Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-16 / 294. szám
Virágok zöld háttérrel KOHÁN GYÖRGY Munkácsy Mihály-díjas magyar festőművészünk, született Gyulaváriban, 1910. évi február hó 22-én. Atyja: Kohán György kovácsmester, anyja Vonyiga Katalin. Házasságukból három gyermek született: Kohán György, Kohán Illés, Kohán János. Az Alföld televényében ismét egy új tehetség született, aki a magyar festőművészet egyik legnagyobb művészévé vált. A magyar tehetségek úgy születnek, mint a dús talajban ringó magyar acélos búza. Különösen Gyula városában, amelyik egy Dürer Albertet adott nemcsak Gyula városának, hanem az egész nemzetnek és a világnak is. Gyula város népe féltő gonddal vigyáz Kohán György fejlődésére s azt a legmesszemenőbben támogatja, hogy tehetsége kibontakozzék és az nemzetünk dicsőségére váljék. Gyurka szülei akkor, amikor bölcsőjét ringatták, nem is sejtették, hogy a bölcsőből reájuk sugárzó fekete gyermekszemek egy nagy tehetség fényességét sugározzák feléjük. Gyurka kovács lesz — hajtogatták többször szülei. Hisz az már régi dolog, hogy az első fiúgyermek követi az apja mesterségét és az már náluk sem lehet másképpen. Ezzel Gyurka sorsát a maguk részéről megoldották — gondolták. Ebben a reményben nevelték, Gyurka útja azonban más irányt vett. Amikor Gyurka 2 éves volt, nagyapja megvásárolta a gyulai Munkácsy Mihály utcában lévő 27. szám alatti házat és Gyulaváriból beköltöztek Gyulára. Gyurka művészet iránti hajlamai már kisgyermek korában észlelhetők voltak. Szülei már 4 éves korában rajzolni látták. Első rajza a kemence oldalára felrajzolt körte volt. Rendkívül élénk, szangvinikus gyerek volt, a sértést nem hagyta megtorlás nélkül. „Sűrű vére” miatt orvosnak is mutatták, aki utasításokat adott édesanyjának a gyermek kezelését illetően. Engedelmes, szolgálatkész gyermek volt, de nem kapott nagyon a tanuláson. Apja kovácsmestersége igen nehéz volt neki. Szünetekben a műhely falára rajzolgatott. A konyhai — viaszos vászonnal borított — asztalra nagy papírt terített, s ha csak egy pohár vizet inni betért, gyakran megtette, hogy a konyhában megkezdett rajzát folytatta. Már gyermekkorában is igen érzékeny volt. Janicsák Jenöné megjósolta, hogy zseni lesz. Szerette a magányt, különösen ha dolgozott. A műhely fehérre meszelt falára leginkább kocsirészleteket és lovakat, a szőlőjükben lévő kunyhó homlokára pedig 1924-ben szalonnasütési jelenetet rajzolt szénnel. Ez év decemberében állította ki „Két fa” című vízfestményét Gyulán, a Faluszövetség kiállításán. E kép passepartout-jára az alábbiakat jegyezte első mestere, József Dezső: „Kohán György 15 éves kovácstanonc ösztönösen művészi vízfestménye. Kiállítatott először Gyulán a Faluszövetségnek 1924. december 6—9-ig rendezett kiállításán, mikor is négy hasonló tanulmányt adott el (á: 50 000 koronáért) és elismerő oklevelet nyert. (Kiállítás helye: állami polgári leányiskola ösz- szes termei.) Tanítottam, mint rendes polgári iskolai tanulót egy évig. Ta- noncsága alatt irányításért minden hét vasárnapján hozzám fordult. Túloldali tanulmányát hálája és köszöneté jeléül adta.” Nem szerette, ha rajzolás közben nézték, ezért bezárkózott szobájába. Első mestere, József Dezső által kitűzött rajzfeladatait megcsinálta, de annál többet is rajzolt, mert a kapott feladatot kevésnek találta. Mesterének sokszor segített festőszereinek költöztetésében. Mestere festését állandóan figyelte, ki több alkalommal állította be őt modellnek. Három olajképén ma is láthatók: „Dinnyeevők”, „Kétségbeesés”, „Utolsó jóbarát”. Kohán 1927-ben gyalog megy fel Gyuláról Budapestre. Körülbelül ötször öt méteres szobájának bútorzata egy ágy, egy asztal, egy láda (melyet iparművész felesége festett és adott ajándékba anyósának) tele György rajzaival. Falhoz támasztva rengeteg ki- sebb-nagyobb méretű keret és összecsavart rajz. A rajzzal teli ládát és apja ágya alatt garmadában heverő rajzait minden itthon- léte alkalmával kiteregeti, hosszan elnézi. Ezekből meríti új témáit. Örökké nyugtalan természete mindig újabb és újabb témákat keresi Sohasem elégedett az elért eredményeivel. Ez ösztönzi őt mindig többre. Ez életében sikerül is neki. A szoba egyik fala szabad, azon rajzolja a nagyméretű, az ablakhoz helyezett asztalon pedig a kisebb méretű rajzait. Szüleit is megrajzolta, ceruzával. 1926. július 8-tól 15-éig a Nagyhortobágyon tartózkodott. A csárda söntéséről készített szénrajzát (22x23 cm) József Dezsőnek ajándékozta megemlékezésül. A hortobágyi barangolásai során készült egyik vízfestményét is József Dezsőnek ajándékozta. Tárgya: Gémes kút a Hortobágyon. Hortobágyi kirándulása arra volt jó, hogy az emberektől kissé távol, a maga gondolatainak éljen. Ha néha el volt keseredve az emberek kisebb-nagyobb támadásaitól, sokszor mondta: felveszi a „Bujdosó” nevet, hogy rá se ismerjenek. Olyan képpel azonban még eddig nem találkoztunk, mely alá a „Bujdosó” név volna írva. A zenének is rajongója volt. Beethoven különösen nagy benyomást tett rá. Szinte azt lehet mondani, hogy művészetére Beethoven művei nagy hatással voltak. Sokszor felkereste dr. Kovalszky Róbert gyulai ügyvédet, aki a gyulai filharmonikusok karnagya volt. Minden egyes látogatása alkalmával megkérte Kovalszkyt, hogy játssza el Beethoven valamelyik szerzeményét. Történetesen, ha Kovalszky például más zeneszerzőtől játszott, mindjárt észrevette, hogy amit játszik, az nem Beethoven-darab, s kérte, hogy kimondottan Beethoventől játsszon. Kohán a Beethoven zenéjének hallatára teljesen átszellemült, álomvilágba merült, tekintete messze elkalandozott. Valahol, titkos ősrejtekeiben érintkeztek a dolgok egymással, hiszen végeredményben és a teremtés akaratának első moccanásában minden egy: mi pedig, a teremtés tagjai, érezzük az egységet és összefüggést. Ezért van a gyakorlati életnek és a művészetnek, valamint a művészeteknek egymás között is érintkező felületük. Ezekre azonban pontosan rámutatni nem tudunk, csak megsejtjük, hogy végbemegy. Bach orgonapasztoráljaiban és az egykorú festészetnek a „Pásztorok imádását” ábrázoló képeiben olyan közösségek vannak, melyeknek pontos meghatározására az irodalom eszközei nem képesek, de amelyeket megsejthetünk. Ezért mondjuk, hogy a művészet a „k i m o n d h a t a 11 a n t” közli, azt amit a reális élet nyelvével elmondani nem lehet. Kohán György tehetségét elsősorban József Dezső ismerte fel, aki a tehetséges fiatal fiút a gyulai Közművelődési Egyesület igazgatója, dr. Szilágyi László rendőrtanácsos figyelmébe ajánlotta. Ebben az időben Gyulán járt Szilárd János, a Magyarország munkatársa, aki Békéscsabáról Gyulára utazása közben, akarva 2 terhez, határozott hangon kérve, hogy mielőbb jelöljön ki Budapesten önálló kiállítása megrendezésére megfelelő termet. Egy hét elteltével a miniszter értesítette Kohán Györgyöt, hogy közel száz igénylő művész előtt azonnali hatállyal a Műcsarnok Kamaratermét neki juttatta. Ezt a kiállítást 1959. június és július hónapban rendezte meg a fővárosi lapok elismerő kritikájától kísérve. E kiállításra meghívta első mesterét, József Dezsőt, s a meghívóra a következő dedikálást írta: „Első mesteremnek szeretettel, Kohán György, Budapest, 1959. június 28.” A Műcsarnok Kamaratermében tartott kiállítást László Gyula nyitotta meg a következő szavakkal: „Evekkel ezelőtt egyik kiváló költőnkkel vitába keveredtünk néhányan. A festészetről esett szó, végül is érveinkre hosszú levélben válaszolt, „Fekete szivárvány” címet adván írásának. Most amikor — magamnak tett régi ígéretemhez híven — Kohán György új képeihez írom a bevezetőt, emlékezetembe idéződön ez a levélcím. Tömörebb, méltóbb szavakat nem tudnék találni küzdelmes művész életére, az alkotásaira. Amit Kohán György alkotott az is fekete szivárvány. Sötét látomásvilága ugyanis nem életellenes, vastag fekete vonalain s egymásra toluló hatalmas formáin áttűz a mélységes emberszeretet aggodalma az emberi nem során. Komorságának éppen az az oka, hogy az élet szépségeit keresi, de a háború emléke és felrémlő sejtése összeszorítja szívét, mint mindannyiunkét. A világégés apokaliptikus látomása gyötri és az emlékezés sorvasztja hatalmas szénrajzában, „A háború emléke” című magyar Guernicájában. Kétségtelen, hogy szerkesztésmódjában nyomot hagyott a ’20-as, ’30-as évek fotómontázsainak széttördelt tere. Ennek az emlékezésnek képzőművészeti átköltése adott lehetőséget számára, hogy tucatnyi élményt sűrítsen egy felületbe. A nagy mű ellenpontjait az acélsisakok könyörtelen mértani tömbjeinek ütemesen elosztott tömegei adják. Ezek közé ékelődik riasztó emlékeinek sora, a döglött ló, az ideges zongoraszó, a női torzó, a koporsóra omló, a hétfájdalmas arcú, a beszakadt padló, a gyertyafényben világoló megszomorodottak tekintete. Bach sorsszerű ütemében kibontakozó fenséges munkáját idézi fel a hatalmas mű. Ott lenne a helye valamelyik nagy középületünk falán.” A Hódmezővásárhelyen megjelenő Csongrád Megyei Hírlap 1960. évi április hó 7-ei számában a következőket írja: „Kohán György Munkácsy-díja” Minden évben, a felszabadulás évfordulóján kormányunk díjakkal jutalmazza a kimagasló művészi teljesítményt elért alkotóművészeket. A mostani jubileumi évben vásárhelyi képzőművészt is érte a nagy kitüntetés: Kohán György Munkácsy-díjat kapott. Egy küzdelmekkel telt, drámai művészet jutott el ezzel a régen megérdemelt hivatalos elismerés fénysugarába. Vásárhely, amelynek ő mindig hű fiának vallotta magát, már tavaly dokumentálta, hogy Tornyai művészetének méltó utódjának tartja: a városi tanács neki ítélte a Tornyai emlékplakettet. Örömmel és büszkén olvastuk a hírt, a Munkácsy-díj kiosztásáról szóló hírlapi jelentést. Örömmel, mert egy nagyszerű művészi pálya jutott ezzel révbe, s büszkén, mert Kohán György kitüntetése az egész vásárhelyi képzőművészet elismerése, s jutalma azoknak is, akik már évek óta benne látják a vásárhelyi mesterek művészetének legdrámaibb erejű, legnagyobb művészi kvalitásokkal rendelkező továbbfolyta- tóját. Kohán György három évtizede él és dolgozik Hódmezővásárhelyen, s szolgálja hűségesen a vásárhelyi piktúrát: a néphez közelálló, radikális gondolkodású, nagy, emberi eszményekért hevü- lő, szenvedélyes művészetet. Fojtott tragikum s az élet szépségét megtaláló, művész dialektikus harmóniája sugárzik grafikáiból és festményeiből egyaránt. Megharcolni az életet, kiküzdeni a boldogságot. Ez Kohán György eddigi életműve, s ez árad beethove- ni hangvételű, gazdag színskálájú, az élet szépségét, a színek változatosságával, erejével kifejező legújabb képeiből. A küzdelmekben győző, a maga művészi igazságát felmutatni és kifejezni tudó művész gigantikus ereje nyer konkrét és magasfokú ábrázolást művészetében — s ez nyűgözte le tavalyi gyűjteményes kiállításán a közönséget és a szakértőket, ezért keltett feltűnést „A háború éveiből” című megragadó, a lírát és drámát a festőiségben feloldó pompás képe a VII. Képzőművészeti kiállításon. Kohán Gyurka sokáig járt az élet árnyékos oldalán. De volt ereje és embersége, hogy a fővárostól, a műkereskedőktől és a hivatalos reklámfőnököktől távol, szinte elszigetelve, önmaga vívja meg a maga művészi harcát. S az ötvenedik születésnapon végre elérte a hivatalos elismerés, az egész magyar képzőművészeti közvélemény megbecsülése. Az élet őt igazolta. A munka és az alkotás diadalmaskodik... Munkácsy-díjjal való kitüntetése alkalmából igaz baráti szeretettel, az ő művészi hitvallásával szorítjuk meg a kezét, s azt kívánjuk, lelje meg továbbra is a boldogságot a művészetben, alkosson új, nagy műveket. Osváth Béla.” Ehhez képest különálló rajzai csak tanulmánynak hatnak, pedig valójában ezeken figyelhetjük meg Kohán György formaalkotó kifejezésmódját, vonalainak természetét. A körvonal vastag, mintCsend 7
