Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26-27 / 251. szám

KÖRKÉP 1991. október 26-27., szombat-vasárnap Marian Calfa Szarvason Stefanik-szobor a szlovák iskola falára Megyei liga alakult A Cseh és Szlovák Szövetsé­gi Köztársaság tegnap hazánkba érkezett miniszterelnöke, Ma­rian Calfa és a kíséretében lévő Martin Porubjak szlovák első miniszterhelyettes és Rudolf Chnel ma Szarvasra látogat ab­ból az alkalomból, hogy 11 óra­kor felavatják Milan Stefanik- nak a szlovák iskola falán elhe­lyezett szobrát. A vendégekkel tart Nagy Ferenc József, tárca nélküli miniszter és Varga Gyu­la, prágai nagykövetünk is. Ma­rian Calfa lapunk számára még érkezése előtt az alábbi — ezút­tal szlovák és magyar nyelven is megjelenített — nyilatkozatot adta: „Velikán nasej národnej his­toric M. R. Stefánik, ktorému osudpre velikánov taky typicky — nadelil aj dobové vyobcova- nie práve z tejto histórie, sa do nej uz zasluzene a nezvrantne vrátil. A k jeho návratu patrí is nasa úcta k vsetkym miestam a mestám, ktorymi krácal k na- plneniu svojho zivotného posla- nia. Ked odhalujeme jeho sochu tu pred sarvasskou skolou, kde získal maturitné osvedcenie dospelosti, nechceme zabudnút, ze vtedajsie prostredie v Szarva­si nebolo k nemű pred touto skúskou najziclivejsie a ze sa musel — i ako pilny ziak, pre- miant — podchvílou bránit ata- kom na jeho vlásné národné po- vedomie. Obstál tu vsak so ctou tak, ako obstál potom velakrát v inom, cudzom — tiez nie vsadé najziclivejsom — prostredí, lebo i tam prevázila sila Stefáni- kovho vlasteneckého ducha. Hold Szarvasu, ako posobis- ku Stefánikovej odusevnelej mladosti, poznacenej i roman- tickou láskou, skladáme aj pre- to, aby sa predovsetkym mladá generácia oboch nasich — mla- dou demokraciou obdarenych — krajin vzájomne obdarúvala pochopením a respektom pre sluzbu svojmu Iudu, ktorú Stefá­nik zo vsetkych svojich zivot- nych skúsok splnil najdosled- nejsie.” „Nemzeti történelmünk nagy alakja N. R. Stefánik, akit a sors — a nagyságokra annyira jel­lemzően — a maga korában ki­közösített éppen abból a történe­lemből, amelybe immár megér­demelten és megváltoztathatat­Sertéstartás — sertéspiac Szép kövér helyett... Mire vevő a piac, mit lehet eladni holnap és holnapután ex­portra? Közelebbről: milyen vastag szalonnája, mennyi zsírja lehet a piacképes sertésfajták­nak? Lényegében ezekre a na­gyon is aktuális kérdésekre kap­tak választ azok a termelők — mezőgazdasági nagyüzemek és kisgazdaságok képviselői egy­aránt, mintegy százhúszan, száznegyvenen —, akik a meg­hívásnak eleget téve részt vettek a minap Gyulán megrendezett minőségi sertéshústermelési megyei bemutatón és tanácsko­záson. A Gyulai Húskombinát, a Békés Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat, a Hús­termelés-Szervező Rt. ISV, a Földművelésügyi Minisztérium Békés Megyei Hivatala szer­vezte, számos támogató közre­működésével ezt a szakmai ösz- szejövetelt, amely egyben egy tervszerű program kezdetét je­lenti Békésben. A tanácskozás a húskombinát tanműhelyében egy gyakorlati bemutatóval kezdődött, ahol hasított félsertéseken szemlél­tették a szakemberek, melyik fajta, illetve milyen keresztezé- sű felel meg a tőkés piac minősé­gi követelményeinek. Az ezt követő tanácskozáson dr. Kalhammer Mátyás, a me­gyei földművelésügyi hivatal vezetője bevezetőképpen — többek között — arról beszélt, hogy válságban a sertéságazat, de semmiképpen nem mondha­tunk le a megyében az évi egy­millió hízott sertésről, amelynek mintegy 60 százaléka a kisgaz­daságokból kerül ki. Reális az esély a jó piacra, ha megfelelő áron, megfelelő minőséget tu­dunk produkálni. Ehhez közös gondolkodás szükséges, s hogy közelebb kerüljön egymáshoz a termelő és a feldolgozóipar, hogy ne legyen kiszolgáltatott a ] termelő, s szűnjék meg az ága- j zatban a monopolhelyzet. Zám András, a húskombinát vezérigazgatója a sertéste-; nyésztés piaci követelményeiről szólt, Bordás Mihály, a GMV igazgatója a korszerű takarmá­nyozásról, dr. Horváth Ernő, az ISV Rt. vezérigazgatója pedig a minőségi hústermelés szervezé­séről. Részt vett a tanácskozá­son dr. Szőke Károly államtit­kár-helyettes, a téma miniszteri biztosa, aki hozzászólásában méltatta a gyulai bemutató és tanácskozás jelentőségét. Mint mondta, ő maga is úgy látja, a tenyésztők hitét vissza kell adni, egyeztetni a termelő és a feldol­gozóipar érdekeit, megteremte­ni az anyagi érdekeltséget és a megfelelő hátteret. T.I. Ilyen árut lehet jól eladni a nemzetközi piacon — pillanatkép a gyakorlati bemutatóról Fotó: Fazekas Ferenc „LELKIISMERETLEN CSELEKEDETEK PALÁS- TOLGATÁSÁRA KERESIK LEGLELKIISMERETE­SEBBEN A PALÁSTOT.” (Kner Izidor) lanul visszatér. Ezt a visszaté­rést a mi tiszteletünk is övezi mindazon helyeken és városok­ban, melyekben küldetése során megfordult. Amikor szobrát avatjuk itt Szarvason, ahol érettségi bizo­nyítványt szerzett, nem feled­hetjük, hogy az akkori szarvasi környezet e vizsga előtt nem volt számára a legkedvezőbb és — szorgalmas diákként ösztön­díjasként is — minduntalan vé­dekeznie kellett a nemzettudatát ért támadások miatt. Tisztesség­gel megállta itt helyét éppúgy, mint minden más idegen — s nem mindenütt kedvező — kör­nyezetben, ahol Stefánik haza­fias szellemének ereje szintén megmutatkozott. Hódolattal adózunk Szarvas­nak, Stefánik lelkes ifjúsága és romantikus szerelme színhelyé­nek azért is, mert a demokráciá- • val frissen megajándékozott országaink ifjúsága kölcsönös megértéssel és tisztelettel ; adózik egymás népe iránt. S ép- I pen ez az, amelyet Stefánik éle­tének minden próbatétele közül a legkövetkezetesebben teljesí­tett.” Tovább nő a munkanélküliség Várhatóan tovább növekszik a munkanélküliek száma ha­zánkban. Arányuk a jelenlegi 6 százalékkal szemben a jövő év végére elérheti a 10—11 száza­lékot, s ez azt jelenti, hogy 1992 végén összesen mintegy 300 ezer ember lesz munka nélkül az országban. A jelenlegi munka­nélküli ráta a 6 százalékos nyu- ; gat-európai átlaghoz képest i nem nevezhető magasnak. Ezt az arányt még hazánkban is ke- j zelni lehetne, ha megoszlása j egységes lenne az ország terüle- j tén. Ám ez nem így van, hiszen nemcsak strukturális munkanél­küliség létezik, hanem területi is, azaz míg Budapesten 1—1,5 százalékos a munkanélküliség, az ország északkeleti területein í már 10 százalék körül mozog. (Folytatás az 1. oldalról) gács Pál, a liga elnöke, aki a Szakszervezetek Házában dél­után sajtótájékoztatót tartott. Elmondta, hogy taglétszá­muk jelenleg kétszázötvenezer, szemben az MSZOSZ egymil­liós tagságával. Ám ez a szám szerinte nem reális, hisz a liga munkáját még kevesen ismerik, a régi szakszervezetnek pedig sokan csak megszokásból ma­radtak tagjai. A jövőre esedékes szakszervezeti választások rávi­lágítanak majd, ki mögött áll a dolgozók többsége? — A liga fejlődése töretlen! — szögezte le Forgács Pál. — Országos kampánnyal készü­lünk a választásra, s bízunk ab­ban, hogy ez az esemény fordu­lópont lesz a szakszervezetek és a munkavállalók életében egy­aránt. A jelenlegi körülmények közt a piacgazdaság torzulásait ellensúlyozó, a szociális szem­pontokat hangsúlyozó erős szakszervezetre van szükség, amely kellően képviseli a dolgo­zók érdekeit, hisz ez a szakszer­vezeti munka lényege! Kérdésünkre, hogy a szak- szervezetek közötti ellentét mennyiben befolyásolja az ér­dekvédelmi munkát, Forgács Pál röviden válaszolt: — Az érdekvédelemben min­dig is megegyezésre töreked­tünk! E téren nincs ellentét köz­tünk. Vámos József a megyei szer­vezet ideiglenes ügyvivője el­mondta, hogy tiszteletben tarta­nak minden más szakszervezeti tömörülést, s szeretnének jó kapcsolatot kialakítani a külön­böző érdekképviseleti szervek­Határ-esetek (Folytatás az 1. oldalról) a román félnek, mint onnan ér­kezett harmadik ország állam­polgárát, aztán újra meg újra próbálkozik. Ha itt nem tudjuk megfogni, és eljut az ország bel­sejébe, akkor a kerepestarcsai gyűjtőbe kerül, aztán vagy kap menekült státust — erre vajmi kevés az esély, nem politikai menekültekről van szó —, vagy kötelezik az ország elhagyására. Az pedig azt jelenti, hogy Feri­hegyen föl kell tenni egy repülő­gépre, és hazavitetni. Á költség persze minket, magyarokat ter­hel. Ez személyenként átlago­san legalább 100 ezer forint! „Keresünk egy csoportot” Hírnök jő egy kiskatona sze­mélyében, a küszöb előtt össze­vágja a surranója sarkát. Jelent, miszerint a riadócsoport még nem jelentkezett. Tapasztó őr­nagynak nem tetszik a hír, már hogy tetszene, amikor arról van szó, hogy: —keresünk egy cso­portot, szólt a román fél, hogy az egyik határkőnél — és mondja a számát —, a Dombegyház— Lökösháza térségben szöktek át. A román határőrizeti szer­vekkel egyébként jó a kapcso­latunk, együttműködünk. Szó­val, az este a mezőhegyesi őrs fogott el egy 20 fős csoportot, őket ma reggel adtuk vissza, és máris itt az újabb! A konyha felől a készülő ebéd illata érkezik — alighanem pör­költ a mai menü —, az udvaron fékez egy terepjáró, fáradt kis- katonák, 19—20 éves fiúk ká­szálódnak ki a sáros kocsiból. Az éjszakai szolgálat után alig melegítették meg az ágyat, má­ris jött a riadó, irány a sötét, sáros, hideg határ." Befut a szomszédos, dombegyházi őrs parancsnoka, Wekerle György százados is, Varga István vizs­gáló őrnagy társaságában. — Három törököt meg egy bangladesit fogtunk az éjjel — sorolja a százados sietősen —, bekopogtak Dombegyházán egy házba, a kis bangladesi meg a kisdobmegyházi mázsaház­ban húzódott meg, összefagyva, mezítláb. Varga őrnagy föl-alá járkál: — Lehet, hogy az ő feladatuk volt elterelni a figyelmet a cso­portról? És hol vannak a nyo­mok a határon? Nyomozás a nyomok után Kupaktanács, telefonok, las­san kiderül: alighanem tévesen értették vagy fordították a határ­kő számát. Parancsmódosítás, indulás a terepre. A szolgálati UAZ-ban mi is helyet kapunk, a kéttagú riadócsoport a raktérben kucorog miattunk. Répa- és kukoricatáblák vált­ják egymást, hatalmas kátyúk, sár, latyak mindenütt. „...Mesz- sze még a határ?...” — kérdez­ném a lóhalálában menekülő László királyunkkal (lásd: Arany János: V. László), de egy csúsztatott kanyar után már a Vendégkommentár Olimpiabarátok Békéscsaba ad otthont a magyarorszá­gi olimpizmus egyik újszerű rendezvé­nyének, az olimpiai vándorgyűlésnek. Ennek rendszere a Magyar Olimpiai Aka­démia (MOA) megalakítása — 1985. november 23. — után, az akadémia tevé­kenységében kezdett kialakulni. Az idő gyorsan repül, immár a tizenhatodikra ke­rült sor. A sort Eger kezdte, 1986 novem­berében, később vállalkozott a házigazda szerepére Győr, Szeged, Szombathely, Nyíregyháza, Kecskemét — szinte min­den vidéki városunk. Legutóbb májusban Szentendrén találkoztunk. Gondolom, már önmagában ez a felsorolás is több kérdést vethet fel. így például: miért nem rendeztünk eddig Budapesten vándorgyűlést? Hány megyébe jutott el ilyen módon az „olim­piai láng”? Miért nőtt, majd csökkent az egyes években az ilyen rendezvények száma? Hogyan terjedt így az olimpiai eszme? Kialakult-e egyáltalán a vándorgyűlések tartalma, szerepe és hagyománya? Ne folytassuk a kérdések felvetését most, inkább adjunk rövid válaszokat rájuk. Az olimpiai vándorgyűlések rendszeré­nek kialakításánál úgy gondoltuk, hogy ezek elsősorban a helytörténeti kutatások olimpiai eredményeinek és a MOA megyékkel kialakítandó kapcsolatainak színterei legyenek, legalábbis a kezdetekben, de több éven át. így a főváros is — jelentőségét nem csorbítva — mint egy területi egység jöhetett szóba, és 1992-re tervezi olimpiai vándorgyűlés rendezését, valószínűleg a tizennyolcadikat. A mostanival a tizennegyedik megye rendezi meg olimpiai vándorgyűlését (Heves és Veszp­rém megyék kettőt is tartottak már), öt megye pedig még nem került sorra—Borsod, Fejér, Nógrád, Tolna, Zala tartozik ezek közé. Reméljük, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) centenáriumáig minden területi egység legalább egyszer — önkéntes aktivitásuktól függően — sorra kerülhet. A vándor- gyűlések részét képezik a MOA egész tevékenységének, s a programkialakítás során különösen a MOA szabadegyetemei­vel függnek össze: a négyéves olimpiai ciklusban két tanévet jelentő szabadegyetemek idején a vándorgyűlések gyakorisá­gát fele akkorára terveztük. Ä vándorgyűlések három feladat­nak igyekeztek eleget tenni: a megye (a város) sportja helyzeté­nek és olimpiai múltja bemutatásának, az egyetemes és a magyar olimpiai mozgalom időszerű kérdései közvetlen és legfrissebb megismertetésének, valamint az olimpiai kronoló­gia kidolgozása feladatai megbeszélésének. Az utóbbi feladat a tizenegyedik vándorgyűlés óta különvált a vándorgyűlésektől, helyébe a szervezők által tervezett speciális program lépett, az első kettő azonban hagyományossá vált. Az első tizenöt alka­lommal (név szerint jegyeztem fel, a nyolcadik kivételével) 2115-en vettek részt. Az ötödiktől kezdve jelentek meg a szomszédos országok olimpiabarátai. A magyar olimpiai mozgalom vezető szervének, a MOB-nak szerves részét és „elméleti háttérintézményét” jelentő MOA az olimpiai eszme ápolásával, terjesztésével és korszerű értelme­zésével foglalkozik, s alapvető célja a magasabb emberi életmi­nőség elérésében való közreműködés. Köszöni az együttműkö­dést Békés megye és a megyeszékhely, Békéscsaba olimpiaba­rátainak, és büszke is erre! Dr. Kutassi László egyetemi tanár, a MOA főtitkára határ vonalával párhuzamosan haladunk, karnyújtásnyira lá­tom a fehér határköveket. Szó­val, ez a senki földje? — Nincs olyan, hogy senki földje! — csattan föl Varga őr­nagy. — Ott, a túloldalon az a felszántott, elgereblyézett sáv a román nyomsáv, itt, ezt a füves magyar területet, amin hala­dunk, meg nyiladéknak nevez­zük. A határkő közepén figyelje meg a fekete csíkot! Azon túl, az már Románia, erről meg Ma­gyarország. — Lassan! Állj! — ugrik ki a kocsiból Wekerle százados. Előttünk, a fölázott szántóföl­dön sok-sok lábnyom, és egy fél pár barna pamutkesztyű. A ría- dócsoport — Varga Ferenc ha­tárőr és Kiss József tizedes — ezennel átvedlik üldözőcsoport­tá, fémesen csattan a tár, vállra kerül a géppisztoly. —Nem félnek? — Mitől? Emberek azok is. —Fogtak már el határsértőt? — Persze. De nem jó érzés. És a két húszéves fiú nekivág a szántásnak, kukoricásnak, meg amerre a lábnyomok vezet­nek — utána a sokszor szintén tizen-huszonéves, magát egy jobb világba csempészni remé­lő, hívatlan idegennek. Dulal fázik mezítláb Szűkében van a pénznek a dombegyházi határőrőrs, épp­úgy, mint a többi, ez nyilvánvaló még a járatlan civil látogató szá­mára is. Az udvarban kis vete­ményes, az ólakban, önellátásra 13 hízó — hajdan a kiskatonák kijártak a földekre böngészni, takarmányt gyűjteni, de most erre nincs idő, amúgy is kevesen vannak, nehéz, terhes a szolgá­lat, más után kénytelenek bön­gészni. A kéménylétrán nadrág szárad, azt hiszem, farmer, de ujjnyi vastagon borítja a sár. Kicsi szertárfélébe lépünk, lehet persze tornaterem is, mert szem­közt ott a bordásfal, a földön két tornaszőnyeg. Azokon pedig emberek. Határsértők. A három török, bár egyik inkább talán afgán, és Dulal, a kicsi bang­ladesi. Az éjszakai hidegtől szürkéslila, még mindig dide­reg, egészen apróra húzza össze magát. — Cipő kellene, fázom — mondja angolul. Merthogy a lábbeli szökéskor lemaradt a lábáról. Kap egy használt cipőt, zoknit, ingyen. Váltig állítja, egyedül jött, mint turista, először Bukarestbe, on­nan Aradra, egyébként ő üzlet­ember. A vonaton aludt, pénze nincs (a cipőre azért 10 dollárt szánt volna), sáros, viharvert utazótáskájában pár holmi kal­lódik. Egy lócán étel, tea, alig nyúltak hozzá. Hogy mi lesz? „Vissza, haza.” Vagy csak Ara­dig, és újra megpróbálja, de ezt persze nem köti az orromra. A fal mellett megmozdul a takaró. Keservesen nyögdécsel a zömök, kerek arcú fiú. Össze­esett a ház előtt, ahová bekopog­tak, csupa sár mindene, a jobb lába dagadt. Az ügyeletes kato­na orvosért küld. Hiába kérdezem Dulaltól: miért, hová, minek? Csak néz, könyörgő nagy fekete szemek­kel, és minden átmenet nélkül azt mondja: „Otthon, Bangla- desben meleg van...” Tóth Ibolya

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents