Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14-15 / 216. szám

1991. szeptember 14-15., szombat-vasárnap 0 MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Ismerjük meg a Bibliát! Az apostoli egyház, amelyben az Újszövetség keletkezett Az Újszövetség írásai a Kr. u. I. század egyházában keletkez­tek, ezért megértésükhöz leg­alább nagy vonalakban ismemi kell e korszak kereszténységé­nek történetét. Az apostoli egyház terjedését az Újszövetség írásaiból követ­hetjük nyomon. Főként Pál apostol levelei és az Apostolok Cselekedetei adnak eligazítást. Pál leveleiből, amelyeket az ál­tala alapított helyi egyházak hí­veinek írt, közvetlenül megis­merhetjük az egyházalapítás kö­rülményeit, és az ott élő keresz­tények életét. A kereszténység terjedésének történetét nagy összefüggésekben a kb. Kr. u. 30 és 61 közötti időszakban az Apostolok Cselekedetei írja le, két apostol, Péter és Pál tevé­kenységéhez kapcsolva. Jeruzsálemből a nagyvilágba A kereszténység a jeruzsále- mi ősegyházból, körülbelül Kr. u. 30-tól indult el térítő útjára. A jeruzsálemi egyház az aposto­lokból és Jézus tanítványai kö­réből alakult. Tagjai a Krisztus­ban való hit ellenére sem érez­ték, hogy elváljanak Izrael val­lási közösségétől: jártak a jeru­zsálemi templomba és megtar­tották az Ószövetség kultikus­rituális előírásait. A vallási ve­zetőkkel akkor kerültek ellentét­be, amikor közülük többen két­ségbe vonták a templom és Mó­zes törvényének üdvösségre szükséges érvényét. Az emiatt kitört üldözésben sokuknak me­nekülnie kellett Jeruzsálemből. Menekülésük lendületet adott a keresztény hit terjedésének. El­jutottak Föníciába, Ciprusra, Antiokhiába, s ott helyi egyhá­zak alapítói lettek. Rómában szintén létrejött keresztény kö­zösség. Az egyház Palesztiná­ban is megerősödött. Terjedésé­nek állomásai: Judea—Gali- lea—Szamária. Fordulópontot jelentett, hogy az Antiokhiába menekült ke­resztények a pogány görögök között is hirdetni kezdték az evangéliumot. Az első kereszté­nyek ugyanis Izrael népéből let­tek Krisztus tanítványai, és ed­dig csak ennek köréből igyekez­tek újabb követőket megnyerni. Az antiokhiai egyház szervezé­sébe kapcsolódott be Kr. u. 44 körül Saul, aki korábban maga is buzgó zsidó volt, sőt a keresz­ténység üldözője, de« feltámadt Krisztus látásában részesülve Krisztus apostola lett. A Saul nevet apostoli munkája során a görög-római Pál váltotta fel. Az első évtizedek súlyos vitái A görög-római világ térítése Pál missziós tevékenysége ré­vén lép új szakaszába. Három térítő útján, Kr. u. 45-49, Kr. u. 49-53 és Kr. u. 53-58 között, Kis-ázsiában és Görögország­ban egyházak sorát alapítja. A pogány világ térítése természe­tesen nemcsak Pál műve, de az ő tevékenységéről tudunk a leg­többet. A pogány missziót az első évtizedekben súlyos vita kísérte: kötelezni kell-e az evan­géliumhoz megtérő pogányokat a keresztségen kívül az Ószö­vetség rituális törvényeinek megtartására is? A teológia nyelvén a kérdés így hangzik: az ember üdvösségéhez elég-e egyedül a Krisztus keresztáldo­zatából áradó isteni kegyelem, vagy továbbra is szükséges még ehhez Mózes törvényének meg­tartása. Az egész egyházat meg­mozgató hitkérdésben Kr. u. 48- ban Jeruzsálemben az apostoli zsinat döntött. Az üdvösséghez elég Jézus Krisztus kegyelme, ezért a megtérő pogányokat nem kell Mózes törvényének megtar­tására kötelezni. Az elvi döntés ellenére, mint ezt Pál leveleiből tudjuk (Galata és római levél), a viták és feszültségek csak lassan jutottak nyugvópontra. Az I. század 60-as éveiben az egyház szerte a Római Biroda­lomban megvetette lábát. Fő­ként a városokban alakultak vi­rágzó egyházközségek, és a tár­sadalom minden rétegéből csat­lakoztak a kereszténységhez, amelynek létét már a római hata­lom is felismerte. Pál és a többi apostol leveleiből tudjuk, hogy a pogány környezet gyakran el­lenségesen fogadta a kereszté­nyeket. A fiatal egyház első nagy próbatétele a Néró császár idején, Kr. u. 64-ben kitört üldö­zés, amelyről Tacitus római tör­ténetíró is megemlékezik (An­nales, XV, 44). Péter apostol szintén Néró idejében 64 és 67 között szenvedett mártírhalált Rómában. Krisztus második eljövetelét várva Az egyház I. század végéig tartó három évtizedét a megszi­lárdulás jellemzi. A helyi egyhá­zakban a püspökből, diakónus­ból és presbiterből álló szerve­zet formát öltött. A hagyomány szerint egyedül csak János apos­tol maradt életben a század vé­géig. Ezért egyre fontosabb fel­adat lett az apostoli tanítás meg­őrzése. Ez az igény hozta létre az írott evangéliumokat, és ettől kezdve az apostoli tanításra való figyelem fő gondja marad az egyháznak. Az első évtizedek sok keresz­tényében az a remény élt, hogy Krisztus második eljövetele nem sokáig várat magára (első thesszalonikai levél). Az I. szá­zad második felében azonban az egész egyházban megszilárdult az a meggyőződés, hogy az emberi történelmen át tartó, hosszú misszióval kell számol­ni. Ezzel a tudattal magyarázha­tó az Újszövetség késői írásai­nak józan útmutatása, amellyel a híveket az élet mindennapjai­ban kötelességeik becsületes, evangéliumi szellemű teljesíté­sére intik. Az egyház a szerény kezdet­ből az I. század végére világegy­házzá lett, és felkészült, hogy eleget tegyen az emberi történe­lem végéig szóló küldetésének. Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem tanára Kincsek Kijevből A Lánchíd a XIX. század közepén (Perlasca részmetszete) Kétszáz éve született a legnagyobb magyar 4. Széchenyi Lánchídja és az óbudai hajógyár A Dunát a középkoban nem ívelték át állandó kőhidak. Az átkelést egyik oldalról a má­sikra hajóhidakon, kompokon bonyolították le. Ezért vetette fel gróf Széchenyi István a Pest és Buda között építendő állandó híd gondolatát. Bár gyanította, hogy a híd megépí­tése körül nehézségei támad­hatnak, de hogy csaknem elhá­ríthatatlan akadályokba ütkö­zik, azt nem hitte. Először 1821-ben írt Pest és Buda összekapcsolására létesí­tendő hídról. 1826-ban már fo­gadást kötött, hogy tíz eszten­dőn belül áll a híd. 1830-ban pedig azt írta báró Wesselényi Miklósnak, hogy a híd dolgában Angliába akar utazni. 1832-ben a híd építését támogató barátai­val és szakemberekkel kihallga­táson volt a nádornál, s másnap — február 14-én — megalakí­tották a Buda-pesti Hídegyesü- letet. S ekkor támadtak a nehézsé­gek. A két város ragaszkodott a hajóhídhoz, amelyből szép jö­vedelmet húztak, ezért feltéte­leikkel az állandó híd létesítését úgyszólván lehetetlenné tették. Azt kívánták, hogy a hídegyesü- let nyújtson biztosítékot a hídjö- vedelmekre, vállalja magára az állandó híd által okozandó min­dennemű kár megtérítését, ma­radjanak meg a két város jogai, kiváltságai és mentességei, va­lamint a Hídegyesület szerelje fel minden évben jelenlegi he­lyén a hajóhidat, még az állandó híd elkészülte után is! Széchenyi erre Pest várme­gyéhez fordult pártfogásért, hi­szen az állandó híd végered­ményben az ország két részét köti össze. Pest, majd a többi vármegye Széchenyi mellé állt, aki megkezdte angliai útjainak sorát. 1832-ben több változatát bemutató hídtervvel érkezett haza, amelyek közül Pest vár­megye a két kőpilléres, függő lánchidat választotta, s úgy ha­tározott, hogy a hídon mindenki fizessen vámot, az építési költ­ségeket bankügylettel kell megszerezni, és építését olyan angol mérnökre kell bízni, aki­nek ebben már gyakorlata van. Ugyanekkor az országgyűlés elé terjesztették a híd ügyét, s ezzel, mint Kossuth Lajos az Országgyűlési Tudósításokban megjegyezte, az ügy a „magá­nos merészlet köréből országos üggyé” emelkedett. Hosszadalmas huzavoná és a két tábla közötti öt üzenetváltás után a király 1836. május 2-án szentesítette az „Egy állandó hídnak Buda és Pest közötti épí­téséről” szóló 1836:XXVI. tör­vénycikket. Most már csak a hidat kellett felépíteni, amelyet William Tiémey Clark terve­zett. Építését pedig Adam Clark vezette, aki később leteleped­vén, jó magyarrá vált. A híd négy oroszlánját Marschalkó János szobrászművész faragta. A hidat egyébként nem kapta meg a két akadékoskodó város, mert amint azt a törvény leszö­gezte: „a Buda és Pest közötti állandó híd azonnal a Nemzet­nek tulajdona lesz.” A hidat hivatalosan 1849. november 21-én nyitották meg. 1913—45 között kimerült vas­szerkezetét átépítették. 1945. ja­nuár 18-án a visszavonuló né­met csapatok felrobbantották. 1848—49-ben építették újjá Széchenyinek ezt a nagyszerű, a főváros és az ország egyik jelké­pévé vált alkotását. A gróf első lépésként DGT- részvényeket vásárolt, és főúri társait is ilyesmire buzdította, majd a társaság 1832. évi köz­gyűlésén feltárta a magyar dunai hajóforgalom megszervezésé­vel várható előnyös üzleti kilátá­sokat. Sugalmazására merült fel egy DGT hajógyár alapításának kérdése, amelynek helyét Szé­chenyi a kereskedelmi hajófor­galom szempontjából legfonto­sabb folyamszakaszon, a ma­gyar Dunán képzelte el. A hajó­gyár felépítésére végül is 1835- ben határozott a DGT, s megbíz­ta Széchenyit a létesítendő hajó­gyár helyének kijelölésével. Széchenyi választása több szempontból szerencsés. Az óbudai lakosok közül sokan dol­gozhattak a gyár építkezésén, majd a működő gyárban, s vál­tak így hajóépítésben jártas szakmunkássá, mely szakma nemzedékeken át szállt apáról fiúra. De szerencsés volt geoló­giai szempontból is, mert a kör­nyéken ez a sziget feküdt a leg- . magasabban, s ezért ezt veszé­lyeztette legkevésbé az időn­kénti magas vízállás. Az óbudai hajógyár jelentőségét növelte, hogy ezekben az évtizedekben az egész világon alig volt folya­mi hajógyár, Európában is mindössze kettő (Velence és Toulon). Az Óbudán épült első gőzha­jó — amelyet 1836. október 18-án bocsátottak vízre — az ÁRPÁD volt. Ezen maga Szé­chenyi is többször utazott. A hajógyár a második világ­háború végéig ragyogó pályát futott be. Ezután megkezdődött lassú haldoklása, majd — a nemzet szégyenére, óriási anya­gi s erkölcsi kárára, ebek har- mincadjára jutván — megszün­tették. dr. Csonkaréti Károly Aki fél napot tölt csak Kijev- ben, annak is meg kell néznie a város és a pravoszláv egyház egyik legimpozánsabb és kul- túrtönténeti szempontból is leg­érdekesebb látnivalóját, a Pe- cserszki Lavra kolostort—írja a bédekker. Nos, most az is megismer­kedhet a kolostor kincseinek egy részével, aki nem tud elutaz­ni a helyszínre. Elég, ha felkere­si a Magyar Nemzeti Múzeum­ban a Kijevi Pecserszki Lavra kolostor kincsei című kiállítást. Az esztergomi bemutató után itt látogatható, majd szeptember közepétől Szegeden, Nyíregy­házán és Sárospatakon állítják ki egy-egy hónapig, s tudomá­sunk szerint Európa más orszá­gaiban is bemutatják a kápráza­tos anyagot. A Pecserszki Lavra barlang­kolostor. (A lavra szó a pravosz­láv egyházban a legnagyobb kolostorok elnevezése.) Ántal barát 1051-ben alapította a ko­lostort, amelynek katedrálisát 1073 és 1089 között építették. De még a múlt században is ala­kították, formálták az épület­együttest. Menedék és erőd sze­repét töltötte be a keresztény- muzulmán határvidéken. A ko­lostor körüli vár a krími háború végéig megőrizte erőd szerepét. Egyik jelentős központja volt az óorosz kultúrának. Az ukrán barokk építészet lenyűgöző élményét nyújtják a kolostor területén felhúzott épü­letek. Katedrálisok, papi laká­sok, világi, gazdasági épületek, egy harangtorony, a refektórium népesítik be a területet. Ha az építészeti egységben, a különleges homlokzatokban nem is. gyönyörködhetünk, íze­lítőt kapunk a kolostor muzeális értékeiből, művészeti gyűjte­ményéből. Mint ahogy e gyűjte­mény elsőrendűen egyházi tár­gyú, így a kiállításon is ikono­kat, textileket, evangéliumokat, szertartásedényeket, ereklyetar­tókat, kereszteket láthatunk. Különleges gazdagságban hoz­ták el hozzánk az ukrán meste­rek által festett ikonokat, ame­lyeken végigkísérhető e művé­szi irányzat fejlődése a XII. szá­zadtól a XVIII. századig. A ko­rai művek még magukon hor­Szent János evangélista (XIX. század eleji ikon) dozzák az óorosz hagyományok hatását. Arany, ezüst tárgyak, mise­ruhák, régi nyomású egyházi könyvek adta hangulat segít fel­idézni a híres kijevi kolostor gazdagságát. k. M. Csanádi János: Sugárzó ég alatt Már egy hónapja nem esett, nem párolgott a gazdag televény, meleg, úszkáló ködöket emelve a kert bokrai, a zöldpaprika-, eper-, hagymaágyá- sok, a málnabozótos fölé; üvegvágóval vágható, tiszta, átlátszó levegő a kert mögött messzeterülő búzatáblák fölött, csak egy-egy kocsi ver porcsí­kot a távolba nyúló dűlőutakon. Bele-belenézek a kútba, vagy tízméter mély, nem apad, az a jó, hűvös a vize, hálisten. Aztán fel abba a mégis-kék lángbuborékba: az égboltra, az aranynál sárgábban villogó Napba. Húz valami felfelé, mintha egy léggömb kosarában volnék, zihálok, szédülök az udvar közepén az iszonyatos hőségben, feszülő tüdővel emelkedek fel a lángzu- hatagba, sugárzó ég alatt. Mindenféle piszmogással telik a nap, egy ko- sárravaló ágát vágok baltával a ház sarkánál, a fészer mellett, kukoricát szórok a baromfiaknak, cukorért szaladok a boltba, csöves kukoricáért a padlásra, ezt még le kell morzsolni a délutáni töméshez. Hízó kacsáék zihálnak tátott, sárga csőrrel a fészer egy elkerített részén, úgy kerülnek sorra, hogy minden vasárnapra jusson egy a lábos­ba. Végzem ezeket az apró dolgokat, de közben állandóan az égbolt arany gömbjében érzem ma­gam, elgondolom, hogy még csak gyerek vagyok, semmim a kerek világon, csak ez a kis védettség, amely minden gyereknek kijár a faluban; és isko­lám végeztével — 10 éves vagyok, és most a negyedik elemi után megyek majd ősszel a polgári iskola első osztályába — itt van előttem az egész nyár, az aratás, a közelgő aratás, ahol a kaszások után markot szedhetek majd, kötözhetem sodrott szalmakötéllel a búzakévéket; hordhatom az ara­tóknak a vizet a távoli csordakúttól — ha fel nem szippant véglegesen ez az aranyolvasztó egyipto­mi égbolt, s benne Ozirisz, a mindegyre megújuló, meghaló és feltámadó természet istene, melyet nem csak künn, lüktető ereimben is érzek. Egész nap szállók felfelé a pulzáló, hő-aranyat okádó végtelen égboltba; estefelé megdördül, vá­ratlan vihar kerekedik, szárazvillámok csapkod­nak, lilára erezve a sötétülő alkonyt, távoli zápor szagát hozza a meglendülő, hűs szél, kiszállok a megpattanó hőbuborékból, kiállók az esőbe klott- nadrágban, meztelen felsőtesttel és barna lábakkal áztatom magam, míg a csirkéket, tyúkokat az ólba terelem. A búzatáblák gyors záport kaptak, éppen csak annyit, ami elveri a port; a holnap hajnalban kezdődő aratásnál nem füstöl majd minden kasza- suhantásra az érett, sárga kalász. Aztán az átned­vesedett udvar földjén végigmegyek a kerttől a házig nagyokat lépve a pocsolyákban; minden lépés után hátratekintve, jól kivehető nyomot ha- gyott-e meztelen talpam az udvar meleg sarában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents