Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14-15 / 216. szám
1991. szeptember 14-15., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM nosztalgiák Színes húrok Magyar zenepedagógiai módszer - Finnországból Az idei Kodály-szeminárium egyik különleges programja az a kurzus volt, amelyet a vonóstanítás két nemzetközi hírű szakembere, a két évtizede Finnországban tevékenykedő Szilvay Géza és Szilvay Csaba vezetett. Színes húr című tanfolyamukon a hegedű- és vonóstanítás speciális módszerével ismertettek meg több mint félszáz hazai hangszertanárt. Szilvay Gézát a többi között arról kérdeztük, a nemzetközi hírű, magyar zenepedagógiai módszer miért és hogyan született meg épp Finnországban? Szorító Teremtő Sűrűsödnek a Haan Lajos századik halálévfordulója körüli események. Természetesen nem nekem, a jövevénynek, illetve őseim szerint a kései viszszatelepedőnek a feladata megemlékezni a törökvész nyomán felburjánzott pusztaságon, Békés megyében újrakezdett élet első krónikásáról; meg aztán a „fekete könyvek” sorozatának most megjelent kötete, Haan Lajos: Békés-csaba című könyvének a napokban napvilágot látott, s végre teljes szövege minden méltatásnál ékesebben szól e régi, kedves krónikás emberi és történészi nagyságáról, nagyságának természeti egyszerűségéről, egyszerűségének elemi erejéről. De véletlenül (vagy szándékosan?) két egymás utáni napon nyílt meg a Munkácsy Mihály Múzeum termeiben az ő szellemi örökségét, szellemi otthonát, működésének kisugárzását, s A régi haza népművészetét, a Zólyom, Bars, Gömör, Hont és Nógrád megyék ugyancsak évszázados üzenetét tolmácsoló néprajzi kiállítás, hogy akikről Haan Lajos ír, azok utódai most abban a lelki öltözetben (mert ugyan ki ölti már magára ezeket a ruhákat, ékszereket, szerszámokat, klenódiumokat?), tehát, hogy abban a lelki pompában járhassák végig az utat, amelynek immár visszaútja nincsen. Mert a teremtésnek nincs visszaútja, márpedig ide teremteni jöttek a mai békési táj hajdani felvidéki szlovákjai; a teremtésnek csak egymásba kapcsolódó napjai, évei, századai vannak, egymásra épülő rétegei, dimenziói, emeletei, tornyai vannak, ahonnan csakis előre lehet tekinteni. Engem e két, külön-külön avatott, ám tudatunkban elválaszthatatlanul összefüggő kiállítás tárgyai ejtettek rabul, s a velük töltött csendben éreztem meg először (vagy újra?), hogy noha mindössze három esztendeje kértem bebocsáttatást dédapám szűkebb hazájába, s lettem immár örökre kétlaki honos: egyszerre ott, születésem és emberré válásom földjén, Szatmárnémetiben és Kolozsvárott, valamint itt, Békésben — a Kárpátok medencéjében nincs jövevény és őslakos, nincs mély- és hígmagyar, nincs nemzet és nemzetiség, nincs jobb és bal oldal (ezek mind színpadi játékok, mesterséges paravánok, mint amilyenek e két kiállítást elválasztják, elhatárolják, talán a figyelem összpontosítása, el- kalauzolása végett), hanem csak a Sors, a mi sajátos sorsunk jó meghallói vagy süketjei vannak, csak teremtők és rombolók, csak előrenézők és földreszege- zett szeműek vannak, s a Haza eszerint fogad be vagy taszít ki bennünket. (S akkor is kitaszít, ha életünk végéig „hűségesen”, de vakon benne lakozunk, s befogad, illetve megtart kényszerű idegenségben is, hűségesként.) Ennek a két kiállításnak a tárgyai mindenekelőtt arra figyelmeztetnek: mily nehéz, de szép, sőt felemelő sors egy földrész közepén egyensúlyozni vállain- kon a környék kultúráját és szokásait, merthogy mindig és véglegesen Európa közepe voltunk és maradunk; a KÖZÉP, amely sohasem, semmiféle tehemyo- maték súlya alatt sem mozdulhat, hajolhat el teljesen sem Kelet, sem Nyugat, sem Észak, sem Dél felé. A Madonna itt, a kiállításon szép arcú, bensőséges, de kissé testes, földközeli asszony; az ivócsanak füle áttört ugyan, de nem szertelenül, csipkésre faragott; a szoknyaszőttesek tarkák, de a hűvösebb kékes-zöldek hullámverésére hangolt; az áhitat és a félelem pedig a „türelemüveg” burája mögül villantja felénk reménysugarát. A tárgyakban megállt idő Közép-Eu- rópa idejét mutatja. Meg kellene tanulnunk a tárgyak nyelvét, azt a magyarul, tótul, hollandusul, angolul és finnül, és minden törzsi nyelven (amelyet talán mindössze 100- 150 ember beszél már csupán, mondjuk Ausztráliában vagy Amerika indiánjai) egyféleképpen fogható, értelmezhető, kinyilatkozó sugallatot, amely Haan Lajos ovális, antik asztalkájából, a festett arcképek mögött moccanó magatartás-jelekből, a bányászkerámiák vagy bányászfaszobrok naiv bájából, a pásztortarisznya avitt kenyér- illatából — a fából, vasból, kőből, agyagból, szalmából, nádból, kenderből, lenből készült tárgyak kézmelegéből árad elfáradt korunkra, amely a sebesség, a felgyorsulás percenkénti fokozásával próbálja ellensúlyozni és leplezni járásképtelenségét, üvöltéssel lelki süketnémaságát, s idegen tollak tenyészetével gyökérvesztettségét. Banner Zoltán — A finn kapcsolat családunkban már tradíció; először egy zeneakadémiai ösztöndíjnak köszönhetően édesapánk kötött bensőséges barátságot az országgal, s kultúrájával. 1975- ben Csabával mi is elnyertük a Zeneakadémia ösztöndíját. Az egy év elteltével felkértek, maradjunk még egy szemeszterre. Közben végletesen beleszerettünk a tanításba. Mai fejjel visz- szagondolva ez valószínűleg a nagyon gyors eredményeknek volt köszönhető. Igen rövid idő alatt olyan kitűnő színvonalú zenekar született, és annyi tehetséges gyermeket indítottunk, hogy boldogság volt a munka. Mindennek ellenére 1984-ig minden évnek úgy indultunk: ez lesz az utolsó, jövőre úgyis megyünk haza. — Kapcsolatban maradtak a magyar zenei élettel? — A ’80-as évek eleje óta járunk haza rendszeresen koncertekre, szakmai találkozókra. 1981-ben, a Bartók-centená- rium alkalmából léptünk fel a Zeneakadémián, 1982-ben pedig a teljes, hatvantagú zenekarral adtunk ugyanitt és a Magyar Rádióban hangversenyt. — Hogyan jellemezhető a mostani kurzusok középpontjában álló hangszertanítási koncepció? — Amikor Finnországban tanítani kezdtünk, nagyon sok kisgyermeket kaptunk. Megfelelő módszertani felkészítéssel indultunk ugyan itthonról, de azért sok meglepetésben is volt részünk. Nem ismertük például a szakterület új nemzetközi áramlatait. Azt sem tudtuk, hogy sok helyen már négyéves korban indítják a hangszertanítást. Gondban voltunk, hogyan egyeztessük ezt össze a kodályi alapelvekkel, amelyek a többi között kimondják; a gyermek kezébe ne adjunk hangszert, mielőtt meg nem tanítottuk írni és olvasni. Úgy gondoltuk, ha már ezzel a korosztállyal kell kezdenünk, a zenei írás-olvasás korhatárát kell valahogyan lejjebb szállítanunk. Részletesen kidolgoztuk, hogyan valósítható ez meg. Azt hiszem, a végeredményben még a kodályi koncepció ortodox hívei sem találhatnak kivetnivalót. A legjobb 5-6 évesen, de nem késő 8 évesen sem elkezdeni a hangszertanítást. Szeretném a magyar kollégákkal megismertetni azokat a speciális fogásokat, mesterségbeli titkokat, amelyek a kisgyerekekkel való foglalkozást megkönnyítik, hatékonnyá teszik. — Az állványokon színes fe- delűeka speciális kották borítói. A kurzus címében viszont a húrok színesek. — Módszerünk lényegében kihasználja a kisgyermek vonzódását a színekhez. A Magyar- országon és Európa más országaiban használatos, az ötvenes, hatvanas években íródott hangszeriskolák legalább nyolcéves gyerekeknek nagyon jók, de túl szárazak a kicsiknek. Hívoga- tóbbá, sokkal játékosabbá próbáltuk tenni a hangszeroktatást a többi között azzal, hogy a húrokat négy alapszínnel helyettesítettük, így a gyerek a színre szín elve alapján kezdi meg az olva- sast- Károlyi Júlia A fási terület eredetileg Harrucken János birtoka volt, a Weinckheim család házasság révén jutdtt hozzá. A fáspusztai kastélyt báró Weinckheim Béla építtette 1855—1862 között. A 23 szobás, romantikus stílusú kastély tervezésében Ybl Miklós is részt vett. Az épület egyemeletes, melyhez három emeletnyi saroktorony csatlakozik. A fogazatos torony tetejére csigalépcsőn lehet feljutni. Az eredeti berendezésből az emeletre vezető falépcsőn kívül semmi nem maradt. Az épület azonban külső ápolást, tatarozást kívánna. Az elmúlt évtizedek hozzáépítései riasztó látványt nyújtanak. A kastélytól 100 méterre épült egy vadászház. Furcsa látvány így együtt a két épület. Az egyik frissen épült, a maga nemében szép és korszerű. A másik stílusos, az elmúlt korok nosztalgiáját idéző ÉRTÉK. Pusztulásra ítélve? M. K. (A szerző felvétele) A türelemüveg burája mögül áhítat és félelem villan felénk Miért szép? József Attila: Reménytelenül Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve, és okos fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén. A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok. Szinte otrombaság — vagy közhely? — feltenni a kérdést: miért szép ez a vers? De fölöslegesnek is mondhatnám, annyira nyilvánvaló a szándék és megvalósítás egysége. A lelkiállapot és kifejezésének tökéletes összhangja: a reménytelenség érzékeltetése. Aki ezt ebből a háromszor négy sorból nem érti meg, nem fogja föl, s nem érzi ennek roppant egyszerű, mégis költői megfogalmazását, arra hiába szót vesztegetni. Önmagáért beszél itt minden. A szomorú tájban tűnődő okos fej biccentése, a jövő kilátástalansága, az öncsalás kizárása. A tisztánlátás megpróbá- lása végső summázáshoz vezet: eddig — és ide jutott. Az „Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén”, akár a végét is jelenthetné a versnek, de az életnek is: mint egy elegáns jövendölés. De az ezüstös fejsze suhanása még csak a szélfútta nyárfalevelek játéka, a halál még várat magára. Az ember még mindig nincs készen rá. Még várakozik. Valami különös, szinte kozmikus magányban várakozik. „A semmi ágán ül szívem / kis teste hangtalan vacog...” A magyar líra leghátborzongatóbb szépségű sorai ezek. Ugyanakkor a legtalálóbb kifejezése egy olyan testi-lelki állapotnak, amelyben a félelem, a szorongás, az elhagyatottság és kilátástalanság a nagy Semmivel érintkezik. A semmi ágán — kirekesztve a többi ember közül — ül, vacog a szív. Kívül-belül egyedül a világmindenségben. A felmérhetetlen magányban. Segítség nincs. A köréje szelíden gyülekező csillagok sem tehetnek mást, minthogy csak nézik, nézik. A kozmosz, az örök természet megmozdult díszleteként mintha temetésre jönnének össze. Megadni a végtisztességet egy jobb sorsra méltó halandónak a halála előtti szenvedéshez. Amikor a Mindenségből már csak a Semmi maradt meg a számára. Vass Márta Újra Guldenburgok Bármilyen gazdag is volt az a környezet, amelyben felnőttünk itt, a Lajtától keletre, meglehetősen különbözött attól, amelyben a Guldenburgok nevelkedtek. Talán azért is köti le figyelmünket hétköznapjaik bemutatása, mert hát az bizony nem a miénket formázza. így a Guldenburgok öröksége sorozat újabb tizenhárom része ugyancsak számíthat érdeklődésünkre. A Guldenburgok azért is kedvesek nekünk, mert más helyszínre vezetnek, mint amiket a Derrickben vagy a Két férfi egy esetben megszoktunk. Mintha már nem is abban a Németországban játszódna a történet, amit innen-onnan ismerünk. Lehet, hogy mindez Hertha von Guldenburg személyisége, egyénisége miatt van? O az elegancia, a tartózkodó kedvesség, az illedelmes, a jólnevelt kedély; környezete is a vonzóan süppedős szőnyegek, a márkás porcelánok, a míves rézkilincsek, a plüssfüggönyök, a selymek, a hímzések, csipkék pasztell színű világa. Minden ragyogóra tisztított, csillogó s zajtalan. S Brigitte Honey (Hertha von Guldenburg) magyar hangja a nem kevésbé csodálatos Tolnai Klárié. S hogy miről szólnak a történetek? Hát szerelemről, születésről és halálról, intrikáról, akamokságról és gyöngédségről, kapzsiságról és szelídségről. Mindenki ä szerepe szerint. Azt is tudjuk előre, ki lesz a gonosz, ki lesz a gyönge, ki lesz az irigy és ki lesz az adakozó. Mégis nézzük őket. Partijaikon a hatalmas park árnyas fái alatt, a szökőkút mellett elmélázhatunk... Fránya ez a világ: a gondokat, bár nem egyformán mérik, felhőtlenül boldog még egy Guldenburg sem lehet benne. Józsa Ágnes
