Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-21-22 / 299. szám

1991. december 21-22., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM ■BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Kedves Kohán György! — s bár tudom: leintenél, így is megszólítanálak: kedves Mes­ter! Amint látod, most már olya­nok, azok vagyunk többségben születésed emléktáblája alatt, akik nem ismerhettünk szemé­lyesen, s immár az anekdoták, legendák, mítoszok, sőt műtör­téneti torzítások távolából kell visszahozzuk lényed nem romló földi mását, tehát újra meg kell teremtenünk magunknak és a művészettörténet számára. Ezért engedhetjük meg ma­gunknak,. hogy halálod 25. év­fordulója alkalmából az életről beszéljünk. Nem tenmagadat fenntartó, elmúlt életedről, mely természetesen, tudjuk, nehéz, keserű, csalódásokkal és nélkü­lözésekkel teli, tragikus és ön­emésztő sors volt, mint minden átlagnál nagyobb alkotóemberé. Ettől az életről Te nem tehetsz s nem kell felelned érte senkinek. Halálod 25 éves évfordulóján, szülőhelyed megjelölésekor ar­ról a másik életről vagyunk köte­lesek szólni, amelyet Te terem­tettél, amely általad lett a mi életünk, úgy, ahogy Balassi, Pe­tőfi, Ady, Arany, Barabás Mik­lós, Tgmyai János, Csontváry Tivadar, Medgyessy Ferenc, Kondor Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lechner Ödön, Kós Károly és a többiek által lettünk mai magyarok örökösei és haszonélvezői mindazon szellemépületeknek és forma­hazáknak, amelyekben a ma­gyar szellem öröklakásait be­rendeztétek számunkra. Az olaszok, franciák, hollan­dok, angolok, németek századai után a 20. század a közép- és kelet-európai nemzetek művé­szetének százada, s ha nem is tudja, mert eddig nem kívánt tudomást venni róla a világ: a magyar művészet ebben a szá­zadban érett meg arra, hogy az emberiség létkérdéseit a leg- adekvátabb, a legkövetelőbb módon előtárja és megfogal­mazza. Három festőóriása van ennek a folyamatnak, akik a század különböző évtizedeiben, harma­daiban, mégis, egymás kezét érintve, egymás kisugárzás-kö­reibe kapcsolódva, tehát elvileg egyszerre mozdították el a rejtő­ző, elrejtett magyar lélek és tu­dat elől az ismeretlen magyar emberarcot elfedő földrétege­ket, hegy-, erdő-, láva- és szikla­rengetegeket: Csontváry Koszt­ka Tivadar, Nagy István és Ko­hán György. Ti hárman emelté­tek vállatokra, modem Atla­szokként azt a hatalmas kőtöm­böt, amely eltakarta a magyar művészeti megváltás sírját; s ta­lán nem véletlen, hogy egyike­tek a Felvidéken, másikótok Erdélyben, Te magad pedig az Alföldön tettél, tettetek eleget a küldetésnek. Mindhárman freskófestők­nek, hatalmas falfelületek mo­numentális, de persze profán templomi festőinek jöttetek, születtetek, s egyiketeknek sem adatott meg az eredeti küldetés teljesítésének a lehetősége. A Feszty-körkép dőre történelem- idézésének, üres nosztalgiának tűnne ma, ha mindhárman, de legalább valamelyiketek s egyetlen egyszer valami nagy- nagy közfalat birtokába vehetett volna festőileg a meg nem épült 20. századi magyar középülete­ken vagy középületekben. Az a monumentális látomás, a hozzá illő s készen kirobbanó eszköz- készlet, amellyel Ti rendelkez­tetek, kisebb-nagyobb táblaké­pek Prokrusztész-ágyába kényszerültek, szorítottak, s még szerencse, hogy volt erőd, például Neked Kohán mester, hogy a világűrbe égitesteknek, bolygóknak visszakívánkozó jeleid: hatalmas napkorongjaid, őslényeid, tanyafehérségeid, faóriásaid, asszonynemtőid, pa­raszt- és önbánataid elbírták a tehetetlenség kétségbeesettsé- géből, rejtett energiaforrásaiból merített szenvedélyed súlyát, s bennük véges, emberléptékű formákba, dimenziókba paran­csolhattad végtelen művészi mélységeidet. A hely megjelölésével, amelynek tájékán szülőházad eredeti falai állhatták, magukon s az esetleg nálunk is gyarlóbb, feledékenyebb utókor művé­szetbarátain segítünk, hogy könnyebben meglelhessük a Hozzád vezető utat. Igazi értel­me azonban az lenne, ha Neked .segíhetnénk visszatalálni hoz­zánk, hogy újra megmutasd: hol van a magyar szellem barlangla­kása, amely elé a történelem újra a rossz sors kövét hengerítette. Banner Zoltán * Elhangzott a gyulavári szülő­helyet megjelölő emléktábla le­leplezésekor. Száznál több figurából! Betlehemállítás - művészi fokon Az első betlehemet Assisi Szent Ferenc állí­totta, amikor 1223-ban a grecciói erdőben egy védőtető alatt szalmával teli jászolt állíttatott fel, ökröt és szamarat vezetett oda, és így prédi­kált. A dramatizált előadáshoz a pásztorok imádása és a Háromkirályok is hozzátartozott. Évszázadok során a liturgia tovább gazdago­dott, főleg a keresztes és jezsuita szerzetesek terjesztették az egész keresztény világban. A gótika és a reneszánsz időszakában a templomokban nagy faragott betlehemeket ál­lítottak fel, életnagyságú figurákkal. A XVIII. század végén már a polgárság körében is szo­kássá vált a betlehemállítás. A legszebb betlehe­meket Olaszországban, Bajorországban, Dél- Tirolban és Csehországban készítették, ahol XVIII—XIX. századi osztrák betlehem A lengyel Wojciech Plochow betlehemi figurái mindenütt sajátos formái alakultak ki. Dél- Tirolban és a Szász Érchegységben egész falvak specializálták magukat a betlehemek faragásá­ra, virágzó népművészeti ágat létrehozva. A leghíresebb — ma is látható betlehem — száznál több figurával — IV. Károly (1748— 1819) nápolyi király számára készült, amelyet az egész barokk korban utánoztak. Az utolérhetetlen művészi tökéllyel készített előkép a nápolyi betle­hemkészítők fénykorát idézi. A miniatúraszerűen kidolgozott kis figurák mindegyike tökéletes ipar- művészeti alkotás. A jeleneteket a XVI—XVII. századi nápolyi festők képei és a nagy olasz mű­vészek metszetei után alakították ki. A háttér, a környezet teljesen élethű. A hegyek, a fák, a bibliai Betlehem városa, Campagna tájait idézi, gyakran római romokkal. A kis istálló az Abruzzo hegység csűrjeit utánozza. Németországban és Tirolban a háttér ugyancsak hazai, a keleti tájak a jellegzetes pálmafákkal, mecsetekkel csak a XIX. század második felében, hódítanak tért. Az ábrázolások ezeken a vidékeken is először az oltárképek kom­pozícióit utánozzák, csak később gazdagítják a nép életének jeleneteivel, de akkor oly bőséggel, hogy szinte háttérbe szorítják a főjelentetet. Népszerűségük felülmúlhatatlan életközelsé­gükből fakad. A több száz figurás kompozíciók élőképszerűen ábrázolják az egész korabeli falusi életet. Bepillanthattunk a kézművesek műhelyei­be, az aprócska boltokba, a háziasszonyok karju­kon kosárral bevásárolnak, dobol a kisbíró, műkö­dik a lacikonyha, még a polgármester is megjele­nik katonákkal. Az erdőben vadásznak, fát vág­nak, egy rőzsehordó öregasszony is feltűnik az ösvényeken. A patakban asszonyok mosnak, a falu apraja-nagyja ott sürög-forog a szent jelenet­ben. A múlt században különleges szerepet játszot­tak a Szász Érchegységben kialakított drága me­chanikus „karácsonyhegyek”, melyek Krisztus születésének történetét mozgó figurákkal, zenélő szerkezetekkel együtt adták elő. A múlt században, főleg Lengyelországban a papírkivágásokból összeállítható betlehemek ké­szítése emelkedett tökélyre, amelyeket a gyáripar mindenütt utánzott és elterjesztett. A betlehemkészítés, ott, ahol hagyományai él­nek, így hazánk egyes vidékein is, még ma is kedvelt népművészeti ág, de színvonala hanyatló­ban van. Brestyánszky Ilona Francia virágok új vázában A Tevan Kiadó karácsonyi meglepetése A karácsonyi könyvkínálat egyik meglepetését a békéscsa­bai Tevan Kiadó nyújtja, amikor új fordításban adja közre a XIX. század nagy francia költőjének, Baudelaire 135 éves különös verscsokrát, A Rossz virágait-t. A „Les Fleurs du Mal” immáron klasszikus fordítói — Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád — a mű magyar nyelvre történő költői átlényegítésben Baudelaire álarcába bújnak és a szavak szinonimáinak varázsla­tos erdeje tárul fel. A most meg­jelent kötetnél fordított a hely­zet: Baudelaire jelentkezik az új fordító, Tornai József maszkjá­ban, aki szinte a szó szerinti for­dításra törekedve, hitelesebben adja vissza a költő szavait, mint­egy új vázába helyezve a francia virágokat. Tornai József húsz évet szen­telt a Baudelaire-versek újraér-, telmezésére, amelyben a ma­gyar költő is visszakapta saját énjének színeit, mert ambiva­lensen egy eleve sikertelen ket­tős küzdelemben él az Istennel és a Sátánnal — s ebben mind­annyian magunkra ismerünk. Az új kötetet a fordító 34 oldalas előszava vezeti be, amelyben Baudelaire tragikus sorsát s egy­ben máig ható európai szemléle­tét fejti ki. A jelen kötet 160 versének sorrendje eltér az eddigi magyar kiadásoktól és az 1861-es fran­cia kiadást veszi alapul. Érdekes szellemi kalandban lehet ré­szünk, ha összehasonlítjuk egy­egy vers többféle fordítását. Ezt a játékot akaratlanul is felkínálja a kötet lektora, Lakatos István az ismert műfordító, aki Tomai for­dításában az intellektuális pon­tosságot dicséri, ámbár két egy­mástól merőben eltérő nyelvnél ez nehéz feladat. Lehet, hogy az Elítélt könyv feliratá-nak Szabó Lőrinc-i so­rai egy fél évszázados megszo- kottságból jobban bennünk él­nek, ám nem kevésbé izgalmas Tornai József fordítása sem. Vessük össze: Hasonlóan érdekes „Az Uta­zás” egyes sorainak összeveté- se; ahol Tóth Árpád szerint: „Óh, mily nagy is a föld a lám­pák fénykörében, s ha már emlé­kezünk, mily kicsiny a világ!”, de Tornai József átköltése az új­fordítás egyik gyöngyszeme: „Milyen nagy a világ, míg lám­pafényben reszket! És milyen kicsi az emlékek sugarán!” Még nem szólottunk az 1857-es első kiadásnál betiltott versekről, amelyekhez egy könyvtári pél­dányban a következő bejegyzést találtam: „Megteremti a Hippo- lita olvasót, akihez szól”, s eb­ben nem nehéz felismerni a Kár­hozott asszonyok című vers hős­nőjét, akivel az ismert olvasó azonosította magát. A kötet végén lévő függelék­ben a versvirágok eddigi kiadá­sainak történetét és Charles- Pierre Baudelaire életrajzának vázlatát olvashatjuk. Balogh Ferentz Békés, idilli olvasóm, te, józan s naiv erény fia, hagyd ezt a könyvet: orgia, bánat s balsors csap benne össze. Ha nem volt lelked nevelője Sátán, az agy vén cinkosa, hagyd, ez neked hisztéria— vagy semmit sem értesz belőle. De ha—csak túlzásba ne ess!— mersz örvényekbe nézni, szállni, olvass, hogy érts és megszeress; kíváncsi lélek, aki fájsz, ki vesztett édened kutatod, sajnálj!... Ha nem, légy átkozott! (Szabó Lőrinc fordítása) Békés olvasóm, fák barátja, jó ember, józan és naiv, hagyd e bűnös könyv lapjait, megront borúja, orgiája. Ha nem jártál retorikára a Sátánhoz,—ravasz kuvik!— hagyd: úgyse érthetsz semmit itt vagy ráfogod hisztériámra. De ha—csak semmi bűvölet!— nem rémítenek az ön'ények, olvass, mert ki megért, szeret; te szenvedő, kívánGsi lélek, ki édenkerted kutatod, szánj, sajnálj, vagy légy átkozott! (Tornai József fordítása) A „király halott, de a festő él”! Adventköszöntő, színházi premier Erdélyben A Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társula­ta anyaszínházában bemu­tatta Eugene Ionescu: ,,Haldoklik a Király” című tragikomédiáját. Az ab­szurd dráma felkent atyja, Ionescu írás helyett szokat­lan váltásra szánta magát, ma már inkább képzőmű­vész, fest. A színház, tudva- , levő kötöttebb művészet, tekintettel kell lennie politi­kai diktatúrák idején a ha­talmi nyomásra, vagy pia­cosított korban a produk­ció üzleti nyereségére. A festő számára könnyebb a helyzet, mert ha megfesti a „ki­rályt” vagy néhány „udvar­hölgy” portréját, akkor utána bármilyen témájú képet meg­festhet. így teszek én is — vallja az idős mester. A Romániában született és Franciaországban letelepedett szerző szülőhazájá­ról nem felejtkezik el, nyilváno­san szót emelt Ceausescu ellen, akit a legszömyűbb diktátornak nevezett. Lelkesen üdvözli megbuktatását, ám később visz- szafogottan nyilatkozik: „Az öröm elmúlt, Romániában a kommunisták átmentették a ha­talmat. Ez katasztrófa.” Szabó József rendező állította színre a darabot; szakmailag színvonalas „STÚDIÓ ’99" tár­sulata az erdélyi magyar szín­játszásban komoly művészi ran­got vívott ki magának. Akkori­ban több előadásukat betiltotta a cenzúra, mert túl sokat mondtak el a hatalom abszurditásáról. A rendező a hajdan „eltépett” gon­dolati szálat „kötözi” újra. Az eltelt húsz év ellenére a szereplők is „hűségesek”: Var­ga Vilmos a váradiak kedvenc színészegyénisége is színpadra lép. Az orvos szerepében meg­bízható karakterformálása a „régi” műhelyszellemet idézi. Az I. Berengár királyt játszó Hajdú Gézának groteszk szerepalakítása akár Erzsébet- díjat is kaphatna, feltéve, ha elis­merésnek tekintené! A tragikomédia „áthallásai” gyakran nyíltszíni tapsra ragad­tatják — a zsúfolásig telt — színház közönségét. A romániai magyar diaszpóra újra artikulál­hatja korszerű színház-drama­turgiai eszközökkel életérzését. A rendezői lelemény még a fűtés híján „kissé” hideg színház hőmérsékletét is „beépítette” a darabba. A kiszolgáltatottság felismerő szomorúsága is mo­solyt csalt az arcokra, vagyis az önmagukon való nevetés katar­tikus ereje — paradox módon, mégis felmelegített minden né­zőt. Ritka pillanat, színházi va­rázslat. Mert Berengár király gro­teszk haláltáncában mindultalan fenséges és törpe önmagunkon, abszurd múltunkon, omladozó jelenünkön kacaghatunk. Vagy sírhatunk. Az előadás a nevetést kínálja fel nézőinek, hiszen Io­nescu is azt vallja: „A világunk komikus... nem más, mint egy nagy isteni színjáték, azaz ko­média.” A élet Romániában a magya­rok számára lidércnyomásos fájdalommal teli. Körülöttük gyűlölet és üldözés. A szerző szerint: „a madarak és a méhek szociálisak, de az ember nem az. Hogy mégis az, ez elkerülhetet­len.” Mi belépünk isten eme já­tékába és a komédia részévé vá­lunk. A csabai színház hűséges közönsége is szívesen „belép­ne” a nagyváradi társulat „játé­kába”, ha (valaki, vagy valakik) meghívnák az előadást ven­dégszerepelni. Bizton állítha­tom: nem csalódnának, igazi színházi csemegét látna a mi Békés-táji közönségünk. Ma­gam pedig egyre kíváncsibb vagyok Ionescu képeire. Szilágyi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents