Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22-23 / 248. szám
1991. október 22-23., kedd-szerda 1956-1991 Edzés helyett csörte életre-halálra Beálltam a nép közé Még csak a nyomtatott nagybetűket ismertem hatévesen, amikor élénk levelezésbe kezdtem imádott nagyapámmal, s ez tartott 25 éven át, haláláig. LÁ- TAMÁR AZ ELEFÁNT — számoltam be első állatkerti élményemről, s a későbbi években is a családi és iskolai történések ezer aprósága töltötte meg leveleimet. Aztán egyszer csak belépett az életünkbe, így a levelezésünkbe is, a történelem. 1956 őszén a budapesti Irányi utcai általános iskola 8. b osztályos tanulója voltam. Ez a régi Erzsébet híd roncsaitól és a Március 15. tértől csak néhány száz méterre feküdt. Kérem, olvassák a többit úgy, ahogy 1956 novemberében nagyapámnak írtam. Október 23-án, kedden, amikor kijöttem az iskolából, itt is, ott is, a város minden részén láttam 20—30fóböl álló csoportokat egy-egy fa vagy hirdetőoszlop köré seregleni, amint nagyban olvastak valamit. Én is odatolakodtam az egyikhez, hát az ifjúság 14 pontja volt kifüggesztve. Egy óra alatt sikerült az orosz szótárfüzetem közepébe bemásolni, s mivel úgy éreztem, hogy jaj de nagyot Csináltam, felszaladtam Anyához a hivatalba. Kevés időm volt, mert vívni kellett mennem. Ezért csak úgy beugrottam. Anyáéknál egy hatalmas tömeget találtam, az ösz- szes dolgozó ott tolongott abban a szobában. Mindenkin kokárda, én is kaptam egyet. Mikor kijelentettem, hogy megvan nálam a tizennégy pont, rögtön felolvasták. De én már mentem is vívóedzésre. A szótáramat otthagytam, s mint később kiderült, a gépírók attól fogva egyebet sem csináltak, mint azt sokszorosították. Szaladtam a Március 15. térre, hogy felüljek egy kettesre, ami kivisz a Margitszigetig. Hát már a Váci utcán is alig lehetett átmenni, diákok tömött sorban álltak ott. Mégis átmentem, a téren, pedig polgári nép, köztük egyetemisták, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A villamos se járt, szó sem volt már itt vívásról. Beálltam a nép közé! A Petőfi-szobor talapzatán Sin- kovits Imre, egy mai színész éppen akkor fejezte be az egyik Petőfi-vers szavalását. Valaki a néptengerből megszólalt: A Nemzeti dalt! Sinkovits azt is elszavalta. Dörögtünk utána: Esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk. Volt olyan, nem egy, aki még a két ujját is levegőbe tartotta. Felolvasták a 14 pontot. Minden követelés után kétperces ,,úgy van” üvöltés. Aztán elénekeltük a Himnuszt. Elindultunk. A Kossuth Lajos utcán végig, a Madách téren át a Bajcsy-Zsilinszky úton, Szent István körúton, Margit hídon át a Bem térre ment a tömeg. Persze közben állandóan csatlakoztak hozzánk. Aki nem állt be a sorba, az csak a járdáról integetett. Kossuth-nótákat énekeltünk, meg ilyen jelszavakat ordibáltunk: Tisztázzuk az uránügyet!; Magyar baka, magyar ruha!; Aki magyar, velünk tart!; Vonuljon ki a szovjet!; Sztálin-szobrot vigyék haza!; Kossuth-címert akarunk!; Magyar zászló, Kossuth-címer!; Új ruhát a honvédségnek!; Függetlenség, szabadság!; Elég volt az önkényből!; Nem félünk az óvótól!; Nagy Imrét a kormányba!; Rendezzék a béreket!; Vesszen Gerb!; Miniszternek buta, mondjon le a Bata! (Bata = honvédelmi miniszter.) Ahol elmentünk, ott kiaggatták a nemzetiszín zászlót, természetesen régi címerrel. Ordítottunk: Kossuth-címert akarunk! Erre aztán vagy behúzták a régi címert vagy letakarták valamivel, sőt vagy tíz helyen egyszerűen kivágták. (Ledobálták, mi meg a cipőnket pucoltuk „...ez nem ellenforradalom és csőcselék, meg fosztogató banditák, hanem az egész nép felkelése a rendszer ellen, amely őket is sújtja a saját hazájukban” vele.) Ha valahol feltűnt egy Kossuth-címer, azt megéljeneztük; szóval, mint a vadak, úgy mentünk. A Nyugatinál nagyobb térség volt, meg akartam nézni, hogy milyen hosszú a sor. Hát, se az elejét, se a végét nem láttam. Megérkeztünk a Bem térre. Ott van egy laktanya. A katonák mind az ablakban voltak, és hurráztak. Kilógattak egy lengyel zászlót. Persze erre újabb háromperces örömujjongás. Nemsokára a bakák kiragasztottak az ablakba egy csomó Kossuth- címert. Látszott rajtuk, hogy most készültek, csak fekete és fehér színek voltak, de Kossuth- címer volt. Újra elolvasták a pontokat, itt már Bessenyei Ferenc is szavalt. Himnusz. Szózat. Mentünk tovább, a Parlament elé, a Kossuth hídon át. De én akkor már nem mertem tovább menni, mert már szürkület volt, meg a leckém sem volt kész. Hazamentem, otthon senkit sem találtam. Jó idő múlva befutott Andris, aztán apa. Kiderült, hogy Andris már a Nemzeti Színháztól ment, és ott volt a Parlament előtt is. Huh, hogy sajnáltam, hogy nem mentem én is tovább. Api a Margit h íd pesti hídfőjénél csatlakozott, és ő is ott volt a Parlament előtt. Elmesélték, hogy a nép Nagy Imrét követelte, aki viszont nem jött ki beszélni. Mondták, hogy még egy fél óra. még húsz perc, de Nagy Imre nem jött. A nép nem oszlott. Erre eloltották a téren az összes lámpát. A nép nem oszlott, hanem akinél volt újság, az meggyújtotta, úgyhogy még világosabb lett, mint lámpafénynél. Aztán jó sokára megjött Nagy Imre, de nem mondott semmi fontosat. Apa és Andris ennyit tudtak. Hamarosan anya is megjelent, kiderült, hogy ő is ott volt a Parlamentnél. 0 úgy mesélte el, hogy Nagy Imre megjelent és elkezdte: Kedves elvtársak! Mire a nép: Nem elvtársak, magyarok! Már utána nem is volt érdekes, hogy mit mond. De még mielőtt anya megjött, mi már hárman elhatároztuk, hogy újra lemegyünk megnézni, hogy mi a helyzet. Kiraktunk egy cédulát, hogy elmentünk. A Parlament elé készülődtünk, de mivel az volt a leggyorsabb, az 1-es buszra ültünk fel. A kalauz néni kijelentette, hogy aki Sztálin- szobrot megy dönteni, azt ingyen viszi. Persze, így ingyen kibuszoztunk a Sztálin-szobor- hoz. Nagyon kísérteties volt, mert a szobor előtt halálos csönd volt, és embereket messziről nem lehetett látn, csak egy csomó teherautót. Már azt hittük, hogy nem igaz az egész szobordöntés, de amikor odaértünk, láttunk egy hatalmas embertömeget, amint néma csöndben figyel. A szobor lábát fűrészelték éppen valami hidegvágóval. Három hurok már rá volt akasztva a nyakára, a derekára meg a combjára. Előretolakodtunk az első sorba, mondván, hogy mi majd tartjuk a kordont. A három drótkötelet három teherautóra szerelt szerkezet tekerte fel. Atyuska először lassan eldűlt, aztán hatalmas robajjal orra bukott, és a lépcsőkön meglódulva, méltósággal legurult a tér aszfaltjára. A nép megrohanta, mi pedig felmentünk a szobor talapzatára, ahonnan eddig május elsején atyáink integettek. Akkor láttuk csak, hogy milyen óriási tömeg van ott. Egy tenger, aminek minden csöppje egy fej. Egy sima tenyér, amiből csak egy domb állt ki, azok, akik a szobron álltak. Égy pasi ott, mellettem felállt a párkányra, és rögtönzött beszédet mondott. Persze, csak az hallotta, aki ott állta közelében, de az egész néptömeg megéljenezte minden szavát. O meg végül elordította magát: A rádióhoz! A rádióhoz! Kiderült, hogy a rádiónál már folyik a csetepaté. Odamentünk a Bródy Sándor utcába. (Múzeum mellett mindjárt.) Hatalmas tömeg állt már itt is. Már amikor a József körútra értünk, akkor már ott egy katonai dzsip égett, a kövezet fel volt szedve, egyszóval barikád állott. A József körútra nyíló kis utcából ávósok lövöldöztek, hogy ott be ne tódulhasson a nép a rádió felé. Volt is egy pár sebesült, egy kapualjban kötözte őket egy mentőautós orvos. A Baross utcán mentünk végig, hogy így jussunk a rádióhoz. Itt éppen trolibuszokat állítottak keresztbe vagy csak megfordították őket, nem tudni. Rendőrök cirkáltak mindenfelé. Apa megkérdezte az egyiket: Lehet-e a Kálvin térfelé kimenni? Mire a rendőr: Ha ki tud menni, csak nyugodtan! Hatalmas tömeg a Nemzeti Múzeum előtt. A Bródy Sándor utcából lövöldözés hallatszott. Egyszer csak megjelent egy csomó magyar tank, meg katona. Befordultak a kiskörútról a rádióhoz. De senki sem tudta, hogy ellenünk jöttek vagy velünk vannak. Végre egy tiszt (rangját mindenki másnak mondja) felállt egy tank tetejére, és megmondta, hogy Velünk vannak, azért jöttek, hogy azokat győzzék le, akik a védtelen népre tüzelnek. Aztán abbamaradt a lövöldözés. Be lehetett menni, egészen a rádió épületéig. Tudni kell, hogy aznap este mondta Gerő azt a beszédet, amiben a tüntetőket csőcseléknek nevezte. Az egyetemisták meg akarták akadályozni, hogy ez a beszéd elhangozzon, és ezért azt kérték a rádiósoktól, hogy ne azt, hanem valami diákgyűlést közvetítsenek a pontokkal. Nem egyeztek bele, de a diákok sem tágítottak. Erre aztán valamilyen könnyfakasztó bombákat szórtak szét. Valami rádiósautót kivittek, az még most is ott állt, de felgyulladt. Szóval, hogy visszatérjek, abbamaradt a lövöldözés, és be lehetett menni a rádióig. Rémes volt, mert ott terjengett ez a könnyfakasztó izé, de nem könnyeketfakasztott, hanem rettenetesen csípett. A rádióépület erkélyére kívülről létrával felmásztak (önkéntes szónokok) és próbáltak valamit elhitetni a néppel. De túlordították. Aztán egyszer csak abban a szűk kis utcában megindult az egyik tank, nem tudni, hogy hova akart menni, fontos az, hogy megindult a tömegben , még a járdára is felhágott. Persze rettentő ijedelem. Az az izé is borzalmasan csípett már, úgyhogy kimentünk a Múzeum elé. Aztán újra bementünk, már nem tudom, miért, de akkor már a szemem elé zsebkendőt szorítottam, és api vezetett, mint egy vakot. Ott, a Nemzeti Múzeum előtt és a Kálvin téren összesen legalább öt teherautó égett már. Elindultunk haza. A levelem még folytatódik. (Másnapra megérkeztek a rusz- kik...), de az első, a legszebb nap krónikája itt véget ér. Máig hálás vagyok a sorsnak, hogy e napnak szemtanúja, sőt részese lehettem. A levél további részében többek között beszámolok arról, hogy édesapám szóba elegyedett az orosz katonákkal (október vége felé), és megmagyarázta nekik, hogy ez nem ellenforradalom és csőcselék, meg fosztogató banditák, hanem az egész nép felkelése a rendszer ellen, amely rendszer őket is sújtja a saját hazájukban. Ezt ilyen kristálytisztán lehetett látni és tudni már 35 évvel ezelőtt is. Simonffy Ágnes A forradalom hétköznapjai Tallózás 1956-os újságokban 1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a rádió ostroma, le- döntötték a Sztálin-szobrot, a Széna téren, a Corvin közben fegyeveres csoportok szerveződtek, a tömegek, az utca nyomására átalakult a kormány, megkezdődtek a szovjet csapat- kivonásokkal kapcsolatos tárgyalások. Azt is tudjuk, hogy a vidéki nagyvárosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácsokat választottak, leverték a vörös csillagokat, tetteikkel a pesti forradalom oldalára álltak. De vajon mi történt azokkal, akik nem voltak ott a történelmet formáló eseményeknél? Hogyan teltek a forradalom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekességet tudunk meg a hétköznapokról is. # # * A huszonharmadika reggelén megjelenő lapok még tele vannak békés hírekkel. Olyanokkal, hogy megkezdték a téliszalámi gyártását a Budapesti Szalámigyárban, a Somogy megyei állami gazdaságok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szépen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rendőrök elfogták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal közértben, a Corvin Áruházban és Hús Mintaboltban számos zsebtolvajlást követtek el. A forradalmi ifjúsági lap, az Igazság október 26-án A magyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tisztaságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kirakataiból senki nem lopja el az értékeket. Egy nappal később, október 27-én már változik a kép. A körúton egy férfi a betört kirakatüveg mögül fényképezőgépet emel el, azonban a tettest elkapják. „A fosztogatót egy kiskocsira állították, hátára táblát erősítettek »fosztogató« felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vitték. Budapest népe így mutat példát az igazi törvényességből, becsületből, fegyelemből.” A napok óta tartó fegyverropogás közepette, október 29-én két békés hírt közül a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz március 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek után először a Kossuth rádióban ismét felhangzott a nekünk magyaroknak oly kedves déli harangszó. A békés élet híre a Népszava október 30-ai számában, hogy Kispesten az új nemzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Petrányi Erzsébet segédmunkás. Amennyiben más értesülésünk nem érkezik — írja a lap —, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten — talán Budapesten is. Az Egyetemi Ifjúság című lap utcaképet mutat be: „Minden újság majd minden számában ír a Nemzetinél heverő Sztálin- szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelszó született. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: „Aki köpött már, menjen tovább!” A Kis Újság november 2-ai híre szerint megtalálták Rákosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villájában. Ezek a látogatók katonaruhát vagy éppen lódenkabátot viseltek, és géppisztolyt hordtak a nyakukban. A házkutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látogatás sok mindenről lerántotta a leplet. Megtalálták az MDP első számú párttagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan előírta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. Rákosi egyébként mindössze havi 200 forint tagdíjat fizetett... Érdekes tervet ismertet november 2-án az Igazság, Ober- sovszky Gyula lapja. Azt írja, hogy a városligeti Sztálin-szo- bor a Rákosi-rendszer által lebontott Regnum Marianum templom helyén épült fel. Most, hogy a szobrot a népítélet lerombolta, dr. Tóth János, a templom utolsó plébánosa — Mindszen- thy bíboros rabságának önkéntes segítőtársa — tervbe vette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templomot. Napjainkban is csodálattal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demokrácia útjára lépett Magyarországnak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása szerint a politikus táviratot intézett Eisenhower amerikai elnökhöz azzal a kéréssel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasztandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumukat, Szent István koronáját”. Nem került be a történelem- könyvekbe, de érdekesség, hogy a Magyar Honvédség című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosságnak. A szovjet katonák kijelentették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak — írja az újság. A Valóság című független napilap november 20-ai címoldalán ez áll: A szovjet kormány megígérte: nem érkeznek újabb szovjet csapatok Magyarország területére. Az igazi valóságot ismerjük: érkeztek, méghozzá elég sokan. Állítólag azért, hogy megvédjék a munkás-paraszt hatalmat. A megvédés néhány hónap híján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, amikor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhetünk 1956 eseményeire és történelmét formáló szereplőire. Kiss György Mihály
