Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-09-10 / 263. szám

1991. november 9-10., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Szorító Szörnyűséges könyvek Vasárnapi festegetéstől - hétfői hivatásig Amikor a nő titokban, lopva, a szalon sarkába rejtezve, vagy főzésbe-mosásba fáradt kézzel, vagy már négy gyermek mellett, de kétségbeesett elszántsággal kapaszkodva a palettába, szórako­zásként, csakazértis, vagy kényszerűségből kezé­be veszi a rajzszenet, a festőecsetet vagy csak a hímzőrámát, ettől a véletlen, szerencsés vagy drá­mai pillanattól egészen addig, amikor a nő kilép a hálószoba és a konyha ételgőzös félhomályából, vállalja az iskola fegyelmét, a művészi mesterség nyűgét s a megmérettetést — tehát a festegetéstől az élethivatásig megtett út állomásain át utazott az a művészettörténész-társaság, amely a Kecske­méti Képtár meghívására két napon,át tanácsko­zott a Cifra Palotában a MŰVÉSZNŐK, a magyar művészasszony- vagy asszonyművész-sors múlt­járól. Pontosabban e több évszázados fejlődési folyamat első s egyben leghosszabb, nagyjából az I. világháború kitörésével záródó korszakának hőseiről, az előadásokat és vetítéseket egy rendkí­vül érdekes kiállítás köré fűzve, amelyen ismeret­len XVIII. századi festőnőtől a Barabás Miklósnál tanult Teleki Blanka grófnőn át Perlrott Csaba Vilmosné Gráber Margitig és a pécsi Zsolnay- lányokig a téma romantikája és tragikuma teljes színképében felragyoghatott a kiállított festmé­nyek, rajzok, szobrok, porcelánok, csipkék, textí­liák tükrében. (A tervek szerint e Művésznők I. című kiállítást és tudományos ülésszakot két egy­mást követő évben a Il-ik és III-ik, azaz a két világháború közötti, aztán a jelenkori művésznő- történeti áttekintés követi majd.) Dehát, kérem, nincs nőművészet és férfiművé­szet! — tiltakozott egy résztvevő szakember. — Van művészet és van nonművészet. Tehát egyet­lenegy művészet létezik: az igazi művészet, ame­lyet elérni nőnek és férfinek egyaránt, egyformán nehéz. Legfennebb az odavezető utak különböz­hetnek egymástól; meg aztán van férfias nőmű­vészet és lehet egy férfifestőnek nőies stílusa; s különben is: lassan már ez a foglalkozási ág, illetve hivatás is elnőiesedik, egyre több nő kerül az élvonalba, haladunk az új matriarchátus felé... Nos, ezekre a kérdésekre majd a második és a harmadik kiállítás és ülésszak vethet érdekesebb­nél érdekes fényeket. Egyelőre, ebben az első tiszteletkörben azon­ban megilletődötten álltunk meg I. Rákóczi Györgynél Lórántffy Zsuzsanna asszony gránátal­mával, aranyskófiummal kivarrott úrasztali térítői mellett, a különösségnek kijáró érdeklődéssel adóztunk újra a tényeknek, hogy már 1908-ban megalakult a Magyar Képzőművésznők Egyesü­Nagy Sándorné Kriesch Laura rajza lete, amely 1911 -es pesti kiállításán már 57 nőmű­vész műveit vonultatja fel, nosztalgiával álmodtuk vissza magunkat a szépreményű, de mindössze néhány éveket élt, világháborútól elsodortatott szövőműhelyek iparművészeti paradicsomaiba (Nagybecskerek és Németeleméri: 1885, Gödölő: 1905; Kecskemét: 1909, Kalotaszeg: 1910),léleg­zetvisszafojtva kísértük Sassné Farkas Böske eny­hén szólva fantasztikus útját a Hollósy-iskolától a buddhista spirituális festészetig (Nagybányától Delhiig), s csodálattal vagy sajnálkozással hajtot­tunk fejet az apa, férj, példakép árnyékából kilépni képes, illetve benne vesző lenge lények, például Szinyei Merse Rózsi, Méder Ilonka néni, Mada­rász Adeline, Ferenczy Károlyné Fialka Olga, Jászai Oszkámé Lesznai Anna és mások emléke előtt. ’Hogyan is írta visszaemlékezéseiben a nagy- enyedi festőnagyasszony, Dóczyné Berde Árnál? „A természet a göröngyös rétegeken keresztül is feldobja azt, akit kiválasztott a művészi pályára. Ez nem csoda, ez a természet rendje.” Banner Zoltán Teljesen azonos témájú két könyvre hívom fel a közelmúlt történelme iránt érdeklődők fi­gyelmét. A könyvek olyan bor­zalmas és szégyenteljes ténye­ket tárnak fel, amelyek 1944 őszén attól a déli magyar határ­tól alig pár kilométerre zajlottak le, ahol most, 1991-ben is értel­metlenül halnak meg emberek. Cseres Tibor huszonhét évet várt arra, hogy valaki majd Ju­goszláviában is megírja az 1944-es bácskai „hideg napo­kat”, mint töredelmes bűnvallo­mást, de a szerb vezetés ezt nem tudta beismerni. Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában címmel írta meg a partizánok vendetta- szerű megtorló vérengzéseit, embertelen kegyetlenkedéseit. Településről településre mutatja be az eseményeket, amelyek — pontos halállistával — 34 491 áldozatot követeltek. Emberek szadista kínzása, agyonverése, halomra lövése mellett a gyilko­lásnak olyan szakszerű leírásá­val is megismerkedhetünk, mint a karóba húzás vagy az embe­reknek fűrészgéppel történő felszeletelése. „Ennek a véres, égbekiáltó ténynek világgá kiáltása nélkül a délvidéki magyarság kien- gesztelődése soha nem valósul­hat meg” — írja Cseres Tibor. „E mostani könyvemmel békét szeretnék alapítani két nép kö­zött és a három-négy nemzedék óta dúló békétlenség fölött.” S a válasz azonnal jött, ha nem is a szerbek részéről. Egy bátor újvi­déki újságíró, Matuska Márton előbb a jugoszláviai Magyar Szó hasábjain 130 folytatásban, majd A megtorlás napjai cím­mel könyvben írta meg az eddig elhallgatott 1944-es bácskai szörnyűségeket. Matuska Márton a helyszíne­ket felkeresve szólaltatja meg a visszaemlékezőket. Minden szólója félelemmel kérte nevé­nek eltitkolását, nehogy rajta vagy a hozzátartozóin bosszul­ják meg az elmondottakat. A szinte mozaikszerűen összeállí­tott szóbeli közléseket megrázó dokumentumokkal, írásos bizo­nyítékokkal és fotókkal egészí­tette ki. Szívszorító az egyetlen megmaradt moholi síremléknek a felirata: „Édesapám kínzott teste nyugodalmát hol lelhette. 1944. október 19-én eltűnt s csak e pár sor maradt meg emlé­kül.” Magyarkanizsán 1945 elején a kemény téli fagyok elmúltával a lakosságot leírhatatlanul el- borzasztotta, hogy a Tisza part­ján kóbor kutyák a laza homok­ból világos nappal is emberi testrészeket kapartak ki és hur­coltak szerteszét. Ilija Basta, a zentai biztonsági szolgálat (ÓZNA) tisztje megrendülésé­ben és a felelősség súlyától ter­helten pisztollyal főbe lőtte ma­gát. Az is köztudomású, hogy a szerb nacionalista indulat kiir­tott olyan magyarokat is, akik az 1942-es hideg napokban szerb telepeseket mentettek meg a ki­végzéstől. Matuska Márton idézi az egy­kori vajdasági vezetőt, Géza Tikvickit, aki Jugoszlávia buda­pesti nagykövete volt: „Ezt a témát nem szabadna megkerül­nie sem a magyar, sem a jugo­mást Cseres Tibor A szerző felvétele szláv történelemírásnak. Az len­ne a legjobb, ha ezt a témát kö­zös projektumban dolgoznák fel. De a kezdeményezésnek jugoszláv részről kellene kiin­dulnia.” Az újvidéki Burányi Nándor: Összeroppanás című 1968-ban írt könyve volt az első, amely foglalkozott az 1944-es megtorlásokkal. „A bosszútól félnek az ártatlanok is, a bosszú nem válogatja áldozatait.” Ám a jugoszláv politika továbbra is hallgatást parancsolt. Amikor Matuska Márton hi­teles beszámolói sorra megje­lentek, Zvonimir Golubovics történész azokat inkább provo­kációnak, mint a holtak iránti kegyeletadásnak nevezi. (Dnev- nik, Növi Sad, 1990. november 9.) Pedig Matuska könyve sem akar mást, mint a Cseresé; te­messük el őket tisztességesen és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. Abban az országban, ahol e két könyvben megírt emberte­lenségek történtek—és a nacio­nalista gyűlölködés még nap­jainkban is ártatlan áldozatokat követel —, ott bármily csodála­tosak lehetnek az ohridi és plit- vicai tavak avagy a Mostar híd­ja, oda én félek elmenni. Balogh Ferentz Cseres Tibor könyvét a buda­pesti Magvető, Matuska Márton kötetét az újvidéki Fórum adta ki. Tárlat .a híd közepén Oroján István képei az aradi Art Galériában Benjamino Gigli Mint arról már hírt adtunk, Oroján István gyulai festőmű­vész Arad művészetpártoló kö­zönségének „vendége”ezekben a napokban. A megnyitóra — egy kicsit irigylésre méltóan —zsúfolásig megtelt az Art Galéria, amely a város központjában várja a láto­gatókat. Jóllehet protokoll-ven- dégekből is többen voltak a szo­kásosnál, jóleső érzés volt nyug­tázni: sok-sok helyi érdeklődő is kíváncsi rá: hogyan gondolha­tok tovább közelebbi ismerke­dés közben a gyulai művész ké­pei és térplasztikái? „Mondrian nyomdokain haladva István hisz a valóságban létező ésszerű rendben és mértani struktúrá­ban” —jellemezte megnyitójá­ban Horia Medeleanu müvé- szetkritikus, amikor alkotásai elé szólt. „Geometrizmusa azonban nem hideg és szigorú, mint a nagy északi mesteré, Ma- levicsé. Hiszi, hogy a geometriát érzékeltetni lehet, meg lehet töl­teni érzelmi tartalommal. Más szóval: a geometria tiszta lírává alakítható. A színek kifejező ere­je megóvja őt attól, hogy a szimpla dekorativizmus lejtőjé­re csússzon, s a belső indíttatás megnyilvánulásaként ezek a szí­nek önmaguk által válnak lel­kiállapotokká. A jól elhatárolt felületekre elhelyezett színek így könnyűvé, áttetszővé, lelket erő­sítővé válnak, egy jól behatárolt térben az emberi viszonyokat érzékeltetik. A ráció és az érze­lem egyenlő mértékben járul hozzá a kelet és nyugat értékeit összefonó festészet létrejötté­hez. Lelkűnkben titokzatos mó­don egy összekötő híd alakul ki.” Talán, ha külön nem hangzik el, akkor is nyilvánvaló lett vol­na a jelenlévők előtt: ez a híd valóságos, s közepén a testvér­szeretet és az emberek közötti megbecsülés találkozik. F. I. Nyelvelés Anyanyelvűnk szókincse igen gazdag, de nem kell trezorban tartani, jut belőle bőven min­denkinek: kinek igazgyöngy, ki­nek hamis. A nyelvtana pedig megtanít ragozni. Jelen időben, például napjainkban így ragozunk: én dolgozom, te tönkre mégy, ö vállalkozik, mi munka nélkül vagyunk, ti más­képpen gondolkodtok, ük ki­várnak. A múlt időt most ne bolygassuk, a jövő időt pedig bi­zonytalan lenne elragozni. Egyik divatszavunk az inflá­ció. Újabban még nagyobb kar­riert akar csinálni. Miután szé­pen gömbölyűdnek a százalékai és afolyamatos áremeléstől sér­vet kapott, elvetette magát az anti-val, s azóta az anti-inflá- cióné-lküli politika forró ölelésében adózunk — méltó­sággal vagy azon alul — a múlt és a jelen hibáinak. Igaz, néha- néha már kibontakozunk, de miután ez a csapodár anti be­gyűrűzte, akarom mondani meggyűrüzte a bérreformot is, azóta nem tudunk kielégülni. A tízezer forintosból, a tószám­névből már régen törtszámnév lett. Mintha karamblozott volna. De kárrendezésért ez ügyben ne forduljunk a biztosítóhoz, mert legfeljebb csak indulatszót és felkiáltó mondatot kapnánk. Az állam óhajtó mondatta! akar több bébihez jutni, mert szerinte jó tőkebefektetés: annyi szociális támogatást ad cseré­be, hogy így is kevés! Ezért van az, hogy sok férfi és nő aktív potenciálúját passzívumban tartja. S.A. A bel canto mestere: Portréfilm készül korának legszebb hangú és legnépsze­rűbb olasz tenoristájáról, Benja­mino Gigliről. Tavaly volt szü­letésének centenáriuma, s már annak is harmincnégy éve múlt, hogy eltávozott közülünk. Még­is örömmel tölt el bennünket, ha hangja a rádióban nagy ritkán felcsendül. A budapesti Városi Színházban 1934. május 19-én megtartott fellépéséről Tóth Aladár így ír: „Ennek az ének­kultúrának legfőbb ereje, hogy kifinomultságában, előkelősé­gében is frissen, töretlenül lüktet minden ősi, népi erő... Nála a legtüneményesebb hanghatáso­kat sem érezzük rafináltnak... Olyan soknak érzi mindezt, amit szívében érez, hogy hatalmas, gazdag, kincses tenorjának nincs semmi »hozzátennivaló- ja«, de annál több kifejeznivaló- ja... A legmagasabbat — mon­danunk sem kell — Gigli ott éri el, ahol kultúrája összeölelkezik az olasz zenének hasonlóan magas kultúrájával.” S ki is lehetne más a műsor vezetője, mint a a fantasztikus mesélő, a csodálatos hangú ta­nítvány: Carelli Gábor. Milyen élmény volt hallgatni a rádióban színes történeteit a világ legje­lentősebb énekeseiről, kollégái­ról, pályatársairól, a MET-ről: A New York-i Metropolitan Ope­raházról ! Ezzel a fűmmel most régi vágya teljesül. Mesterének, életpályája segítőjének állíthat végre emléket. Hiszen élnek még a személyes ismerősök, Gigli portréja a művész alá írásával barátok, a sikeres élet személyes tanúi. Megszólal a filmben Rina Gigli, a mester lánya, akihez Carelli Gábort ötvenéves barát­ság fűzi. Érdekessége még a filmnek az a sok-sok archív hang- és kép­felvétel, amelyek közül legiz­galmasabbnak az első, az 1917- ben felhangzó koncerté ígérke­zik. Carelli Gábor pedig nem­csak a műsor kezdeményezője, hanem, mint a helyszínek és ro­konok, barátok személyes isme­rője, a mesélő és a meséltető: műsorvezető riportere is, A filmet Bayer Ilona rendez­te, aki már több sikeres portré­film alkotója volt. A Gigli életét felelevenítő egyórás műsor élményt jelent bizonyára a nem kimondottan zenerajongók számára is. _ Józsa Ágnes Középen Oroján István, jobbján Schwartz Gheorge, aki magyarul tolmácsolta a kiállítás- köszöntőt Geometrizmusa nem hideg és szigorú

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents