Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-21 / 273. szám
&RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1991. november 21., csütörtök Szerelem... Káosz... És a függöny még fel sem gördült A film legszebb pillanatai, amikor felcsendül Wagner muzsikája Szabó István legújabb filmjének tárnája hálás, hiszen a kulisszák titokzatos világába kalauzolja el a mozinézőt. Szántó Zoltán, a külföldön még ismeretlen magyar karmestert meghívja a párizsi Európa Opera Wagner Tannhäuser című operájának dirigálására. Ez fantasztikus lehetőség számára, hiszen az előadást 27 tévétársaság közvetíti Európa-szerte. Az opera nemzetközi szereposztásban kerül színre — a karmester magyar, a zenekar és az énekkar francia, a szereplők sorában találunk dán, olasz, lengyel, orosz, német, angol nemzetiségűt. A karmester a közös munka kezdetén mindenkitől teljes odaadást kér, hiszen a cél közös — a Tannhäuser színpadra állítása. A mai Európa helyzetét figyelembe véve — amikor egy nemzeten belül a különböző nemzetiségűek egymás ellen vívják harcukat, avagy éppen a demokratikus átalakulás rögös útját járják — nem lehet nem arra gondolni, hogy Szabó István nem véletlenül teremtette ezt a helyezetet. S a közös cél valójában az egységes Európa demokratikus eszméjének megvalósítása. A teljes odaadás — már a beköszöntő alatt is látszik -— nemigen fog sikerülni. Itt mindenkinek más a fontos, a munka, a zene átélése, a próbák másodlagossá válnak. Előtérbe kerül az egymás elleni acsarkodás, a szakszervezet „érdekvédelme”, a felelősség egymásra hárítása, a különböző nézetek — legyen az ideológiai és nemlétező — összecsapása, a vezetés alkalmatlansága. A próbák egyre- másra szakítódnak félbe. Már-, már úgy érzem, mintha valamelyik honi színházba nyertem volna betekintést. Pedig nem. A filmtéma szerint ez a párizsi Operában játszódik. (Valóban ilyen ott a színház? Nem hinném.) Ez azoban időnként kétséget hagy maga után. Ugyanis számtalanszor fordul elő, hogy a „párizsi Operaházban vagyunk Budapesten”. Ez nem tévedés, valóban így látható. S hadd ugorjak itt a film végére, a Tann- häuser bemutatójára, mely Párizsban van, de a néző a budapesti Operaházban látja. Érdekes. Visszakanyarodva a történethez. Hősünk egy különös véletlen folytán összekerül az eleddig kiszámíthatatlan „művésznővel”, a dívával, s menten egymásba szeretnek. E szerelem szépségét, konkfliktusait igyekszik elénk tárni a film, több-kevesebb sikerrel. S nem a főszereplő színésznőn, Glenn Close-on múlikvhogy ez nem eléggé hatásos. O igazi nő, aki elementáris erővel játszik, pontosan tudja, mit, mikor és hogyan kell tennie ahhoz, hogy ellenállhatatlan legyen. Nem így partnere, Niels Arestrup, aki csábító mosolyán kívül — amit el kell ismemi, igen hatásos — nemigen remekel. S nemcsak a magánéletben „lassú”, szenve- délytelen, erőtlen, hanem a munkában is. Hihetetlenkedve fogadja azt a fajta mentalitást, amellyel kénytelen szembe nézni, s csak egy viharos szakítási jelenet után, minden átmenet nélkül kéri ki magának a színház hozzáállását. Hogy miért ilyen soká? Miért pont most tesz fel mindent egy lapra? Azért-e, mert tét nélkülivé válik élete a dívával való szakítás után? Vagy éppen ez ad számára erőt a kiállásra igaza, hite mellett? Nem tudni. A szereplők karaktere, apró jeleneteik az Operában időnként Fellinire emlékeztetnek, a férfi és a nő viszonyának ábrázolása, vívódása időnként Bergmanra. A film legszebb, legigazabb pillanatai azok, amikor felcsendül Wagner muzsikája. Az énekhangot világhírű operaénekesek kölcsönözték. Kirí Te Kanawa hangján Erzsébet, René Kollo hangján Tannhäuser szólal meg. Csodálatos élmény őket hallgatni, csakúgy, mint az opera fináléját. A film meghatározó eleme Wagner operája, melyet a szerző igazán sohasem fejezett be, s többször átdolgozott. Az opera hőse, Tannhäuser nem tud választani az égi, a tiszta szerelem és a vénuszi, földi szerelem között. Egész élete vívódásokkal teli, mindkét oldal küzd érte, s végül Erzsébet (az égi szerelem) halálával reméli megmenteni — sikertelenül — Tannhäusert, kinek földbe szúrt vándorbotja az örök szerelem jelképeként kivirágzik. Valami hasonlót látunk a filmen is, a karmesteri pálca virágba borul, s a néző csak reménykedhet abban, hogy a karmester pillanatnyi magánya nem válik állandóvá. Az ötletes témaválasztás után kár, hogy a forgatókönyv kidolgozatlan maradt. Hiányoznak a filmből az igazi konfliktusok, a felépített szerepek, a felvezetett „robbanások”. Pedig a lehetőség meg volt benne. Bár a filmet Szabó István jegyzi, mégis inkább „amerikai” — Warner Bros produkció. A főszereplők, a technika, a forgatókönyv ame- rikanizált. De az igazán hatásos jelenetekben a magyar színészek munkájára érdemes felhívni a figyelmet: Bánsági Ildikóéra, Udvaros Dorottyáéra, Szabó Sándoréra. így csupán egy könnyű esti „kaland” élményét nyújtja, s lehet, hogy ma már ennyi is elég a sikerhez?... M. K. A Pán Kiadó névjegyé; az Egyetemes történet hasonmás kiadása A hatvanas években nem volt kötelező olvasmány Az első kötet Jóllehet nem azokat az időket éljük, amikor könyvekre, irodalomra költik az emberek „felesleges” pénzüket, mitöbb a könyvkiadók is rendkívül nehéz helyzetben dolgoznak, mégis rendre akad olyan vállalkozás, amelyre csak egyetlen jelző igaz: egyedülálló! Mindenképpen ezek közé tartozik a Hóman Bálint, Szegfű Gyula és Kerényi Károly szerkesztésében hasonmás kiadásban most megjelent négykötetes Egyetemes történet. A Pán Kiadó—többek közt—így ajánlja, idézve az 1935-ben megjelent első kiadás előszavát iró Hóman Bálintot: .A nemzet múltján kívül ismernünk kell annak az egyetemes emberi közösségnek életét és múltját is, amelynek a mi nemzetünk az egyik organikus alkotórésze. A nemzeti társadalom történeti műveltségének fel kell ölelnie a nemzeti történet megértéséhez és értékeléséhez szükséges egyetemes történeti, közkeletű szóval élve: világtörténeti ismereteket is, mert a nemzet nem önmagában él légüres térben, hanem egymással összefüggő nemzeti közösségek társaságában...” Nem vitatható, hogy ez a mostani Egyetemes történetre is érvényes, a „gyorsuló időben” felettébb igaz közhely: időközben nagyot lendült a világ, iszonyúan tartalomgazdag, félelmetesen eseménydús változásokról van szó. A minap Budapesten rendezett sajtótájékoztatón jelen volt Váczy professzor is, s „természetesen” nem úszhatta meg a kérdést: vajon sok korrigálásra volt-e szüksége, amikor a középkort taglaló második kötet újkori megmunkálásához fogott? Kevesebb, mint gondolnák, válaszolta az 1933-ban Baumgarten-díjat nyert, 87 évesen is rendkívül szellemi frissességű történetíró.—Csak apróbb korrigálásokra kellett hagyatkoznom, mert mondjuk új forrásmunkákkal találkoztam időközben. Szerencsém van, hogy jelen vannak többen is, akiket a hatvanas években oktattam az egyetemen, mert tanúsíthatják, hogy gyakorta mondtam: amit eddig mondtam, az Marx úr véleménye, ami pedig ezután következik, az az enyém... Más kérdés, hogy akkoriban nem volt kötelező olvasmány ez a kötet! Az ötvenöt év múltán újra elkészített könyv egységét ezúttal is a huszadik századi magyar ókorkutatás egyik legnagyobb alakja, Kerényi Károly neve fémjelzi. Joggal büszke a kiadó az egyedi fűzfői papíron, 24 ezer, azaz külön oldalankénti élmetszéssel az Athéneum nyomdában készült Egyetemes történetre. Ezzel együtt is nyilvánvaló, hogy az 1988-ban alapított kiadó, úgymond egy lapra tette fel vállalkozását, s aligha ez a négy kötet biztosítja majd gazdaságosságát. Úgy vélik azonban, a kultúra, a tudomány iránt mégiscsak lesz kereslet, az iskolák, könyvtárak, tudományos műhelyek pedig élnek az alkalommal s mind a hatezer példány megtalálja méhó helyé'. ,fábi4nl A „torokszorító gombócról”, önmagunk vállalásáról, a szép magyar beszéd titkáról Erdei Iván, az ELTE Tanárképző Karának adjunktusa, a Magyar Televízó és a Magyar Rádió beszédtanára, számos nyelvművelő cikk szerzője és mellesleg kutató tudós is. Azt vallja: mindenki megtanítható beszélni, de nincsenek csodatevő gyógytabletták, nincs gyógy- tea a lámpaláz, a torkot szorító „gombóc” ellen. Mégis mit tehetnek azok, akiknek sok ember előtt kell megszólalniuk, akiket „beszélni kényszerít” az élet? — A legjobb gyógyszer: maga a beszéd. Aki meg akar tanulni beszélni, gyakoroljon minél többet. Magam is ezt a módszert alkalmazom a tanítványaimnál. Ugyanis az az ember, aki meg mer „szólalni” a nyilvánosság előtt, egyben vállalja a megmérettetést, vállalja önmagát is. És a gátlások leküzdésének ez az első fázisa. — Ezt úgy érti: csak annak van lámpaláza, aki nem tudja vállalni önmagát? — Nem egészen. Lámpaláz sokféle van. Ez csak az egyik fajtája. Adódhat a lámpaláz életkorból, a beszédet hátráltató szorongásból, előfordul olyan is, ami magát a gondolkodást bénítja le, a beszélő szinte nem tud tőle megszólalni. És van az ellenkezője is, az úgynevezett „segítő” szorongás, ami mondjuk arra ösztönöz, hogy ne szóljunk feleslegesen, ha mondunk valamit, annak súlya legyen. —Mit tegyen az, aki meg szeretne szabadulni a lámpaláztól? — Forduljon szakemberhez. Hozzáértés és nem kevés rutin kell ahhoz, hogy valaki meg tudja mondani a baj okát és a kivezető utat. A neheze persze ezután következik: nevén kell nevezni a hibákat, még akkor is, ha azok fájdalmasak vagy szégyenletesek. —Mika leggyakoribb hibák? — A beszédtanár a hangsúlyhibákkal találkozik a leggyakrabban. Vannak, akik raghangsúlyozással beszélnek és a mondat utolsó tagját emelik ki, mások aritmiásan fejezik ki magukat: felcserélik a rövid és a hosz- szú szótagok időtartamát, aminek következtében megbomlik a szöveg harmóniája. Gyakori az éneklős beszéd, a hibásan alkalmazott „szabálybabona”... —Ez alatt mit ért? — Csak egyetlen példát említek: sokan azt hiszik, hogy a vesszőnél mindig fel kell vinni a hangsúlyt. Ez nem igaz, egyes tanítók merő jószándékból találták ki, hogy egyszerű szabályt alkossanak diákjaiknak. — Mindenki megtanulhat szépen, pontosan beszélni? — Mindenki nem. A beszédtanulás lényege a belső önértékelés kialakítása. Ezt azonban külső szempontok — a társadalmi beszédigény, a nyelvi normák — határozzák meg és nem az számít, mi volna kellemes a beszélőnek. Igazodni kell tehát a követelményekhez, de erre csak * azok képesek, akik nyitott gondolkodásúak, rugalmasak, képesek másokra is figyelni. És ez nem kis követelmény! Szépen megtanulni a magyar beszédet — rendkívül fáradtságos, folyamatos önfejlesztést kívánó munka. —Volt már olyan tanítványa, aki reménytelen esetnek számított? — Reménytelen eset nincs. Egyik tanítványomat eltanácsolták a Színművészeti Főiskoláról, mondván, ne is próbálkozzon többet, reménytelen. Egy évig keményen dolgoztunk. Felvették. Ma az egyik legnépszerűbb színésznőnk. Szóval a szép beszéd is olyan, mint minden más az életben: kitartással meg lehet birkózni vele. Péhl Gabriella, FEB Tarai Teréz és Czakó Ferenc Csontváry: Mária kútja Názáretben című festményét restaurálja Fotó: Kálmándy Ferenc
