Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-30-12-01 / 281. szám
0 1991. november 30.-december 1. szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Egyedül, 1967 Lóránt János képei a Csontváry Teremben A csend A budapesti Vörösmarty térre nyíló kiállítóteremben körülvesz bennünket a mindent átható csend. A zajos, nyüzsgő metropolis megszűnik körülöttünk. Lóránt János Békésszentandrá- son élő és alkotó művész. Itt kiállított munkái Salzburgból „zuhantak” vissza, hogy megmutassa „magát” övéinek a szakmai számvetés igényével. E piacosított korban a művész ökonómiai terminológiával, önépítéses vállalkozást végez. A vállakózás paradox módon akkor is „működhet”, ha nincs elengedő „tőke” a bővített újratermeléshez, de a szellemi vákuumot, tartós oda nem figyelést nem viseli el. A meg nem születő műalkotások hiánya már így is tetemes, újabb és újabb hiányokat indukálva. Amit érzünk, meg nem nevezhető fájdalom. A műfajilag sokszínű kiállítás (olaj, akvarell, pasztell): a táj, az embert körülvevő természet formagazdagságát, plasztikai, színbéli lehetőségeit szublimálja, sajátosan elvont képi kompozíciós világot teremtve. Az alföldi síkság, a horizont rendteremtő, feszítő ereje, a hegyvidék csapongó folt-formái, amiben jelen van az expresszív, drámai kitörés — alá- hullás, valamint ellentéte a dermedt nyugalom — az örök végtelen a belső egyensúly önmegtartó állapota. A képkompozíciókban egyidejűleg több nézőpontú láttatás egy uralkodó színre építve van jelen. Meghatározók a barnák és zöldek végtelen árnyalatai, szigorú kompozíciós ellenpontozással. Lóránt János gyermeki csodálattal és kíváncsisággal keresi az új és új természeti tereket, miként a falusi gyermek, aki a fára vagy szénakazalra mászik megnézni, hogy fentről ugyanaz — milyen más! A képzőművészet, a kép: létünk láttatott „tükre” — hétköznapjainkban nem lehet öncél, díszítő pityke-gomb, hanem életünk szerves része. Ma még inkább erőn felüli áldozat az egzisztenciális létkényszeren túl egy-egy műalkodást megvásárolni. Mindnyájan tudjuk, ott is akkumulálódik szellemi értékfelismerő képesség, ahol nincs jelen a birtoklásához szükséges anyagi erő! Ugyanakkor szomorúan tapasztaljuk, hogy a tetemes anyagiak gyakran nem párosulnak értékfelismerő képességgel. Az ellentmondás egyre nagyobb. Lóránt János művészete, „harangkongatása” figyelmeztet bennünket a civilizáció megbontotta természeti arányok megtartására. A természet „beépül” a művész jellemébe. Látszólag kívül kerül az időn és téren, de ehhez a mélyre — és fölé szálláshoz elengedhetetlenül szüksége van, hogy megtalálja az egyediben a különösség esztétikai értékét. A művésznek is szüksége van, mint embernek a tiszta levegőre, az alkotás hitelességére —• a belülről fakadó tisztulási folyamatra. Az utat a művész a teremtésben, a műélvező az értelmezésben csak egyedül teheti meg, de ha valahol érzik és értik egymást: létrejön a találkozás! Szeressük Lóránt János művészetét, mert általa az életet szeretjük, és segítjük tovább. A csendből „kizökkentett a „valóságos” élet: — egy mentőautó szirénázó hangja szól! Szilágyi András Fel a hegyre, 1969 Régi mesterségek nyomában Kik voltak a süvegesek? A múzeumok egyik legfontosabb feladata a régiségek gyűjtése, megmentése az utókor számára. Ezért nagy öröm, ha olyan emberekkel találkozunk, mint Gulyás István, aki az örökségbe kapott kalaposműhely kellékeit ajándékozta a Sárréti Múzeumnak (pedig vevők is jelentkeztek már az értékes régiségekre). Ha megkérdeznénk ma a gyerekektől, kik lehettek azok a süvegesek vagy kalaposok, nem biztos, hogy pontos választ kapnánk. Most már a múzeum be tudja majd mutatni ezt a régi mesterséget, tehát megőrizzük az utánunk jövőknek, amiért ezúton is köszönet az ajándékozónak. De mit is tudunk a kalapról és az elődjéről, a süvegről? A süvegviselet a köznépi magyarság legrégebbi fejviselete. A 16— 17. században a leghíresebb süveggyártók a pozsonyi, soproni és brassói mesterek voltak. A régi mestereket süvegesnek vagy süveggyártónak nevezték. A XVIII. században a süveg helyett mezővárosaink lakossága inkább kalapot viselt. A parasztemberek a XIX. században már az egész országban kalapot hordtak. A női kalapviselet inkább csak Erdélyben volt szokásos. Miből és hogyan készült a kalap? Anyaga állati szőrből volt, pontosabban birkagyapjúból és nyúlszőrből. A készítés módja hosszú és fáradságos munka volt. A zsíros gyapjú tisztítása hamulúggal vagy szó- dás meleg vízben történt. Száradás után kártolták az alapanyagot, a gyapjút fellazították, szálakra szedték. Ezt követte a nemezelés, amit úgyis magyarázhatnánk, hogy anyaggá gyúrták, tömörítették és kinyújtva vászonba csavarták. A megszáradt nemezt kiszabták, formára húzták, ez a forma a tomp, ami fából készült. A tompról levéve forró festékben főzték, amíg a szín megfelelő nem lett. Öblítés után visszatették a formára, hogy azon száradjon meg. Keményítős és vasalás után díszítették zsinórral vagy szalaggal. A kalaposok a tetőforma és a karima változtatásával alakították a méreteket és a formát, hogy a rendeltetésének és a divatnak megfeleljen. Az 1950-es években még voltak mesterek, akik így készítették a kalapokat. Mára ez a szép mesterség fokozatosan kihalt. A múzeumok dolga, hogy eggyel több kismesterséget őrizzenek meg. Szarka Sándorné A vers akarata Marno János esszékötete a Tevan kiadásában A magyar könyvkiadás nemes hagyományait folytatja a békéscsabai Tevan Kiadó, amikor az efemer jellegű, limonádé irodalommal és ponyvakiadással szemben értékálló müveket jelentet meg. S ez nemcsak irodalmi alkotásokra vonatkozik, hanem az egyre gyakrabban jelentkező esszé- és tanulmánykötetekre is. Kellemes szellemi kalandot kínál Marno János: „A vers akarata” című, kilenc verset elemző szerény kis könyvecskéje, amely hét költő versteremtő műhelyébe kalauzol el bennünket. Bepillanthatunk egy-egy vers keletkezésébe, érezhetjük ránk gyakorolt hatását, „a vers akaratát”. Boncolgatásuk során egy bizonyos újraalkotói folyamatban vehetünk részt, elvonatkoztatva pillanatnyi életgondjainktól, hogy az adott vers analízisét olvasva, a költői élmény tudatosuljon bennünk. Ám ehhez előbb meg kell ismernünk magát a verset, s további előny, ha a költőről is tudunk valamit. Ezzel azonban Marno János kötete nagyrészt adós márad, és mert nem széles e világon közismert versekről van szó, magunknak kell felfedezni azokat. Olykor a költőt is, Jegyezze meg a férfiakról! A régi Kínában arra a kérdésre, hogy „hány gyermeked van?”, a megkérdezett csak fiai számát mondta meg, a leányokat nem is említette. A gyerekhez való viszonyt évezredeken át tulajdonképpen Konfucius filozófus mondása határozta meg? „Egy fiú többet ér, mint tíz lány.” Ángyai Bandinak, a legrégebbről ismert betyárnak a valóságos neve Ónody András volt. A korabeli periratokban regényesség és hősiesség nélkül, közönséges marha- és lótolvajként, megátalkodott rablóként szerepelt. Leghíresebb tette a karcagi és a mezőtúri vásárok szétverése volt. A kalandjairól kiadott ponyvafüzetekben, a róla szóló mondákban, történetekben viszont népi hősként tisztelték, tetteiről dalok, mesék, népszínművek sokasága született. „...az utóbbi napokban Magyarország ellen szórt alantas gyanúsítások messze meghaladják a megengedhető határokat... nem marad más kiút számomra, minthogy személyes elégtételt követeljek az államfőtől... Mivel azonban Ön beteg aggastyán, Benes külügyminiszterrel kívánok megverekedni... a legsúlyosabb feltételek mellett kívánok vele párbajozni...” — E párbajkihívást 1935- ben, hatvanhét éves korában Horthy Miklós tette Masaryk csehszlovák köztársasági elnöknek címezve. A levelet azonban — máig ismeretlen ok következtében — a címzett nem kapta meg, a dokumentum csak a háború után került elő a kormányzó titkos irattárából. Paul Newman amerikai színész még most, 65 éves korában is a férfiúi szexszimbólum a tengerentúlon. Legendás történetek szólnak a felé áradó női imádatról. Az év elején kiadott Ki kicsodával mit csinál? című hollywoodi szerelmi pletykák könyvében az ideális házaspárok névsorának csúcsán említi a Joanne Woodward—Paul Newman házaspárt. Newmanék 1958-ban házasodtak össze, és három közös lányuk született a filmszínész előző házasságából való két lánya mellé. mint Jorge Luis Borgest, az argentin irodalom élő klasszikusát, kinek töprengő, metafizikus verseit jóformán csak a Somlyó György fordította „Okok, jelek, dolgok” kötetből ismerjük. Hasonlóan izgalmas a szavak barlangjában kutakodó és magyarul csak alig ezer példányban megjelent, immár halott Vladimir Holan cseh poéta felfedezése, akitől egy lány azt kérdezte: mi a költészet? Holan versben válaszolt: „az, akinek nincs mit ajándékoznia, énekel, nem tehet mást...” Talán nem érdektelen, hogy ez a kérdés Kalász Mártonnál más megfogalmazást nyer („a megégettek menyasszonya”), Babits szemüvegén át éppen olyan enigma- tikus, mint bármely titok a befogadásélménytől függően. Noha Borges és Holan csak négy-négy oldalnyi terjedelmet kapott, szemben Petri György és Tandori Dezső versvilágában való bolyongással, amely a kötetnek több, mint a felét foglalja el, ez Marno Jánosnak szíve joga. Fokról-fokra kitapintható Petri hétköznapias naturalizmusa, ebből eredő szükségszerű egoizmusa, kendőzetlen erotikája. Beismeri, hogy verseinek zömében „ezt a lábaközöttiséA magyar színházak az elmúlt két évben létezésük legnehezebb időszakát élték át. A csökkenő értékű állami támogatás — amely a legszámottevőbb bevételi forrásuk volt — működési szükségleteik minimumát sem fedezte. Idén azonban úgy tűnik, sikerült olyan megoldást találni, amely a szakma, az állam és az önkormányzatok számára egyaránt megnyugtatóan rendezi a színházak jövőbeni sorsát. — Mi az új koncepció lényege? — kérdeztük Szabó Istvánt, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium színházművészeti főosztályának vezetőjét. — Az eddigi gyakorlattól eltérően nem abból indultunk ki, hogy a központi költségvetésből mennyit tudunk kiszorítani a színházak fenntartására, hanem abból, hogy mennyi pénzre van szükség a még elfogadható működéshez. Természetesen, a jövőben is önkorlátozásra kényszerülünk a finanszírozásban, de legalább világos, a körülményekhez képest mindenki számára elfogadható helyzetet teremtünk. Felmértük minden egyes színház költségigényét—a ’90- es év tényszámai szerint — és az állami hozzájárulás mértékét ennek alapján állapítjuk meg. Eszerint az állam a fenntartási költségeknek vidéken 60, Budapesten 50 százalékát fedezi. A fennmaradó 40, illetve 50 százalékon az önkormányzat és maga a színház „osztozik”. Megpróbáljuk a színházakat is érdekeltté tenni bevételeik növelésében. A színház előző évi többletbevételei, illetve az önkormányzatoktól kapott támogatás mértéke emeli a költségszámítás bázisösszegét. Ez arra ösztönöz: ha a színház jobban dolgozik, akkor a következő évben nagyobb támogatásra számíthat. — Milyen lehetőségük van egyáltalán a színházaknak bevételeik növelésére? get kajtatom”, de azt kézzelfogható plasztikával. Petri versei — saját metaforájával élve — árnyékkal bélelt csövek, amelyben egy vágyott, embermentes őszön „nem akarok semmit. Csak nézelődni.” A transziro- nikus Tandori Dezsőt, mint az élő magyar irodalom fenegyerekét mutatja be, túldicsérve őt, aki mások számára hozzáférhetetlen magánügy. Kalász Márton versei a fűszeres füvek illatával tölti be az olvasóját, s talán éppen ezért a „Ki olvas éjszaka verset?” elemzése a legsikerültebb, olyannyira, hogy egyes észrevételeit es az idő burokjából való kihámozását szinte tanítani lehetne. Marno lemezteleníti költőit a külsőségektől, így a versek = szondák az emberi pszichikumba, melyek leleplezik az indítékokat is. Az Ignotusnak ajánlott József Attila-vers felismerése, hogy „csak az boldog, ki játszhat” kísértetiesen ismétlődik Borgesnél, mint az önmaga ellen elkövetett legsúlyosabb vétek: „sose voltam boldog”. Élhetünk pótszerekkel, de igazi boldogságot csak az önfeledt játék nyújthat. Nos, Marno János könyve, írásos beszéde ehhez az elgondolkodtató játszadozáshoz ad segítséget, amelyet latinosán így ajánlhatnék: Tolle, lege! Azaz — bár ez nem a reklám helye — vedd és olvasd! Csendes, derűs színfolt a könyvek hangoskodó perzsavásárában. Balogh Ferentz — A legkézenfekvőbb a jegyáremelés volna, de ez hosz- szútávon aligha járható út. Másik lehetőség a szponzorok bevonása. Prosperáló gazdaságban működik is, de nálunk igen korlátozott ez a lehetőség. A harmadik variáció a színházak vállalkozói tevékenységének fejlesztése. Jó példát szolgáltat erre a zalaegerszegi színház, amely tavaly bérmunkában gyártott díszletet a grazi színháznak, s ezzel jelentős bevételre tett szert. Ä hatályos jogszabályok szerint az effajta bevételeket— költségvetési intézmény lévén — vissza kell forgatni az alaptevékenységbe, vagyis nem lehet a működésen kívül más célra fordítani. —Az új rendszerben megszűnik vagy megmarad a jelenlegi formájában az úgynevezett színházialap? — Megmarad és remélhetőleg ezentúl el is tudja látni azt a funkciót, amiért eredetileg létrehoztuk: vagyis nem a színházak általános működését szolgálja majd, mint eddig, hanem újszerű, kockázatos produkciók létrejöttét segítheti. Összesen 200 millió forint áll rendelkezésre, ebből százat a vidéki, százat a budapesti színházak használhatnak fel, s amelyből pályázat útján részesülhetnek. Januárban és szeptemberben nyújthatnak be pályázatot az alkotók a következő három hónap egy-egy bemutatójára. — Á pályázaton továbbra is csak az államilag támogatott színházak vehetnek részt? — Jelenleg 40 színház részesül támogatásban. Mivel vidéken szinte kizárólag állami színházak léteznek, ez a kérdés elsősorban Budapesten merül fel, de a minisztérium — úgy, mint eddig — most is a fővárosi önkormányzat rendelkezésére bocsátja a százmillió forintot. Domi Zsuzsa Ferenczy-Europress Vállalkozó színházak Százmillió a vidéki társulatoknak
