Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22-23 / 248. szám
1991. október 22-23., kedd-szerda a 1956-1991 Egy csipetnyit sem szabad elalkudnunk a magyar forradalom igazából... Féja Géza rádiószózata a Békés megyei néphez BARÁTAIM, nehezen szántam magam arra, hogy megszólaljak. Amikor az első puskalövés elhangzott, kiszaladt a fejemből a vér: ezért te is felelős vagy. Beszéltél, lázítottál: hogy fogsz elszámolni a halottakkal? Az utcán szaporodtak a temetésre váró holttestek: menj ki és fogd le a gyilkolok kezét! Én nem tudom egyszerűen tudomásul venni, hogy forradalom nincs véráldozat nélkül. Minden elhangzott puskalövés után félig eszelősen azt éreztem, hogy én nyomtam meg a ravaszt. Hiszek az emberi lelkiismeretben s a vádlottak padjára ültettem magam. Barátaim, vállalom a felelősséget. Boldog és büszke vagyok, hogy írótársaimmal együtt, mesterségünknél fogva első hallói és leírói lehettünk a nemzet szavának. A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma egyúttal az első győzedelmes forradalom, amióta a magyar történelmet jegyzik. Ezt nem egyes emberek, nem politikai csoportok, nem nézetek és vélemények szították és hajtották végre, hanem a népakarat. Iszonyodva ébredek rá, amit hosszú évek óta csak homályosan éreztünk, sejtettünk, amiről csak félszavakat tudtunk mondani, a csontom velejéig megrendülve csak most tudom lemérni, milyen halálosan kegyetlen volt az a nyomás, amely a népre nehezedett, hogy ilyen egységesen felelt rá, egyetemleges egészében, puszta kézzel a tankok ellen. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a „suhanc”.szó szent előttem. Évek óta kétségbeesve figyeltem a magyar ifjúságot: ájultan hallgatott. Október 23-án felállt és helyreütötte a nemzet becsületét. Megrendültén és tisztelettel megemelem a kalapomat előtte. Úgy, ahogy kívántam és kértem és reméltem: ’48 ifjúsága után most támadt a hazának egy 56-os ifjúsága is. Elsősorban őhozzájuk szólok, mert ma az ő kezükben van a forradalom sorsa. Öreg vagyok, 62 éves múltam, két bukott forradalomban vettem rész. 45-ben azt hittem, hogy munkások, parasztok, mindannyian, akik a nemzeten kívül rekedtünk, új hazára lelünk. De tíz év alatt lépésről- lépésre kilopták talpunk alól az országot. Azt hittük, a szocializmust fogjuk megépíteni, s ehelyett vérből s hazugságból rakott börtönfalak közé zártak. Felelősnek érzem magam azért is, hogy későn nyílt ki a szemem. S hogy amikor kinyílt, nem tudtam szavamat vagy a hallgatásomat úgy felerősíteni, hogy mindenki értsen belőle. De egy mentségünk van, magyar íróknak: ha későn is, de mindenkinél korábban kezdtük el a nyílt harcot a zsarnokság ellen. Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk ösz- sze: egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak. Déry Tibor (Megjelent az Irodalmi Újságban 1956. november 2-án.) „Forradalmi rádióműsor” - 1956. november 27. Szerdán este a magyar függetlenséget hirdető, új rádióállomás: a Szabadság Rádió kezdte meg adását Békés megyében. Az új rádióállomás — mely a 372-es, a 387-es középhullám- hosszon sugározza ezentúl műsorát, első adásában Féja Géza szólott Békés megye népéhez. —Polgártársaim! Magyarok! Tudatom Békés megye népével, hogy a Duna völgyében csoda történt: nemzet született! Hálát adok az egyetlen és igazságot osztó istennek, hogy megérhettem ezt a napot. Századok óta viaskodik a magyar költő a nemzethalál reményével, a „nagy sírral, hol nemzet süllyed el...”, századok óta vártuk a Küldöttet, a nemzet megváltóját, aki visz- szarántja a magyart a sír párkányáról és világosságra vezérli. Hiába vártunk, kétségbeesésünkben önmagunkat és nemzetünket marcangoltuk. A mellem verem! Kishitűek voltunk, mert ime a várt történelmi hős helyett egy ifjú, nagy nemzet jelent meg az utcán, a barrikádokon, a magyar sors, a magyar'történelem véres mezején. Régi forradalmaink Dózsa, Rákóczi, Kossuth nevéhez fűződnek, a most folyó forradalomnak a főhőse azonban nem egy lánglélek, hanem maga a lánglelkű nép. A mellem verem! Magyar szalmatűzről beszéltünk és nézzétek: tűzünk bevilágítja a földet. A magyar név szerte a világon a legmagasabb emberi rangot jelenti. Soha a történelem folyamán nem volt még ennyire egy test, egy lélek ez a nemzet. Ott a barrikádokon, a pesti utcán véres nemzeti zászlók alatt tudta meg mindenki, hogy mi a feladata, nem kellett parancsszó, nem kellett biztatás, ha valaki elesett, öten nyomultak a helyébe. Ugyanúgy összeforrva egy testként, egy lélekként kell őriznünk a forradalom vívmányait és egy csipetnyit sem szabad elalkudnunk a magyar forradalom igazából. Vérben és kínszenvedésben született a megújhodott magyar nemzet, amint vérben és kín- szenvedésben születik a kisded. Igazát magyar életek tízezreinek vére pecsételte meg. Testvéreim! Halott hősök lelke figyel minket. Legyünk hűek hozzájuk, örökségükhöz, végső sóhajtásukhoz, különben nem vagyunk méltóak a magyar és az ember nevére. A fegyverek végre elhallgattak, most a béke harca következik. A-béke harca semmivel sem kisebb, semmivel sem köny- nyebb, mint a-fegyvereké volt. Dózsa György óta vagy vérbe fojtották, vagy elsikkasztották az igazi magyar forradalmat. Polgártársaim! Most éljük sorsunk legnagyobb próbáját: Ennek a forradalomnak győznie kell, mert akik hősök és igazak voltak a harcban, hősök és igazak lesznek a békében is. Polgártársaim! Ti iámeritek életemet. A fi szenvedésetek, elnyomottságotok, megalázott- ságotok tett íróvá engem. Tizenegy esztendeje pedig nem a kevés kiváltságosok sorsát éltem, hanem egy voltam a megtaposott milliókkal nyomorúságban, szorongatottságban, ki tagadottságban. Mégsem érzek személyes bosszút senki iránt. Az én egyéni fájdalmaim azonnal elmúlnak, sebeim rögtön behegednek, mihelyst népem és nemzetem sorsát biztonságban tudom. Sohasem törekedtem rangra, hivatalra, méltóságra, most sem törekszem. Gyarló és esendő ember vagyok, az én szenvedéseim eltörpülnek a magyar forradalmárok ember- feletti nagysága mellett. Az én életemnek már csak egyetlen célja van, az, hogy holtig tartó alázattal és hűséggel szolgáljam ennek a hősi népnek, ennek a nagy nemzetnek az ügyét. Arra kérem régi bajtársaimat és Békés megye egész népét, hogy őrizze, védje a forradalom vívmányait. Ne térjünk le a forradalom útjáról se jobbra, se balra. Mi nem akarjuk visszaállítani az úri Magyarországot, de a Rákosi és Gerő rémuralmát sem. Testvéreim! A mi kezünket nem szennyezheti be igaz vér. A mi lelkünket nem terhelheti nemtelen cselekedet. A mi jóhírünket nem szeplősítheti személyi bosszú aljas indulata. Békés megye népe! Maradjunk mindvégig igaz emberek! A hősi harc egységét vigyük át a békébe! Mutassuk meg, hogy az igazsággal áthatott, az igazságra épülő rend hívei és katonái vagyunk. Hallgassunk a forradalmi bizottságra, mely forradalmi szívvel és a legteljesebb forradalmi felelősséggel irányít minket ezekben a sorsdöntő napokban. A nemzeti egység most lett élő valóság. Szélesre tárt karral várunk minden jóakaraté, tisz- taszívű és megtisztuló magyart, aki vállalja a forradalom ügyét és fegyelmét. Hallgassatok ránk! Álljatok egyenrangú polgártársként, testvérként mellénk. Ide magyarok! (Megjelent a Kossuth Népe 1956. november 1-jei számában) Idő. 6.00 Zenés ébresztő: Fel, fel vitézek a csatára! 6.15 Reggeli torna: Futás bőrönddel a pincébe és vissza (közben helyben járás) 6.30 Zenés műsor a harcba indulóknak. A Csinn-Bumm zenekar játszik 7.00 Lapszemle: a Népszabadság el nem égetett példányából adunk szemelvényeket 7.15 Szórakoztató zene, közben fegyverropogás, ágyúdörgés 8.00 Hírek, rémhírek 8.30 Operarészletek: Bevonulási induló. Előadja húsz hadosztály; vezényel: Grebenik. Katonakórus, közreműködik az ÁVH zene- és fegyverkara. Szólót énekel: Münnich 10.00 Óvodások műsora: A 0 nyugati segítség. Mese; előadja Eisenhower bácsi 10.30 Úttörő hírad A Maiéter hadvezető pajtás utasítást ad a benzines üveg használatáról, ismerteti a géppisztoly szerkezetét 12.00 Pontos időjelzés: a következő ágyúdörgés pontosan 12 órát jelez 12.10 Olimpiai hírek. Magasugrás. Győztes: Sztálin Jóska 11,20 cm (új világcsúcs). Szoborhúzás. Győztes: Magyarország, egy szobor, nyolc kötél; este hattól fél tíz óráig. Céllövészet: győz a Szovjetunió, baklövésben. Csapatösszeállítás: Hruscsov, Malenkov, Bulganin, Szuszlov, Sepilov 13.00 Komolyzene. Sztálin- orgonán játszik: Zsukov 14.00 Időjárás jelentés 14.30 Szív küldi szívnek... Az ENSZ küldi a magyar népnek: Nem tudok én néked csak virágot adni 15.00 Falurádió. Hasznos tanácsadás a gazdáknak, hogyan kell az élelmet elásni a kert végében 17.00 Tánczene. Gitáron játszik a felkelők hada, táncol a szovjet páncélos együttes 19.30 Jóestét gyerekek.(A barikádokon vagytok már?) 20.00 Kádáréknak üzen a Nép! 20.30 Népi játékok: Kinn a Kádár, benn a Farkas. Ki a Nagyot nem becsüli, az az Aprót megérdemli. Ki korán kel, az felkelő 21.00 A Szabadságharcos népi együttes játszik, Kádár, Apró, Dögéi citerázik Hegyesi János visszaemlékezése Nyolcán verték egyszerre Az I944-es debreceni nemzetgyűlés tagja, a Nemzeti Parasztpárt egykori képviselője és tisztségviselője, a Füzesgyarmaton élő 92 éves költő elmondta, mi történt vele 1956- ban és azután. Visszaemlékezése most jelenik meg először napilapban. ^ A budapesti eseményekről nem sokat tudtam. Két hold tengerink volt azidőtájt, volt vele- munka elég. Október 23-ára virradó éjjel percek alatt tudtam meg mindent. Éjfél után, valamikor két óra tájban a tanácselnök zörgetett az ablakunkon másodmagával. Előbb a kaput verték, de mert nem hallottuk, az ablakhoz jöttek. — Nagyon félünk, János bácsi — szóltak be.—Holnap tüntetés lesz a faluban, fel vannak bőszülve az emberek. Szervezni kellene valami bizottság félét, magára hallgat a nép. Könyör- günk, jöjjön, segítsen. Hajlottam a szóra, bementem a tanácsházára. A két rendőr sapkájáról addigra már lekerült a vörös csillag, nemzetiszínű sapkarózsa virított a helyén. Sebtiben megszerveztük a Forradalmi Tanácsot, amelynek az elnöke lettem. Megjegyzem: előbb Nemzeti Bizottságnak akartuk nevezni, de végül Forradalmi Tanács lett belőle. Nyugodtan, forradalmi hangulatban teltek az órák. Senkinek sem esett bántódása. Hanem aztán egyszer csak lélekszakadva rohan be hozzám a volt kommunista bíró lánya, hogy menjek, mert nagy baj van. Hát a begyűjtési vezetőt, Nagy Istvánt hozták be az ipartelepről a piactérre, és ott ütlegelni kezdték. Mire odaértem, a szerencsétlen már a földön feküdt. Rákiáltottam az emberekre: „Szégyelljék magukat! Az ököljoggal nem szabad visszaélni! A bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, de törvényes bíróságnak kell felettük ítélkeznie!” Az öklök szinte megálltak a levegőben. Odamentem, felemeltem Nagy Istvánt és bevitettem a tanácsházára. Ahogy megyek mellette befelé a kapun, megbotlok valamiben. Kötél volt az, amit a lábára kötöttek. Azzal akarták a szerencsétlent a lábánál fogva felakasztani. Mint később kiderült, egy borjúért menő embertől vette el a nép. Később annak is baja lett a kötél miatt, mert alig tudta kimagyarázni magát. A községházán volt egy vendégszoba, oda fektettük le a begyűjtési vezetőt. Estig ott őriztük, ápoltuk, aztán, ahogy besötétedett — mivel haza akart menni—egy kocsiba szénafélét raktunk, arra rátettük, és nemzetőri kísérettel hazaküld- tük. Megjegyzem, hogy ekkor már 18—20 nemzetőr volt a faluban, parancsnokukat Hajdú Antalnak hívták. Később őt is megverték a pufajkások. Visszatérve ’56 októberére: két nap alatt rendet csináltunk. A lőfegyvereket, beleértve a vadászfegyvereket is, begyűjtettem, a tulajdonosok nevét ráírattam, aztán átküldtem mindet a rendőrségre. Ott őrizték a rendőrök és a nemzetőrök közösen. Úgy voltam a fegyverekkel, hogy ha a nép megnyugszik, mindenki visszakapja a sajátját. Ahogy vége lett a forradalomnak, négy hónapra rá, február 24-én'á két rendőr megállított az utcán. Épp mentem az állomásra répaszeletért meg melaszért, cserébe a leadott cukorrépáért. Azt mondják a rendőrök, hogy menjek be a rendőrségre. Mivel otthagytak, nem vittek, semmi rosszra nem gondoltam, gyanútlanul besétáltam. Hát ahogy beléptem a rendőrségre, se szó, se beszéd, elkezdtek ütlegelni. Hiába mondtam, hogy én nem voltam ellenforradalmár, hanem csak a forradalom visszásságai ellen léptem fel, nem volt mentség. Csak úgy zuhogtak rám a pofonok és a gumibotütések. Aztán lerántottak a földre, és összevissza rugdostak. Egy csigolyám eltört, és ágyéksérvem lett az ütlegeléstől. Nyolcán vertek, a két helyi rendőr, meg hat pufajkás. Ezek nem idevalósiak voltak, bár a parancsnokuk nevét később megtudtam. Gonosz ember volt, gumibottal ütögette „játékból” a halántékomat. Nevedet nem mondok, mert nem vagyok bosszúálló, még azt sem kívánom, hogy megverjék őket. Az élet megfizetett helyettem mindegyiknek. Több embert megvertek itt a faluban, de alighanem a legjobban engem. Miután elengedtek, öt hétig nyomtam az ágyat a gyulai kórházban, majd ahogy valamennyire talpra állítottak, a fiam felvitt Pestre Veres Péter és Szabó Pál háziorvosához. Aztán Hévízre küldtek háromszor, majd kaptam egy acélsínes fűzőt, amit még két és fél évig kellett hordanom. Valamikor ’58 januárjában levelet kaptam az Ortutaytól. Ebben azt írta, hogy a megaláztatásom híre eljutott Dobi Istvánig, az Elnöki Tanács elnökéig. Később Szabó Pál mesélte, hogy soha nem látta olyan dühösnek Veres Pétert, mint amikor az érdekemben verte az asztalt Münnichnél: „Mit csinálnak az embereid vidéken, becsületes magyar embereket vernek, olyanokat, mint Hegyesi János Füzesgyarmaton. Engem a csendőrpofonok vertek balra, a ti embereitek pedig jobbra pofozzák az ártatlanokat.” Nos, Ortutay azt írta, hogy kérjek a-tanácstól igazolást emberi magatartásomról, arról, hogy a forradalom alatt védtem az embereket és a rendet a faluban. Ha megszerzőn, akkor kijárja Dobinál, hogy kapjak valamicske kis kártérítést. Be is mentem a községházára, de a tanácselnök elküldött azzal, hogy a pártbizottság nem enged semmiféle igazolást kiadni nekem. No, mondom, ha ilyen a kommunista becsület, hogy az emberek megmentéséért ezt kapom cserébe, akkor isten velük. Azzal becsaptam rájuk az ajtót. így aztán itt maradtam kártérítés nélkül, betegen. Ötvenhat után évekig hallgatnom kellett. Csak lassan, nagyon lassan oldódott köröttem a légkör. Okkal mondta Czine Mihály irodalomtörténész 1980 körül Szeghalmon, egy irodalmi esten: „Hegyesi János nem kapta meg szülőfalujától azt, amit megérdemelt volna. Ahelyett megalázták, olyannyira, hogy két évtizedig nem is szólhatott a néphez, nem is írhatott.” Jó évtizede már írhatok, segítenek is rajtam sokan. Itt a faluban a Barkóczi, a téeszelnök talán a legtöbbet. De már nehezen mozdulok ki innen, és az írógéphez is nehezen ülök. Beteg vagyok. Annak a februári napnak a nyomát még ma is érzem. A lel- kemen is. Lejegyezte: Árpási Zoltán
