Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-16-17 / 269. szám
1991. november 16-17., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító A szellemnek is szüksége van falakra s tetőre Érdekes híradást olvastam a Békés Megyei Hírlap november 4-ei számának Krónika rovatában. Eszerint a Békéstáji Művészeti Társulat „a városi önkormányzathoz két galériaalapítási elképzelést terjesztett átgondolásra. A tervezetek szerzői: Baji Miklós Zoltán, illetve Banner Zoltán.” Valahogy úgy van ez, mint a viccbeli Erevan-i rádióval: a hír igaz, de 1. mivel nem színházat alapítottunk, nem a „társulat”, hanem a társaság terjesztett be galériatervet és 2. nem most, novemberben, hanem február 20-án adtuk át az általam, de a Társaság felhatalmazásával megfogalmazott elképzelést a polgármesteri hivatal és a városi önkormányzat képviselőinek, akik jelen voltak a megalakulásunkat kimondó értekezleten. Egyébként, mint annyi más társadalmi szervezeté, a mi ön- szerveződésünk is önvéldemi reflex, amely azonban olyan tevékenységek és értékek védelmére vállalkozik, amelyek nem csupán e szűk csoport, hanem az egész társadalom igényeit, színvonalát és önbecsülését minősítik. Akkori szabályzattervezetünkben (amely azóta jogilag szakszerűbb változatban a cégbíróság előtt várja elfogadtatását) kimondtuk, hogy mi, a Békés megyei művészek és művészeti írók a művészet jövőjéért való aggódás, az alkotó emberek egymás és a társadalom iránti felelőssége és a művészi minőség értékvesztése nyomán felmerülő önvédelem jegyében szövetkezünk. Célunk: 1. a művészi közjó előmozdítása, 2. az emberi személyiség integritásának a megőrzése, 3. a művészet társadalmi hatékonyságának a fokozása, 4. a közízlés, a polgárok művészeti kultúrájának a pallérozása. A társaság nemcsak a művészek, hanem a művészetkedvelő pártoló tagok szövetségeként is kívánna működni, tehát nem kivonulni, hanem éppenséggel beépülni szeretne a társadalom szervezetébe; e célból^ szeretnénk egy olyan MŰVÉSZ- KLUB-GALÉRIÁT működtetni, amelyben 1. az állandó és minőségi műtárgyvásárlási lehetőség s a váltakozó egyéni kamarakiállítások közege még ízesebbé s hatékonyabbá varázsolná azt a csésze kávét vagy teát, amelyet itt és nem máshol fogyasztana el, aki hozzánk betér; 2. a társaság székhelyeként nemcsak a műkereskedelem és a különböző művészeti ágazatok (festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek, színészek, írók, újságírók, muzsikusok, táncművészek, építészek stb.) képviselőinek a társalgó, alkotásra vagy éppen társult alkotásra serkentő otthona lehetne, hanem a város és a megye szellemi tőkéjének egyik legfontosabb kisugárzási fóruma, s 3. ezt a funkcióját a legváltozatosabb műfajú eszközökkel — irodalmi pódium, kamarazene-hangversenyek, művészeti, művészetlélektani és politikai, valamint szellemi elődeink emlékét idéző előadások stb. — szolgálná. Mivel a Békéstáji Művészeti Társaság, s az időközben megalakult Körösvidéki Irodalmi Társaság — amely ugyanezt a MŰVÉSZKLUB-GALÉRIÁT tekintené székhelyének, s rövidesen megalapítandó alapítványa, majd az alapítvány által működtetett új irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztőségének is — a békési térség alkotó embereinek az elitjét tömörítenék, felbecsülhetetlen az a vita- , lizáló hatás, amelyet a társadalom és a gazdaság felemelkedésére gyakorolna egy olyan nyitott műhely, amely mindenekelőtt az önmagunkkal szembeni igényesség példájával serkentené az értelmiség önbecsülésének a visszanyerését. Persze ezt én nem tudom bizonyítani, igazolni. Tessék Széchenyit és Németh Lászlót olvasni. De olvashatják a mai nyugati gazdaságfilozófusokat is. Aki az ő érveiknek nem hisz, azt én, azt mi úgysem tudjuk meggyőzni. Azoknak írom ezeket a sorokat, akik hajlamosak arra, hogy higyjenek a nagy szellemeknek, s azoknak írom, akikben felébreszthető a mecénás szemléletű felelősség: mi azt kértük, hogy ez a művész- klub-galéria a főváros szívében legyen, hogy mind a békéscsabaiak, mind a máshonnan idelátogatók valósággal belebotoljanak ebbe az üvegfalba, mint a város címerébe, amelyen át abba a bizonyos műhelybe bepillanthatnak. Nem, nem az a tét most, hogy Baji Miklós Zoltán vagy akárki, hamarább alapít-e galériát Békéscsabán, mint mi, akik elsőként jeleztük a hiányt. A tét az: legyőzi-e a szellemi légszomj azt a gazdasági nehézségeknek kikiáltott kulturális közönyt, amely hitünk szerint nem törvényszerű gyermekbetegsége a demokráciának, még akkor sem, ha valóban egy szegény társadalom szüli ezt a demokráciát. Banner Zoltán Molnár Antal: Dubrovnik, óváros iS*''! 1 P > bB IS * m ijfj Bíró László versei: Emlékül egy művésznőnek Gyertyaláng mellett kicsiny ember sóhajt sírját ássa, nemsokára kész csak egy keveset hagy még, hogy megérezhesse milyen az élet lüktetése aztán elégeti önmagát talán lesz még annyi ideje— Nézd, Don Quiote arcára szélmalomharc húz ráncokat de te ne kíméld magad ünnep nélkül is alkoss tudnod kell ajándékba kapunk mi minden egyes napot Retour örülök mert itt vagy és édes csókjaiddal gyógyítani próbálod elgyötört telkemet tudod te is kínosan cipeli 5 hátán elhízott bánatom Délutáni képek vasárnap délután homlokon csókolt a háromajkú jelen évszázados fáradtság érzésével hallgatagon állok melletted hátizsákomból szivárog a múlt s lassan elhullatom szeretetszirmaim Süllyedünk?! mondják szellemileg is meghalhat az ember tetű sorsba taszító sablonkörnyezetben — de nem érzi a kőszívű és nem értheti a betű, hogy: szikrázó acélhangú hajnalban lelkünk is szétesik, elfásul Ébresztő Egy reggel a szegénység kopogtatás nélkül rontott be szobámba— aztán tíz perc múlva hordágyon vitték el álmaim Siker volt Mrs. Dudgeon: Szentirmay Eva Rideg, kemény asszony. Nincs mosolya, nincs egy kedves szava. Megfagy körülötte a világ. Nem szívesen fogadnék el tőle egy teát, ilyesmivel aligha kínálna, s ha mégis, akkor legalább egy kis ecetet löttyintene az italomba. Vagy talán mérget is? Kellemetlen perszóna, ő, Mrs. Dudgeon, Bemard Shaw: Az ördög cimborája című darabjából. Dorka, a gombszemű terrier, kutyaszívének minden melegével örömködik körülöttünk. Nála könnyen születik a barátság: megszagolja a kezemet, gyorsan „értékeli” az információkat, és részéről semmi akadálya a holtomiglan-holtodiglan szövetségnek. Kicsit féltékenynek tűnik, hiszen a szent gazdival, Szentirmay Évával most éppen a színházról beszélgetnek, ezért ilyenkor a kutyáéknak jobb nem beleszólni a diskurzusba. A Jókai Színház klubjában, a délutáni és az esti előadás között találkoztunk. Ilyenkor jól jön egy kedves négylábú barátsága, hiszen nélküle talán azt fürkészném, hová olvadtak a szigorú vonások a művésznő arcáról, és lelke milyen bugyrából merít majd erőt, hogy az esti előadáson ismét magára öltse Dudgeonné alakját. — Ha egy gyilkost játszanék, akkor annak a figurájával kellene azonosulnom, másként nem megy — mondja Szentirmay Éva. — Számomra is meglepő, hogy egy-egy szerep kialakításakor milyen tulajdonságok bukkannak elő. Soha nem éreztem, hogy a Shaw által megírt anya bigott puritánsága lappan- gana bennem, de ha most elő tudott jönni belőlem, akkor nyilván vele éltem mostanáig. Mrs. Dudgeon egyébként nem volt mindig ilyen, csak fiatal korában nem mehetett hozzá, akit szeretett, ezért magára kényszerítette a szívtelenséget, s egy idő után rákövesült a saját szerepe. Örülök, ha most ezt kiadhatom magamból, és minden előadás után a jóleső fáradtság és egyfajta felszabadult érzés kerít hatalmába. Volt már példa rá, hogy bejöttem a színházba lázasan, fájt a fejem vagy sántítottam, de amikor elkezdtem játszani, egy másik idegrendszer vezérelt. Semmit nem éreztem a saját nyavalyáimból, csak a figura életét éltem, akinek kutya baja se volt. S amikor lement a függöny, ismét lázas lettem, fejem zúgott és újra bicegtem. Ezért kell a színésznek jó szerepeket játszania, mindjárt szebb lesz körülötte a világ. — Most szép a világ ? — Amíg a színpadon vagyok, gyönyörű. Meg kell becsülni azokat az időket, amikor értékes darabot, igaz játszótársakkal, és a dolgát értő, tisztességes rendező irányításával viszünk a közönség elé. Ilyenkor az ember újra hinni kezd a színházban, és nem úgy jön be egy-egy próbára vagy előadásra, mintha hivatalba menne. — Megható volt, ahogy Az ördög cimborája bemutatóján ünnepelte a közönség. — Számomra nagy meglepetés volt. Éppen akkor volt a születésnapom, és nem is értettem, hogy miért a közönség előtt köszöntének fel a* kollegáim. Az- tám magam is elérzékenyültem, és nagyon jólesett a felém áradó szeretet. 31 éve vagyok Békéscsabán, megéltünk a színházzal és a közönséggel sok jót és rosz- szat, bőven Van mire emlékeznünk. — Érdemes hűségesnek lenni? — Nem! Mindig azokat kényeztetik, akit fogni kell, hogy el ne menjen. Aki itt letelepedett, aki úgyis marad, azért nem kell harcolni. Sajnos, én hűséges típus vagyok, nem élhetek másként. Persze, nem panaszkodom, hiszen legalább 250 szerepet játszottam, zömmel főszerepeket, és remélem, hogy jól szolgáltam a közönséget. Számtalan apró jelből érzem, hogy szeretnek az emberek, és ez mindennél többet jelent számomra. Legutóbb például kucsmát csináltattam, és a műhely tulajdonosnője elmondta, hogy olyan náthás, nem mert eljönni Az ördög cimborája bemutatójára, attól félt, szétköhögi az előadást. Virágcsokor helyett Harkányi Jánossal és Barbinek Péterrel a Shaw-darabban Fotó: Kovács Erzsébet egy szőrmével díszített kincstartóval lepett meg, és ez a kis figyelmesség számomra nagyon sokat ér. —Mondják, egy-egy színházi előadás után legalább a ruhatárig kellene jobb embernek lennünk. Igazán nem akarom számon kérni az eredményeket, de nem nagyon látszik rajtunk a katarzis hatása, vagy a ruhatárnál elfelejtettük volna az élményeket? — Engem is elriaszt, ha a mindenfelé tapasztalható széthúzást, piszkolódást, acsarko- dást tapasztalom. Most, amikor végre meg lehetne mutatni, hogy a jó erők összefogásával előre lehetne lendíteni a közös ügyeinket, az egymásra mutogatás, a piszok kavargatása lett a divat. Soha nem értem meg, miért van ez így, és nem is tudom, hová meneküljek a rossz ingerek elől. Csak annyit tehetek, hogy elvégzem a magam munkáját, és nem figyelek a szű- kebb-tágabb környezetemben lévő klikkekre, a pletykák se érdekelnek. Bemutató után egy órán át együtt vagyok a kollégákkal, de máskor én be nem teszem a lábam ide a klubba se. Annyira megváltozott a színház etikája, illemtana, hogy semmi értelmét se látom az üres beszédeknek. Régebben még történt olyan, hogy a kezdők odajöttek: Éva néni, tessék szíves eljönni a próbára, segíteni egy kicsit. Ma: isten őrizz! Bejönnek az utcáról gyerekek, és úgy viselkednek, mintha Bajor Gizi vagy Tímár József tehetsége lakozna bennük. Nem az én világom. —- És a magány nem gyötrő? — Csöppet se vagyok magányos. Van négy szép unokám, immár végre egy kislány is van köztük, ők sokat jelentenek számomra. Szeretek utazni, Indiától Afrikáig bejártam a fél világot. Ezt az élményt senki nem veheti el tőlem. Ma már nem telik távoli utakra, de nincsenek is elérhetetlen vágyaim. Senkit nem irigylek, 11 800 forintos nyugdíjamból arra futja, amire éppen futja. Most például hazasétálok Dorkával, kiszellőztetem a fejem, és jövök vissza az esti előadásra. Tudom, ha belenézek a tükörbe, nem kell szembeköpni magam, és ez nagyon sokat számít. . ... «... Andody Tibor
