Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-16-17 / 269. szám

EXKLUZÍV 1991. november 16-17., szombat-vasárnap Levelek a táborba Békéscsabai szerző könyve a pockingi lágerről Hadifogság asszonyostól A háborús események következtében száz­ezrek sordródtak nyugatra a szovjet csapa­tok elöl. Láng Miklós alakulatával került ki Németországba, ahová felesége is követte. Sorsuk előbb német deportálás, majd ameri­kai fogság lett. A Művészetbarátok Egyesüle­te most könyv alakban jelentette meg a házas­pár háború alatti életét, és ezen keresztül az egészen sajátságos lágerviszonyokat bemuta­tó írást. A könyv szerzője békéscsabai. Nem ez az első kötete, 1983-ban Vidovszky Béla festőművész életéről és munkásságáról írt egy könyvet. Ezt egy versfüzet követte (Az élet vize legyőzhetetlen), s mindkettő régen elfogyott. Az idén előbb Útravaló címmel egyoldalas novellái jelentek meg, majd Két rövid, egy hosszú... címet viselte egy kisregé­nye. A most megjelent memoárkötet magját a hadifogságban készített jegyzetei és emlé­kei képezik, amelyeket később kutatásokkal bővített ki. A kéziratot évtizedekkel ezelőtt megvette tőle a Hadtörténeti Levéltár, de kiadására akkoriban nem kerülhetett sor. Csak remélhetjük, hogy Láng Miklós köny­véből — melynek két részletét közöljük most —a megyénkbe is eljut néhány példány. Békéscsaba­Nagyvárad-Budapest 1943 nyarán már erősen rá­nyomta a hangulatunkra a bélye­gét az a sok rossz hír, ami a fron­tokról érkezett, ám az ifjúság — magamat is beleértve—élt, szó­rakozott, hiszen „csak egy nap a világ”. Békéscsabán is nagy élet folyt, s én, a jól kereső, már 24 éveser^ vezető állású ifjonc is kivettem a részemet belőle. Esténként telve voltak a vendég­lők, de a Fő téri elit kávéházban olykor napközben is folyt a pezsgő. Kimaradozásaimnak csak két dolog szabott korlátot: keményen dolgoztam, sokszor két műszakon át, és komolyan udvaroltam. Mindkettőben az vezetett, hogy—korán árvaság­ra jutván — mielőbb egziszten­ciát teremtsek, családot alapít­sak. Ehhez pedig megvolt a je­löltem, munkatársam, Erzsébet személyében. A katonaságot eleddig meg­úsztam, nem utolsó sorban azért, mert a gyár, amelynek cégvezetői joggal felruházott üzemvezetője voltam, nagy szállítója volt a hadseregnek is. De meg amúgy is póttartalékos­ként szerepeltem a katonai nyil­vántartásokban a „sok gyerme­ket adó családok” kedvezmé­nyét élvezve, tekintettel arra, hogy négy testvérem szolgált a fronton. Októberben azonban rám is sor került. Nagyváradra vonul­tam be a 101. rádiófelderítő zászlóaljhoz. Közel maradtam hát Csabához, így amíg ki nem engedtek, addig Erzsi látogatott hűségesen, majd később már én járhattam haza a hétvégeken. De ez az egész katonásdi csak két hónapig, a kiképzés idejéig tar­tott, decemberben leszereltek. (Később kiderült, hogy tévedés­ből: azt hitték — kedvezmé­nyem alapján—, hogy sok gyer­mekem van...) 1944 márciusáig lehettem otthon, vagyis kihúztam a telet, mire újból megkaptam a behí­vót. Néhány hétig Nagyváradon csellengtem, majd áthelyeztek Kolozsvárra, de ott sem vették semmi hasznomat; mint karpa- szományost „alantas” munkára nem foghattak be, szakkiképzé­sem pedig nem volt. Ezt belátva, hamarosan visszahelyeztek Vá­radra, azzal, hogy az ottaniakkal együtt menjünk ki a frontra. Fel is szereltek bennünket annak rendje és módja szerint, bevago- níroztak, és útba indítottak. A front helyett azonban a főváros­ban kötöttünk ki. A Várban, a Verbőczy utcában vertük fel ta­nyánkat, s mert nem volt elég szálláshely, készséggel adtak kintlakási engedélyt annak, aki ezt kérte. Én kértem, s egy Pes­ten élő, agglegény rokonomhoz költöztem. (Amikor aztán őt is behívták, akkor rám maradt a lakás őrzése.) Csak a 6—8 óra szolgálatom idejére kellett be­mennem a körletbe, de Pestről nem mehettem el, így Erzsi láto­gatott meg, amikor csak tehette. Lakásom kulcsát leadtam a ház­mesternek, hogy ha a vendégem bármikor érkezik, kényelembe tehesse magát. Ha meg nem tu­dott jönni, akkor leveleket vál­tottunk, s gyakran fölhívtam a munkahelyén telefonon is. Jött azonban az a szeptemberi csütörtök, amikor Békéscsabát bombatámadás érte, s kapcsola­tunk megszakadt. Katonai vona­lon sem tudtam elérni a munka­helyemet, ezért engedélyt kér­tem arra, hogy leutazhassak Csabára. Ez nem ment valami egyszerűen (a város már nagyon közel került a fronthoz, s a „magamfajta” katonának itt semmi keresnivalója sincs...), de némi csellel, s egy kis „ok- irathamisítással” hétfőn reggel útnak indulhattam. Igy-úgy utazva késő estére érkeztem meg. Az a meglepetés fogadott, hogy menyasszonyom már szombaton elindult hozzám egy kiürítő vonattal. Kedden reggel tankok vonu­lására ébredtem. Civil ruhát ölt­ve mentem ki az utcára, hogy felderítsem: magyarok vagy oroszok koptatják a kövezetét. Kiderült, hogy Arad alól vissza­vonuló magyar alakulatról van szó. Most már visszavettem a katonaruhát, előkerestem két kisebb koffert, az egyiket meg­pakoltam élelemmel (még a téli disznóölésből volt szalonnám, kolbászom), a másikba egy ci­vilruhát tettem, s becsomagol­tam egyetlen értékemet is, amit a szüleimtől örököltem — egy 12 személyes ezüst étkészletet. Aztán ott hagytam a lakásomat úgy, mintha moziba mentem volna. Fájdalmas búcsú volt ez takarékos éveim eredményétől. Az utcán egy régi, megbízha­tó dolgozómmal találkoztam össze. Gondoltam egyet: átad­tam neki a lakáskulcsomat, az­zal a kéréssel, hogy ha nyugatra szállítják a gyár berendezését, néhány ládányi holmit menekít­sen ki a lakásomból is. (így ke­rültek az én ládáim is néhány nap múlva Sopronba, ahová nagybátyáim is áttelepültek.) Kiálltam az országúira, ahol meglehetősen élénk volt a vá­rosból kifelé menő forgalom, így engem is hamarosan felvett egy teherautó, ami Szarvasig vitt. Itt találtam fél Békéscsabát. Valósággal zsongott a Korona szálló, ideges hangulat vibrált a levegőben. — Nem tudunk tovább menni —mondták —, a Tisza vonala le van zárva. A nemjóját! Mikor nekem sürgősen Pestre kell jutnom, hi­szen Erzsi nem tudja elképzelni, hol lehetek. Olyan hirtelen jött az utazásom lehetősége, hogy még a házmesternek se tudtam szólni. Leültem az ismerősökhöz fröccsözgetni, s tárgyalni a hadi­helyzetet, ami minden volt, csak rózsás nem. Főleg arról beszél­gettünk, hogy merre lehetne to­vábbjutni, legalább a Dunántúl­ra. Ha a Tiszánál nem, a Duna vonalán minden bizonnyal meg­állítják a „mieink” (főleg a né­metek) az oroszokat. Az egyik pincér, aki szintén Csabáról került oda, szólt, hogy egy katona keres. A jó Félix volt az. (...) Eredetileg Félix is az én alakulatomnál szolgált, de min­dig más időpontokban és helye­ken, mint én, ezért nem kerül­tünk közelebbi kapcsolatba egy­mással (noha kortársak vol­tunk). Inkább csak látásból is­mertem, mint üzemi asztalo­sunk többi gyermekét is, de Fé­lix rendkívüli élelmességéről az apja legendákat mesélt. Amel­lett — apján keresztül — már tett nekem szolgálatokat, min­dig precízen, ígéreteinek megfe­lelően. Most úgy került ide, hogy otthon jártában elkapták a frakkját, mint sofőrt befogták szállításra a trének közé, híradós kék parolija ellenére. — Van szállása? — kérdezte. — Nincs. Egy gombostűnyi hely sincs már a szállodában. — Engem egy magánháznál szállásoltak el, van ott még hely magának is. Valóban, szívesen fogadtak: a felajánlott pénzt el sem fogadták, sőt, még vacsorá­val is kínáltak. A háziak is aggo­dalommal kérdezték, hogy — mint tanár—tanító házaspár — mi lesz velünk, ha jönnek az oroszok. Az a hír járja, hogy a ruszkik a tenyereket nézik, s akié nem kérges, azzal csúnyán elbánnak. A férfi az asszonyát is féltette a megerőszakolástól. Mi nem sok vigasztalót tudtunk mondani, mert semmit sem tud­tunk többet az orosz katonák magatartásáról, mint a háziak. Vagyis mi is éppen úgy féltünk, mint ők. Korán reggel indultunk út­nak, s várakozásokkal és kerü- lőutakkal terhelten is beérkez­tünk még kora délelőtt. Félixnek még arra is volt gondja, hogy kerítsen nekem egy másik teher­autót, ami Pestre tartott. (...) Március hónapban „gazdag” postát kaptunk. Amikor a múlt nyáron hozzá­láttam a levelezéshez, akkor egyrészt az esetleg kisodródott családtagokat igyekeztem meg­keresni, másrészt sok magyar- országi címre írtam, mert nem tudtam, hogy a háború kit, hová vetett. Kiterjedt rokonságunk lévén, írhattam az ország 6—8 pontjára, ahol korábban roko­naim éltek, azzal, hogy hátha ott is maradtak. Különösen több pesti atyámfiát kerestem meg soraimmal, mert hallottunk Bu­dapest összebombázásáról, és fogalmunk sem lehetett arról, hogy kik vészelték át a nehéz hónapokat. Élt Pesten egy na­gyon kedves rokonunk, az el­múlt időszak egyik legnépsze­rűbb festőművésze, Vidovszky Béla. O ugyan már vagy 25 éve elkerült Békéscsabáról, de ven­dégként gyakran tért oda vissza, s olyankor nem mulasztotta el meglátogatni az ott maradt csa­ládtagokat. Ugyancsak tartotta a kapcsolatot a fővárosban élt ro­konságunkkal is. Magam is sokszor megfordultam Munká­csy Mihály utcai műteremlaká­sában, amikor Pesten akadt dol­gom. Szóval, neki is írtam, kér­ve, hogy tájékoztasson a csa­ládról. Márciusban tőle érkezett az első hosszú levél. Ebből idézek: „Örömmel közölhetem, hogy a családban mindenki átvészelte a háborút, s aki nincs még itthon, arról is tudunk, mint például ró­latok. Én Pesten éltem át az ost­romot, lakásom épségben meg­maradt. Sajnos, a szolnoki mű­vésztelepen levő műhelyemet összebombázták, sok odamene­kített képem elégett. Igaz, hogy most úgysem lehet képet eladni, hiszen a legtöbb embernek ép lakása sincsen. De azért dolgo­zom. Talán tudod, hogy a volt csabai könyvkereskedő, dr. Gyöngyösi János lett a külügy­miniszterünk; tőle kaptam né­hány megrendelést. Tavaly avattak itt egy szovjet hősi em­lékművet, annak az avatási ün­nepségét festettem meg. A képet a külügyminisztérium a szovjet követnek ajándékozta, s ez a gesztus nagyon jót tett nekem. Énnek ellenére nagyon nehézen élünk. Ismered a házvezetőnő­met, Juliska nénit — ha nem tudok képet eladni valami enni­valóért, akkor ő vállal munkát, mosást, egyebet szovjet tisz­teknél élelemért. Hát valahogy csak kihúzzuk ezeket a nehéz időket. Remélem, ha hazajöttök, meglátogattok, s megismerhe­tem kedves feleségedet is.” Jó hír volt ez a családról (megint csak az enyémről), de annál rosszab az életkörülmé­nyekről. Bizony, nem normális az. hogy egy befutott festőmű­vészt a háziasszonya tart el... Ez a levél a külügyminiszté­rium útján jutott el hozzánk. Nemsokára további két levelet kaptunk Dezső nagybátyámtól. Az egyiket Budapestről keltezte december 29-én, a másikat Bé­késcsabán írta január 19-én. Idézet a fővárosi leveléből: „Vonatunk pénteken, 21-én este 9-kor indult el Schönburg- ból. Az úton az ellátás jó minő­ségű, de nem túl bőséges volt. Egész út tartamára kaptunk ösz- szesen egy kincstári kenyeret, mintegy 10 deka vajat, 10 deka sajtot, 25 dkg felvágottat, 50 db kekszet és egy jó félkilónyi hús­konzervet. 25-én kora reggel ér­tünk Hegyeshalomba. Itt a nő­ket, gyermekeket és a 60 éven felüli férfiakat ellátták útiok­mánnyal. Ugyanitt kellett leadni a magyar és német kincstári hol­mit. Estefelé indultunk tovább; úgy volt, hogy a komáromi szű­rőállomásra megyünk, itt azon­ban már két másik vonat állt bent, így a miénket tovább irá­nyították Kelenföldre. Ide 26-án este fél nyolc körül érkeztünk meg. Itt a csomagokat átvizsgál­ták abból a szempontból, hogy nincs-e benne le nem adott kincstári holmi. Ezután kiállítot­ták útiokmányainkat. A magam­mal hozott csomagból semmit sem vettek el, minden rajtam levő kincstári tárgyat persze ma­gamtól leadtam. Én már fél 10-re megkaptam az írást, így még az utolsó villamosok egyikével (10-ig van villamos) szerencsé­sen berobogtam a sógoromék- hoz... A következőket tudtam meg a családról... Miki testvérei közül Géza került elő legkoráb­ban. Elfoglalta keszthelyi állá­sát, majd nyári szabadságra Csabára ment. Itt, mivel nem volt nála az Akadémiától igazo­lás, hogy szabadságon van, le­fogták, internálták, és hat hétig zsákoltatták. Ezután minden to­vábbi nélkül szabadon enged­ték, azóta újra Keszthelyen ta­nít... Béla bátyádék a Hadapród utcába költöztek át, az ottani gyógyszertárban dolgozik. Teg­nap náluk ebédeltem, kosztjuk azon a színvonalon van, mint nálatok, Pockingban volt... La­kásunk megmaradt, de kiürítet­ték. Néhány szekrény maradt meg, a család azokat lefektetve használja ágyként. Már sikerült rájuk matracokat is keríteni. Mire hazaértek, biztos szerez­nek nektek is ágyneműket... Imre bátyám is úgy járt, mint a te bátyád: amikor lement Csabára, elfogták, és jó ideig zsákoltat­ták... A család földtulajdonai­nak a sorsa kétes; Pistának meg­hagyták a rózsaiskoláját, s a töb­bi földből is kinek-kinek 100— 100 holdnyit. A gyárat még nem tudták megindítani... Néhány napig itt pihentem ki az út fára­dalmait (öt napon keresztül ku­corogtunk meglehetősen szűk helyen), most már készülődöm hazafelé. Ez nem olyan egysze­rű, mert — mint hírlik —- vas­úton igen hosszadalmas és kö­rülményes az utazás. Szeretnék valami alkalmi autót elcsípni... A csabai polgármestert Lipták- nak hívják, azt mondják, ács­mester volt... Az illetékeseknek említsd meg, hogy a rámbízott leveleket fölbélyegezve bedob­tam... Búcsúzóul mégegyszer köszönöm több mint két hóna­pig tartó szíves vendégszerete­teket. Tivadart és a barakkbeli ismerősöket üdvözlöm... Ui.: Most kaptam Csabáról a hírt, miszerint Erzsi édesapja még 1944 őszén meghalt. A család többi tagja együtt van Csabán, jól vannak... Talán sikerül agyár szerény keretek közötti megin­dítása; ha sikerül, legalább Mi­kinek, de esetleg Mindkettő­töknek biztosítva van az állása. Édesanya nehezen vár bennete­ket; hallván Erzsi legendás há­ziasszonyi képességeiről, nehe­zen várja, hogy segítségére le­gyen a háztartás vezetésében... Szilveszterkor disznóölés volt otthon...” Idézet a második levélből, amit a nagybátyám már otthon­ról írt: „Két hete itthon vagyok, le­szereltem, beadtam igazolás iránti kérelmemet. Valószínűleg egy-két hét beletelik még, míg az igazolóbizottság elé kerülhe­tek. Az itthoniakat mind jól ta­láltam... Miklós holmija közül megmaradt a kombináltszek- rény, és az ablak alatti kis üvege­zett könyvszekrény, könyvei­nek nagyobb része, a szép Vi­dovszky kép. A képek általában mindenütt megmaradtak, na­gyon megfogytak azonban az ülő és fekvő alkalmatosságok. ...Ma van a diákbál, de mi kihagyjuk, mert nem akarjuk egy havi fizetésemet a torkun­kon leengedni néhány liter bor formájában... Hanem is könnyű az élelmet beszerezni, mindig kerül valami. A hús ritka, mint a fehér holló, mindent egybevetve azonban az itthoni koszt színvo­nalát egy hajszállal jobbnak mondanám, mint a pockingi Láng-háztartásét... Gyertek haza, mihelyt tudtok, lakásotok lesz, elhelyezkedésre pedig többféle kilátás is volna... Ha van miből, bármit hoztok haza, jó, legpraktikusabb tán a szacha­rin. ...” LÁXG MIKLÓS Hadifogság asszonyostól ?o ekin gi ma ggr lali őri szinha z ftekingiraägyrtaboriszinhaz 345 24. 7. sor Í9. szék F . S45 Aae 2 4, ' 7. sor 20. szék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents