Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-21 / 273. szám
1991. november 21., csütörtök KÖRKÉP A káosz folytatódik - Mi lesz veled sertéspiac? Mindenki a pénzre vár Utód, fizess! TIT-áni küzdelmek Csak az újságok gyorsan sárguló lapjai őrzik az illanó dicsőségét és kálváriáját a „nagy nyári sertésláznak”, amikor boldogboldogtalan (de inkább az utóbbi) igyekezett túladni a méregdrága takarmányon felhizlalt disznaján. Ekkor jelentek meg a színen—az addig ismeretlen— közvetítő cégek, kis kft.-k, magánvállalkozók, akik gyorsan és eredményesen épültek be a felvásárlói láncba. Igaz, abban az időben, a mesterségesen gerjesztett termelői félelmek közepette könnyű volt venni, olykor még szerződések sem készültek, mélyen az államilag dotált védett ár alatt köttettek meg az üzletek. Ám az adott helyzetben mégis hasznos volt ez a ténykedés, hiszen levezetett egy lázat, s az állattartó — ha haszon nélkül is, de legalább — túladott portékáján. Ám a fizetési határidőként kikötött 90 napot szinte sohasem sikerült tartani. Most a „mérkőzés” második félidejének vége felé, a hajrában sok ezren félnek attól, hogy nem sikerül kiegyenlíteni a tartozásokat. A szálak messzire vezetnek, az exportügylet végére még nem tettek pontot a Szovjetunióban és a kereskedelmi bankokban. Egy — fontos — láncszem a sorban a kecskeméti Kristályhús Rt., amelyik a Békés megyéből vásárlók jelentős részét Ted Turner, az amerikai hírtelevízió, a CNN tulajdonosa egyáltalán nem nézi rossz szemmel, ha kollégái között szerelmi szálak szövődnek. Ezzel a nézetével valószínűleg ritka a munkaadók között, az általános vélemény ugyanis az, hogy a munkahelyi szerelmek elveszik az időt és a figyelmet a munka elől. A munkahelyi kapcsolatok általában tabutémának számítanak, ám Lisa Mainiero professzor- asszony tudományosan megösszefogta, s viszonteladóként kézben tartotta az itteni piacot. — Korábban a 8—8,5 millió darabos sertésexport felét — állami garanciákkal — a Szovjetunióba szállítottuk — ismerteti az előzményeket Csorba István, a részvénytársaság igazgatója. — Azt tudtuk, hogy idén ez a régi működési rendszer ösz- szeomlik, s azt is, hogy ehelyett nem sok mindent lehet felmutatni. Amikor megjelent a porondon a magyar—szovjet vegyes vállalkozás, az Azimud Kft., bevallom, mi sem hittünk nekik, a többi nagy húsipari céggel együtt. Az első negyedévben nem is szerződtünk velük, pedig igazán jó árat ajánlottak. A hibás üzletpolitika következtében májusra 1600 tonnás hűtőházi raktárkészletünk lett 200 millió forintos értékben, és félő volt, hogy nálunk is el kell bocsátani dolgozókat, s ráadásul néhány tételnél az exportszavatosság is nagyon szorított. Aztán, amikor szerződni szerettünk volna az Azimuddal, már elkéstünk, csak közvetítőkön keresztül sikerült, akik természetesen levettek a haszonból. Az első tétel szállítása és a határidős kifizetés rendesen megtörtént. Ehhez akkor kellett, hogy megkapja a pesti ág az állami szubvenciót és a pénz megjelente előtt fizessen a kereskedelmi bank. És akkor... vizsgálta a kérdést és eredményeit könyv formájában is megjelentette „Szerelem az irodában” címmel. A Fairfield Egyetem management és vállalatszervezési tanszékének vezetője három éven át férfiak és nők ezreinek tett föl kérdéseket és meglepő eredményre jutott: az irodai szerelem jót tesz mind a munkahelyi légkör kialakításának, mind a termelékenység növelésének. Akkor jött a moszkvai puccs, ami egy csapásra lehetetlenné tette ezt az üzletet. A szovjet fél ellentétele nem érkezett meg, s így továbbadni sem lehetett. Közben javában zajlottak a felvásárlások. — Mivel pénz nem érkezett a számlánkra, kénytelenek voltunk váltót kibocsátani, majd a fináncváltóra is rákényszerültünk — folytatja Veszelka úr, a főkönyvelő. — A pénzügyi csődhelyzet mind a mai napig fenyeget. Remélhetőleg az Azimud ígéretét tartva tíz napon belül kifizeti szállítóit, s úgy mi is két hét előtt rendezni tudjuk tartozásainkat a felvásárlók felé. A banki büntetőkamat (44 százaA modem pedagógia egyik legdivatosabb módszere a távoktatás, amely most a menedzserképzés és a nyelvtanulás után újabb területen igyekszik teret hódítani. A Magyar Vörös- kereszt és a Magyar Televízió közös „vállalkozásában” a házigondozók és betegápolók felkészítésében igyekszik segítséget nyújtani. Dómján Dénes, a Magyar Televízió főmunkatársa így összegezte az akció legfontosabb tudnivalóit: lék — K. E.) külön fejezet. Ezt ugyan lehet érvényesíteni velünk szemben, s akkor mi is rákényszerülünk, hogy továbbhárítsuk. A lánc végén pedig ott a viszonylag kis alaptőkéjű korlátolt felelősségű társaság. Kényes kérdés, hogy ők képesek-e vállalni ekkora kifizetésnél a felhalmozódó büntetőkamatot... A beszélgetés közben sokszor cseng a telefon, s az üzleti tárgyalásokból kiviláglik, hogy változott a világ. Ma már nyoma sincs az alacsony árnak, a kényszer szülte eladásnak, a túlkínálatnak és a hosszú lejáratú kifizetési határidőknek. Most inkább áll a piac, s lassan újra felütheti fejét a hiány. Azon már meg sem lepődöm, hogy a húsiparban több évtizede dolgozó igazgató így válaszol a jövő évi helyzetre vonatkozó kérdésemre: — Nem tudom mi lesz, fogalmunk sincs, hova jutunk a mostani káoszból. Kőhalmi Endre — A távtanulás eszközeinek sorában a legnyitottabb, a legelérhetőbb kétségtelenül a televízió. A 11 részes sorozatot az 1-es csatornán fogjuk sugározni, kedd reggelente 8 óra 30 és 8 óra 50 perc között. Úgy tervezzük, hogy később videokazettán is forgalomba hozzuk a tananyagot, ezzel is lehetőséget teremtve azoknak, akik a megadott műsoridőben nem tudnak a képernyő elé ülni. Emlékezetes nap volt. A városi ismeretterjesztő csoportok lerázták magukról a már-már elviselhetetlenül rájuk telepedő TIT-apparátust, s eldöntötték: ezután a megyei szervezettől és egymástól is függetlenül dolgoznak, vállalva az önállóság veszélyeit, kockázatát. Ki hitte volna akkor, a szabaddá válás mámorító pillanataiban, hogy egyszer majd benyújtják a számlát? Hogy a jogutódlás nem marad csak formai kérdés, hogy tartani kell a hátukat az előd által elkövetett hibákért? A megyei ismeretterjesztő szervezet megszűnését 1990. május 24-én mondták ki. Időközben vizsgálatot kezdett a társadalombiztosítás, későbbb az APEH, s kiderült, hogy a megbízási szerződések megfogalmazására nem fordítottak kellő figyelmet. A bizonylatokat vizsgálva hiányosságokat tapasztaltak a társadalombiztosítási járulékok fizetése körül, s a késedelmi pótlékkal együtt 1 millió 400 ezer forint megfizetésére kötelezték a megyei TIT-et, illetve jogutódját, a Területközi Egyesületet. A tartozásból időközben méltányosságból elengedték a 600 ezer forint késedelmi pótlékot, ám a fennmaradt, több mint 800 ezer forint törlesztését december 15-éig meg kell kezdeni. De ki fizessen? Ez a kellemetlen kötelezettség a jog szerint az utódot, vagyis a Területközi Egyesületet, illetve a kiszakadt három városi szervezetet terheli. Vajon milyen arányban? — leginkább ez a kérdés foglalkoztatta a városi szervezetek vezetőit közelmúltban tartott megbeszélésükön. Mint kiderült, a „válás” mégsem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogyan az első pillanatban tűnt... Annak idején, amikor a vagyonmegosztásra került sor, csendben megállapodtak. A megyei TIT mintegy 3 millió forintos vagyonát — álló- és fogyóeszközöket — a tagság arányában kívánták elosztani, így az értékek mintegy fele a Területközi Egyesületnél maradt, a másik felének nagyobb részét a békéscsabai, kevesebbel a gyulai, legkevesebbet pedig az orosházi szervezet kapta volna. A megegyezés békésen történt, az elosztás már kevésbé. Igazából még ma sem kapta meg mindenki az őt megillető részt, s talán emiatt, talán az ismeretterjesztésben is jelentkező konkurenciaharc miatt napirendre kerültek a régi sérelmek. Az igen jól prosperáló csabai szervezet nem érti, miért nem kaphat helyet — az illetékesek ígérete ellenére -— a jórészt ugyancsak városi feladatokat ellátó Területközi Egyesület tágas székhazában, amely nem igazán kihasznált. Talán a versenytől félnek? A gyulai egykor a leggazdagabb egyesület volt, de időközben eltűnt egy csomó értékes eszköz. Vajon hová? Az orosháziak mondtak elsőként búcsút — legalábbis gazdaságilag — a megyei szervezetnek. Miért fizessenek hát mások hibájáért? A nagymúltú szervezet kényszerhelyzetben van. Nem vitás, hogy fizetni kell, csak az a kérdés: milyen rendező elv szerint? Vajon a váratlan kiadás mennyire viseli majd meg a „vízfejtől” épp hogy megszabaduló, szárnyaikat próbálgató városi csoportokat? Ha elszámoltak elődjüktől örökölt, nyomasztó pénzügyeikkel, ha megszűnnek végre a vagyoni viták, a személyeskedések, jó lenne, ha végre a tartalmi munkára helyezhetnék a hangsúlyt. Tiszta lappal indulhatnak, behálózva a megyét egy új, magasabb szintű, a kor igényeihez alkalmazkodó ismeret- terjesztő rendszerrel. Gubucz Katalin Munkahelyi szerelem Gyógytávoktatás Jancsó és Hernádi Nahát, nahát! Hogy ez a Hernádi Gyula miket ki nem talál. És a Jancsó Miklós képes ezeket az agyszüleményeket filmre is vinni! Kettőjük szellemi szövetsége világhíressé tette a magyar filmgyártás egyik vonulatát, büszkék is lehetünk rájuk, s ha időnként fejtörést okoz, hogy megértsük filmjeiket, érdemes tömi a kobakot, nem lehet ártalmas az agytoma. Legutóbbi alkotásukat, a Kék Duna keringő című mozidarabot, azt hiszem, könnyen befogadhatja a közönség, hiszen annak az egyik értelmezése félelmetes kórképet mutat arról a világról, amelyben élünk. A filmbeli szereplők a képzelet szülöttei, minden hasonlóság valóságos személyekhez csak a véletlen műve — valami ilyesféle felirattal fejeződik be a vetítés. Nem is a közönségnek szól ezen útbaigazítás, hiszen a hosz- szú stáblista végén, mire a magyarázkodás a vászonra kerül, a nézők már régen a ruhatárat ostromolják. Ám ha akad néhány krakéler hivatalnok, aki szereti kikérni magának — mondván, no de ilyet, még hogy mi ilyenek volnánk —, őt vissza lehessen küldeni egy másik vetítésre, hadd mélyedjen el a részletekben, és mindjárt nézze meg a végét is. Magam is csak azért maradtam a helyemen egészen addig, amíg ki nem világosították a nézőteret, mert a budapesti Broadway moziban — lánykori nevén Filmmúzeum —- sajtóbemutatón láttam Jancsóék filmjét. S az ilyenkor szokásos módon, a vetítés végén üdvözölhettük a megjelent alkotókat, szereplőket, köztük is Hernádi Gyulát, Bereményi Gézát, Cseh Tamást, Cserhalmi Györgyöt és később, a szendvicsevéskor megérkező Udvaros Dorottyát. Nem szokásom moziba jegyzetfüzetet vinni, fel se írtam tehát, ki mindenki segítette anyagilag a produkció létrejöttét. Ha jól emlékszem, magyar vállalkozók — például a Pintér Művek —és nyugati — francia? — producerek adták össze a szükséges pénzt. Mosolyognom kell, ha arra gondolok, hogy az átkos pártállam idején azt mondták volna, hogy a nyugati fellazító politika mételyez, és most ismét van mit „lazítani”. A nagyesküt nem tenném le, de aligha tévedek ha azt mondom, hogy az „állambácsi” ehhez a filmhez egy petákot se adott. Pedig szívesen emlegetik, hogy a költségvetés, egy-egy tárca, vagy netán a kormány „ad” pénzt valamire. Kutyagumit adnak! Ok csak behajtják az adózók — m indnyájunk—keserves forint-' jait, és azt osztják el. Szabályos krimi a Kék Duna keringő, benne sok-sok hulla, profi módon lelőtt emberek, pontosan a homlok közepén, az ormyereg fölött pár centivel egy csinos kis lukkal, ahogy a mesterlövészek csinálják. Csúnya dolog elmesélni a krimit, ám Jancsóék filmjének többféle értelmezése is van, így elmondhatom a saját variációmat. Ezek szerint Bergengóciában, a hatalmi elit egyik tagja nagyon kilóg a sorból, ezért elteszik láb alól. A halála előtti pillanatokban lepereg előtte egy film, és ez már — ahogy mondani szokás — sokkal meredekebb történet. Itt a bergengóc hatalmi viszonyokba pillanthatunk be, a miniszter- elnök és kompániája, vagyis a családja a történet hőse. Egymást figyelik, gyomrozzák, majd ölik, szépen, mosolyogva, ahogy úriemberekhez illik. Megjelenik a szereplők között két bágyadt munkás, akik tiltakoznak, amiért eladják a fejük felől a gyárat, s ebben a helyzetben természetesen meg kell keresni a kompromisszumot. Egy szó mint száz, nem lenne jó Bergengóciában élni. Ez persze csak a saját „olvasatom”. Hernádiék ugyanis sose jártak Bergengóciában, s ezért a filmük helyszínéül Magyarországot találták ki. Annyira hasonlítanak a körülmények a hazai viszonyokra, hogy még akadhat néző, aki azt hihetné, mintha... Tessék megnézni és kitalálni, miről is szól a nóta. Ha a bergengóc elit meglátja ezt a filmet, ugyan mit szól hozzá? Járnak ők moziba? Andódy Tibor Fiú vagy lány? Botrány vagy haladás, ha a szülők meghatározhatják születendő gyermekük nemét? — ezen töpreng az angol közvélemény, amióta a BBC néhány napja bemutatta az erről szóló filmjét. A Londonban praktizáló orvos, dr. Ravi Gupta, nemsokára megnyitja magánrendelőjét. Az orvos a kromoszómákat — x-et, ha lányt szeretnének és y-t, ha fiúra áhítoznak — juttat a spermákba, amelyeket azután mesterséges megtermékenyítéssel beültet az anya szervezetébe. Az eljárás az amerikai dr. Ron Ericsson szabadalma. Eddig 1500 olyan kisbaba jött a világra, akinek nemét előzetesen a szülők dönthették el. Az Angliában újnak számító eljárásnak számtalan ellenzője van. „Fennáll a veszélye, hogy a szülők jóformán csak fiúkat akarnának, ez pedig felborítaná a következő nemzedékben a férfi és női lakosság arányát” — indokolták ' az ellenzők. Ezt egyébként a Gallup Intézet felmérése is igazolta. Sokan azonban nem jutnak el dr. Gupta rendelőjébe. Ok kipróbálhatják két osztrák tudós módszerét, amihez nincs szükség laboratóriumra. Ezek szerint ha a nő a terhességet megelőző egy hónapon belül sok káliumot és nátriumot tartalmazó ételt fogyaszt, nagy valószínűséggel fiút szül. Aki lányt szeretne, az kalciumban és magnéziumban bővelkedő étrendet állítson össze. Olvasóink írják Kárpótolni egyszerűbben, gyorsabban A privatizációról és a kárpótlásról, s annak szükségességéről már sokat beszéltek a rádióban, televízióban, az utcán és mindenütt. Amikor azonban a megvalósulás felé haladunk, sok torzulás jelenik meg, a kezdetben egyszerű megoldás a parlamenti vitákban mind bonyolultabbá vált, jogtalanul elvett földek visszaadása. A kisparaszti földtulajdontól 40 évvel ezelőtt könnyebb volt megfosztani, mint most visszaadni, visszajuttatni az ősi jussát, neki vagy örökösének. A jogi szabályozás révén a földek visszajuttatása és a privatizáció megoldása bonyolulttá vált, hiszen a bebizonyított földjéért előbb majd kárpótlási jegyet fog kapni, majd árverésen kell megvenni a földjét, de a kárpótlási jegy „értékét ” legalább háromszorosan növelni kell ahhoz, hogy megvehesse saját földjét vagy csak harmadát kapja meg. Az ismert jogrendszerek ilyen esetekben (a római jog szerint) az eredeti állapot visszaállítását kívánják meg, írják elő, s nem pedig körmönfont módon újra megvetetni a földet. Az eredeti állapot visszaállítása a földnél általában lehetséges, ritka kivétel, ha földrészlet beépítettsége miatt nem adható vissza. Teljességgel érthetetlen, hogy azok a parasztemberek, vagy örököseik, akiket megfosztottak földjüktől — akiknek nagy anyagierkölcsi nehézségeket okozott, ezentúl sok esetben üldözésben részesültek az elmúlt negyven év alatt—most olyan tortúrára kényszerítik őket, hogy járjanak földtulajdonuk okirati bizonyításán kívül: a majd megkapott kárpótlási jegyeivel, illetve azt kétszer-háromszor megtoldva saját pénzükkel árverésen vegye meg saját földjét!? Mindez képtelenség és a privatizáció és a tulajdonjog megcsúfolása. Talán azoktól, akik kitalálták a földvisszaadás e kegyetlen módját, tulajdonukat 40 évig el kellene venni, majd visszaadni 40 év múlva, hogy megtudják, milyen szenvedéssel, erkölcsi és anyagi veszteséggeljárt ez a parasztságnál. Helyesebb lenne az igazolt föld közvetlen és tisztességes visszaadása. Benke László, Békéscsaba
