a már említett főfőfejes. És ilyenkor szoktak sorjázni a nevek. Igen, éppen ez az. A lista készül,— egy-két helyesírási hibával fűszerezve, — d s amikor a lap majdnem betelt, de a fu- . tornánál majdnem fellökötl a disznó. Miért nem lövitek le?!... — Ne tessék közbeszólni, hogy a jó múltkorában már a lö...-nél hagytuk abba, illenék befejezni a szót, még görcsöt kap a mutató ujjam. De hát sorja van mindennek! Hol vagyunk még attól a csodálatos beteljesüléstől. Csak ősz van. A két kukoricatábla között húzódik az említett csatorna, amelynek szélén keskeny szójacsík szerénykedik, ide jár ki „a pecások réme” vaddisznó. Kérem szépen, pofon egyszerű vadászati esettel állunk szembe. A széljárás állandó, a disznó feltűnése csupán két oldalról lehetséges. Ha a szóján keresztül óhajt eleget tenni egészségügyi kiruccanásának, akkor zörgésével a süketeket felzavamá. A jobb oldali kukorica szélét három traktor szélességben lesilózták, innen sem jöhet észrevétlenül. A pezsgőt ilyenkor kéretik behűteni a minimális vagy ha úgy jobban tetszik, hétköznapi önbizalmú embertársaink. S a további érveket nem is sorolom fel. Ráadásul időmilliomos vagyok, azzá tettem magam, amikor közöltem a feleségemmel délután, mintegy mellékesen: — Ma meglövöm a disznót! Ha nem sikerül, holnap vagy holnapután, de lerendezzük végre az elszámolást a vaddisznók nemzetségével! Arra vártam, hogy a válasz tartalmazni fog utalásokat bizonyos családi kötelezettségekre — tehát a holnapi, holnaputáni vadászatom már erősen bizonytalan —, de nem. tak még kategóriájában van egy-két hely, akkor mondaná egyikőjük: — Gyerekek, azt a Népújságos újságíró tanon- cot, tudjátok, azt a dénesmajori gyereket, akibe akkora tűzzel ég a vadászat fáklyája, nem kellene meghívni? Szinte látom, hogy micsoda elképedés telepszik az arcokra: — Vajon mi lelte ezt a Jóskát, a nap se süt olyan erősen, a konyakos üveg is tele van még. Miről beszél? Nem szokott ilyet csinálni. Legfeljebb a főszerkesztőt, de ő nem vadászik. Ha ismernétek, nem bámulnátok így rám-— folytathatná fogadatlan prókátorom — annyira szeretné, s milyen nagy örömet szerezhetnénk neki... Szállj le a földre öregem, mert minél tovább tart a felhőjárás, annál fájdalmasabb a koppanás, amikor szembesülünk a valósággal. Tehát mindenütt jártunk már, csak a meghívottak listáján nem. — Mit csinál most a magamfajta kezdő vadász? — Feladja? — Ugye ezt tetszettek gondolni? — Nem! Amíg mozdulni tudok. — Hanem? — Hanem használja az eszét. Arra a hajtásra nekem el kell mennem, határoztam el. A környéken csak az erdőgazdaságnál állandó vad a vaddisznó. Ilyen alkalmat nem lehet kihagyni. „Lenni kell olyanoknak, akiket nem név szerint hívtak meg, mondjuk a téesztől. Együttműködési szerződésük van. Igen, igen, ez lesz a megoldás!” — okoskodtam. S nem csalódtam. Úgy van, mondják a vadásztársak, jött meghívó, hat emberre szóló. A hajtóvonalban mehetnek, de fegyverrel. De ahol 6 ember elfér, ott a hetedik már szinte fel sem tűnik! — magyarázom a cimboráknak, akik végül feladják és rábólintanak. — Gyere, a fene essen beléd... S ím, most itt vagyok a hajtóvonalban, gyöngygolyóra töltött vadászfegyverrel a kezemben. Jobbra kétszáz méterre lövés, majd még kettő. A mellettem lévő vadásztárs figyelmeztet: Feléd megy a disznó! Látom. Jókora kan, keresztben előttem trappok Elvesztem lélekjelenlétemet, hirtelen nem látok semmit, és totális zavaromban megpróbálom eltalálni. A közelébe nem ment a lövedék. A következő körben az előttem lévő kökénybokorból ugrik ki a disznó. A változatosság kedvéért a szememre homály ül, elkap a reszketés. Dirr, durr, lövök, persze semmi. További sanszom nem volt. Csigavér Megint teltek a hónapok eredménytelenül, amikor kifigyeltem egy disznót. Pontosabban gyerekkori ismerősöm — nagy pecás — szólított meg az utcán: a máriafalvi szivattyútelepnél, a nagy csaSzó sem esett a hetek óta visszahor- datlan üvegekről, az ablakpucolásról, a kiesett kilincs visszatételéről, de ne is fessük az ördögöt a falra! Lényeg, hogy teljes megértést olvastam ki a nejem szeméből (a nagy dolgokra hivatottaknál mindig fellelhető a biztos családi háttér...). Dra- maturgiailag csodálatos pillanatban folytattam: — Amíg összepakolok, légy szíves csinálj szendvicset nekem. (Ezt megúsztuk.) Itt ülök a csatorna szélén, a puskám betöltve, mindjárt lemeggy a nap, a fegyverlámpám felszerelve, kipróbálva. Kigondolom a lövést. Bizony csodálatos az élet az első vaddisznó elejtése előtti perceiben. Megelevenedik a szója. A disznó csörtet rajta keresztül. Koromsötét van, nem lehet messzebb 25 méternél. Pár másodperc csend következik, majd csámcsogás. Jóízűen ropogtatja a csigaházá- kat. Elönt a vadászláz, vacog a fogam, térdeim egymással citeráznak, a szó szoros értelmében. Dadogva nyugtatom magam, mert kezeim önállósították magukat. Minden felszerelésem lövésre kész, leszámítva tenmagamat. — Nyugi, nyugi öregem, szedd össze magad, erőltetem magamra a bölcs megnyugtatást, váratlan sikerrel. Disznó úrfi folytatja főúri vacsoráját. — Nem elkapkodni, nem elkapkodni — szedd össze magad öregem! Lássuk csak mi a teendő? Rámegyek, tervezem el. Óvatosan felállók a székről és az árok szélén húszat lépek, kimért normál léptekkel. Odaérek, rávillantok a csámcsogásra, és lelövöm. De úgy lelövöm! Rajta! A terv szerint felállók—ez még könnyen megy — és elindulok. Egy, kettő, három, négy, öt, hat lépést megteszek, minden rendben, erősítem magamat, mert nagyon elkel a segítség. Időközben a szívem ökölvívó meccset vív mellkasommal. Hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy — menni fog, menni fog, csak öregem ne cidrizz — tizenkét lépés, és elhallgat a disznó. — Észrevett? Rémülök el. Nem! Csend és megint csak csend, s amikor utolsó tartalékaimat összpontosítom — különben bezáródnak fejem felett a hullámok és elveszek -— akkor megint csámcsog. A víz patakokban folyik rólam, de tovább megyek. Tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat, tizenhét, tizennyolc lépés és még csámcsog az árok partján ez a drága vaddisznó. Ha még kettőt lépek fohászkodom, akkor nem lehet baj. Megérkezek, az árokban a jó étvágyú vaddisznó mindvégig adózik a helyben kosztolás élvezetének. Tőlem legfeljebb négy-öt lépésnyire lehet a sás szélén. A fegyveremet a hang irányába tartom, kivárok, levegőt veszek, s hüvelykujjam megnyomja a puskalámpa gombját. Most kellene fényárban úsznia az erdők remetéjének, hogy külön- külön láthassam a sortéit is. De mi ez? Ä lámpám nem ég, nyomogatom, kattintgatom, nem ég. Nem értem az egészet, megrémülök, de nem vagyok képes az idő érzékelésére sem. A disznó megsejthetett valamit, mert hatalmas ugrásokkal menekülésre fogta a dolgot. Esélyem sincs, hogy eltaláljam az éjszakában. Hogy mit élek át, azt ne részletezzük, ellenben zseniális ötletem támad: Kihagyok két napot, a disznó megnyugszik — mint látható volt, erre valóban neki volt a legnagyobb szüksége —, és én a harmadik este, megjavított lámpával lelövöm. Látják, amíg fiatal valaki, hajlamos a hiszékenységre és a naivitásra, s ami egyenesen csodálatos, komolyan gondolja a reá várakozó sikert, szép jövőt. Nem volt könnyű kivárni a 48 órát, de elérkezett a diadalmas kimenetel pillanata. A máriafalvi Fehér-körös hídnál lefordulok a földútra, amikor szembe jönnek a kukoricakombájnok. Az elsőben egy ismerős ül. Megáll és a fejét csóválva szól ki a vezetőfülkéből: — Ha tíz perccel korábban jössz, akkora disznót lőhettél volna. A legutolsó sorok levágásáig kitartott. Na, szevasz! — köszönt el. — Na, szevasz!... Nyápicok és vadászok Végre rendes telünk van. Hóval, faggyal, verőfénnyel . Kemény napok járnak a nyápicokra, de az igazi vaddisznóvadásznak jobb időt kívánni sem lehetne, mert magamfajta vaddisznóvadásznak ünnepnapi adomány az ilyen idő. Jól hallották, megismétlem: a magam fajta vaddisznóvadásznak. — Miért tetszenek megint közbeszólni, hogy miféle vaddisznóvadász az, aki még nem lőtt vaddisznót. Ráadásul szerencsétlen vándorflótásként riogatja el a környék vadállományát a talpraesett vadászok előtt. Különben is elég volt a balfácános- kodásból, tessék onnan folytatni, hogy ott áll a kőris erdei kan a dagonyában, a puska célgömbje a lapockája közepén és lö... — Nem, és nem. Ilyen mentalitással egyszerűen lehetetlen tisztességesen elmondani valamit. Ha valakinek az kell, hogy a vadász kimegy a határba, leül, jön a disznó, lelövi és kész, akkor olvasson olyan történetet. De jó, rendben. Megígérem, hogy a következő epizód után visszatérünk a kőris erdőbe. De most ott tartunk, hogy az árulkodó telet kihasználva hetek óta kukoricával etetem a szomszédból éjszakánként átváltó tekintélyes vadkant. Gyönyörűen kifigyeltem. Hiba nélkül. Egyedüli nehézséget a távolság jelentette volna. Az a négy kilométer gyaloglás, térdig érő hóban. Jelentette volna, ha nem hajt belülről az első disznóm utáni vágy. Mínusz tíz-tizenkét fok volt odakinn, ami azon a karvastagságű akácfa ágon tíz, húsz perc után elviselhetetlennek tűnt. A héten például pénteken este fél tízig kitartottam, szombaton fél órával tovább, de megint semmi. A vaddisznó váltója időközben falusi járdányivá szélesedett, taposó- dott, annyiszor megfordult nálunk. De mindig máskor. Vasárnap este tízkor fagytam le az ágról „ha most nem indulsz el, itt fagysz meg állapotban” indultam haza felé. És így teltek az esték, néha a hajnalok, békés egymás utánban. Az elszántság nem csökkent bennem. Némi zavart okozott viszont a hétfői orvosi vizit, amikor kiderült, hogy 39 fok feletti lázam van, és a feleségem válással fenyegetőzött, ha ma is ki mernék mennék vadászni. Két nap kényszerű szünet után megint itt ülök az akácfa ágon és félóra elteltével beáll a megszokott fagyás az ujjaimba. Lábaim mozdíthatatlanok, családias hangulatban viaskodok a fagyhalállal, amikor a szemközti erdőben ropognak az ágak, jön a vaddisznó. — Most légy résen öregem, nógatom magam, s a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal kézbe veszem a puskámat. Mindenem fáj, sajog. Már amennyit érzek a mozdulatimból. A disznó mit sem sejt a reá váró veszedelemről — tehát rólam —, átkocog hozzánk és tőlem három méterre megáll. Emelem a puskát, kicsit előre hajolok és a könyökömmel leverem a hátizsákomat. Csitt, csatt, dirr, durr, pottyan lefele, ágról ágra. A disznó villámként perdül és ugrik. Persze, hogy lövök, tüzelek, durrogtatok, oda, ahol az előbb volt. A következő percek hadd maradjanak meg saját titkomnak, ennyire ne szolgáltassuk ki önmagunkat idegen embereknek. Talán elég lesz annyi, hogy másnap meglőtte egyik vadásztársam a kanocskát. „Kora délután kimentünk terepjáróval, ott állt az út közepén. Csak meg kellett érinteni az elsütő billentyűt”—mondta. ♦ ♦♦ S mennyi hónap telt el, csalódás csalódás után, amikor eljutottunk a dagonyához. Tudják, amikor a szürkeruhás kan lapockáján megpihen a célgömb és LÖVÖK! Érzem, nem hibázhattam el, hiába ugrik be a disznó a csalánosba, néhány másodperc múlva egyhelyben zörgeti a bodzabokrot. Sebtében költött saját szerzeményű dalomra fakadok, a „meglőttem a disznót, azt az icipici, icipici diszi-diszi- disznót” kezdetűre, amelyet felakadt gramofonként szajkózok. Nem vagyok már én itt, csak dúdolok és a bőséges vémyomon elindulva megkeresem a disznót. Harmincnyolcat kellett lépni, amíg rátalálok. Látják, ilyen egyszerű vaddisznót lőni! Lovász Sándor
