Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22-23 / 248. szám

1956-1991

1991. október 22-23., kedd-szerda

0

é^RÉKÉS MtfiYEI HÍRLAP

A recski emlékkő és alkotója

'

— Amint megláttam a helyszínt a hegytetőn, a Mátra Bükk felé eső oldalán, mindjárt megszületett bennem a plasztika terve és elhelyezésének lehetősége. Azután még számtalan variációt találtam, de mindig visz- szatértem az eredeti gondolathoz — mondja Farkas Adóm szobrászművész, a recski emlékmű alkotója.

— Mi inspirálta ennyire azon a helyen?

— A recski fogolytábor helyén minden barakkot elbontottak, minden árulkodó nyomot eltüntettek. Az egész területet beültették fenyővel. Ezért is fontos, hogy legyen ott égy jel, egy emlékkő, amely emlékeztet, felidéz és megrázóvá teszi a találkozást.

Ez az emlékkő két nagy, mészkőből faragott, törött rácsból és egy csiszolt gránit gömbből áll. A kompozíció fizikailag is nagyméretű: 12 és fél tonna súlyú, és 700x240x70 centiméteres. A képi szimbólum egyszerű, közérthető. A rácsok a bezártságot, a széttört rácsok ennek megszűnését jelentik, s a

köztük felmagasló gömb az életet, a tökéletességet.

— Fűzi valamilyen személyes emlék is Recskhez?

— Ha Recskhez nem is, de a rendszerváltáshoz, a szocializmus megszűnéséhez igen. Főleg lélekben. Azzal nem szívesen kérkedem, hogy apán a Nagy Imre-kormány minisztere volt ’56-ban. Ezt nem is tudták a recski szövetségben, amikor benyújtottam a tervemet.

— És miért éppen Recskre készített szobrot? — faggattam a Szentendrén élő művészt.

— A Baranyai Alkotótelepek japán—magyar szobrász szimpóziumot szervezett. Erre, mint Villányban gyakran megfordult kőfaragót, engem is meghívtak. Ott merült fel az ötlet, hogy készítsünk szobrokat a lebontott politikai emlékművek helyére. Husszonnyolc lehetőség közül választhattunk. Végigjártuk a helyszíneket. És amikor megláttam a helyszínt, rögtön megfogott. Jelentkeztem a tervvel, és mivel a recski szövetségnek is tetszett, elfogadták.

Recsken már egy jó éve szeretnének emlékkművet emelni, de anyagiak híján erre nem kerülhetett sor. Most, a szimpóziumjapán szponzorainak segítségével elkészülhetett a mű.

— Hogy került Recskre a hatalmas súlyú szobor?

— Morvay Ferenc, a kazánki- fály szállította saját kamionján.

— A szimpózium többi alkotásának mi lett a sorsa?

— Három japán és négy magyar szobrász dolgozott két hónapig Villányban. Iszai Amentia japán művész, aki az egész akció kitalálója, lelkes támogatója, olyan japán szponzorokat nyert meg az ügynek, akik 40 ezer dollár értékű szerszámmal, szupertechnikával szálltak be. így készülhetett el a recski emlékmű, és a többi szobor. Iszei Amemiáé Egerbe, egy másik japán szobrász munkája Kecskemétre, magyar művészek alkotása Ceglédre, Ózdra és Pécsre került. És mivel még meglehetősen sok város vár lebontott emlékműve helyére szobrot, jövőre tovább folytatódik az akció. További japán és más külföldi segítséggel.

Kádár Márta

Emelkedő

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával s tudva, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá, végigtekintettem az akkor lezáródott koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta.

Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat s Habsburg császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-Magyarország maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Égy kisképességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye, más későbbi szintén kisstílű és szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan népes s miután egy kicsit megszítta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne, s a magyar társadalom fejlődését ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kis mértékben tudta.

S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg s alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem, előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet...

Az emelkedés főképp szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre: az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényeges kimondására, az elviselhető korlátozást a plasztikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű magyar nevet, a Bartókét, s az ismeretlen nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli.

De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége szinte teljesen megakadályozta a nagyobb méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, melybe szorgalmuk beleölhették, jól gazdálkodó kis- birtokok, kertek ezrei lepték el az országot s nem véletlen, hogy ebben az időben merült fel Kertma- gyarország terve, a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egyidőben az ipari munkáság szakképzettsége is nőtt; a főváros körüli kertvárosokat részben az ő házacskáik népesítették be s nem volt vad álom többé a másik gondolat: az értelmiségi színvonalra emelkedő munkás és paraszt nép s a néphez szító értelmiség testvériesülése egy értelijiiségi társadalomban.

nemzet

Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott; az elért vívmányokat, félő volt, könnyű lesz kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egy országban sem kaptak annyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, s már megkezdődött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövendő gazdáknak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mérten volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége.

Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyarság erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom: voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöc- szerű elzártságban élő, elfeledtetett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap felé, mint kortársai közül. De hogy a nemzet a gyötrésben és megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukkal így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelésnek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet.

Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul. A forradalom vidéken ért...

Még csak annyit láttám, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, s már ott áll előttem a veszély: a közeli, hogy a nemzet szent felindulásában a bosszúvágy sugalmazóira hallgatva, olyasmit talál elkövetni, amit nem lehet többé jóvátenni, s a kissé távolibb: hogy mialatt a fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonása felé fordul, az új pozíciók felé csörtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el s a forradalomból ellenforradalmat, 1956 magyar szabadságharcából holmi 1920-as kurzust csinálnak.

Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, hogy mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést csak a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval én is Pestere jöttem s szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógép mögé, hogy amíg bírom, kattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a hírek szerint a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték s ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult.- Nem tudom pontosan így történt-e, de az én szívemben ez a lány most a múzsa, ő írta a ház tetejéről: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha én odaadtam a szép ifjú életem, mi az neked, szegény emberi maradvány, a magadét megtenni.”

Németh László

(Részlet az Irodalmi Újság 1956. november 2-ai számában megjelent írásból.)

Illyés Gyula:

Egy mondat a zsarnokságról

FIol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten lobogó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös ítéletében: bűnös! ott zsarnokság van nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz” -ban, „tűz" -ben, a dobolásban, s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon féli gnyílt ajtón ijedten

besuttogott hit ekben,

a száj elé hulltan pisszt jelző ujjban, ott zsarnokság van nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban s e rácsban már szót lan vergődő jajsikolyban, a csöndet

növelő néma könnyek zuhatagában, kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott él jenekben, hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában, éppoly hazug-harsányan zengő szoborkövekben, színekben, képteremben,

külön minden keretben, már az ecsetben: nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban

s abban,

megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy rég istened sem;

ott zsarmokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban;

az ott van a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokotton ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,

ahogy egyszeresük szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban,

nmesak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban,

mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban, az van az orrban, szájban,

hidegben és homályban, szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak, s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,

fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamező; a csillag: kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónói, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben;

a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor zuhogásban, ez égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban;

mint víz a medret, követed és teremted; kémlelődsz ki e körből? ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába,

beivódik, evődik velődig;

eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod, mit ő eléd varázsolt, s már körbe lángol erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,

bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed, ,

hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van, minden hiúban, a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű,

mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.

1950.

(Megjelent: Irodalmi Újság, 1956. nov. 2.)