Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-03-04 / 181. szám

(BÉKÉSMEGYEI HÍRLAPEXKLUZÍV

Ki ez a pápa?

Ez év tavaszán egy párizsi tévériport során bátorkodtam megkérdezni a Saint Denis-i külváros piaci árusát:

—Monsieur, mi a véleménye a Szentatyáról?

— Uram, nyolcvanban — amikor itt járt nálunk — legalább kétszáz méter távolságban voltam tőle. így hát közelről nem ismerem.

Ez tt kissé frivolnak tűnő, de őszinte válasz azt is jelzi: szinte lehetetlen feladat emberközelbe hozni Szent Péter római helytartóját, több, mint félmilliárdnyi katolikus fejét.

Én is csak távolról ismerem őt. Nem úgy, mint nagy elődjét, XXIII. Jánost. Akivel—hála az isteni szerencsének—még velencei pátriárka korában beszélhettem is. Majd—ezt a nagyapásan közvetlen és mégis nagy egyházi újítót — a II. Vatikáni Zsinat kovácsát láthattam viszont 1962-ben egy pápai audencián.

De már akkor felfigyelt a zsinat egy fiatal, negyven körüli, markáns arcú krakkói érsekre, akinek nagy szerepe volt a házasságról szóló, az egyház számára bonyolult, sőt kényes zsinati állásfoglalás kidolgozásában (természetesen nem a papi nősülés eshetőségéről volt szó).

A véletlen úgy hozta másfél évtizeddel később, hogy 1980 tavaszán a párizsi Pare des Princes ifjúsági nagygyűlésen jelen lehettem, amikor egy fiatalember a következő kérdést intézte II. János Pálhoz:

— Az egyház álláspontja szexuális jellegű kérdésekben elég hajlíthatatlan. Szentatya, nem fél attól, hogy a fiatalok egyre jobban eltávolodnak az egyháztól?

A pápa így felelt:

— Azt kérdezitek tőlem tehát, hogy melyek azok az alapelvek, amelyeket az egyház a nemi erkölcs terén tanít. Látván, milyen nehéz ezen elvek szerint élni, attól tartok, hogy a fiatalság emiatt elfordul az egyháztól. E téren az egyház csak az igazi, hiteles hitvestársi szeretethez, vagyis a felelős szeretethez fűződő követelményeket támasztja. Azt igényli, amit a személy méltósága és az alapvető társadalmi rend megkövetel. Nem tagadom, hogy ezek igényes követelmények. De éppen ez a probléma lényege. Hogy tudniillik az ember csupán abban a mértékben valósítja meg önmagát, amennyire képes önmagával szemben követelményeket támasztani. Az ellenkező esetben „szomorúan távozik”, ahogyan az evangéliumban olvashatjuk. A szabadosság az embert nem boldogítja. A fogyasztói társadalom sem teszi boldoggá az embert. Soha nem is tette.

Öt évvel ezután a krakkói pálosok kolostorában az egyházak szociális feladataival foglalkozó nemzetközi konferencián ugyancsak a véletlen ültette mellém a krakkói egyetem gyóntatóját, Páter Potockijt.

— Elég jól futballozott, kitűnően úszott, Kant egyik legmélyebb ismerőjeként és nagy tisztelőjeként is ragaszkodott keményen elveihez, és úgy tudott beszélni a diákok nyelvén, mintha nem szódagyári munkásként lett volna a német megszállás alatt az egyetem titkos szeminaristája — mesélte a páter. Ötvenes évekbeli egyetemi gyóntató elődjéről beszélt, akinek neve Karol Wojtyla, azaz—húsz évvel később — II. János Pál.

így érkezik el tizenhárom évvel ezelőtt az a nap, amikor az újabb „keresztségben” Karol Wojtyla őeminenciája már maga választhat nevet; a nyitás és a dialógus két nagy elődjének nevét választja: II. János Pál.

„Idegen”, szláv pápa

— Úgy fogadjuk, mint népünk küzdelmeiben és szenvedéseiben edzett legjobb fiát — mondotta Wysinszki bíboros, Lengyelország prímása, amikor 1978. október 16-án —-I. János Pál tiszavirág életű, tragikus végű egyhónapos pápasága után a sixtusi kápolna kéményéből újra felszállt a fehér füst.

Öt évszázad után egy „idegen” pápa! — döbbentek meg főleg a rómaiak.

Ráadásul egy szláv! A katolikus világ egyik legkonzervatívabb egyházának fia Szent Péter székében!

Nos, ki hát ez a pápa?

A wadoviczei plébánia anyakönyvi adatai szerint 1920. június 20- án látta meg a napvilágot, munkás szülők gyermekeként.

— Húszéves koromra már elvesztettem mindazokat, akiket szerettem, sőt, akiket szerethettem volna... így azt a nővéremet, aki születésem előtt hat évvel halt meg. Még nem voltam első áldozó, amikor elhunyt édesanyám, aki két fiút szeretett volna: egy orvost és egy papot. Bátyám, Edmond egy skarlátjárvány idején halt meg, abban a kórházban, amelyben pályakezdő orvosként indult el. Belőlem pedig, sok minden ellenére, mégis pap lett...

— Apám csodálatos ember volt. Az őt ért csapások mérhetetlen lelki mélységeket tártak fel benne. Bánata imává nemesedett. Rend», kívüli lény volt. Váratlanul halt meg a náci megszállás alatt.

Karol Wojtyla a gimnázium után egy mészkőbányában kezdte felnőtt életét. Azután a szódagyár kazánjait tisztította, miközben antifasiszta szellemű alkalmi színészként állt először dobogóra a negyvenes évek elején. Egyúttal filozófiát és filológiát tanult esténként a krakkói Jagelló Egyetemen, amit azután a németek bezártak, s a professzorok többségét deportálták. így került ismét a húszéves Karol a kőfejtőbe.

— Bár sokat köszönetek a legrégibb lengyel egyetemen eltöltött egyetlen tanulmányi évemnek, mégsem habozok kijelenteni, hogy a munkáskömyezetben eltöltött rákövetkező négy esztendő a gondviselés ajándéka volt. Az életemnek e szakaszában szerzett személyes tapasztalatom megfizethetetlen. Talán fontosabbnak és értékesebbnek tartom egy doktorátusnál is, ami nem jelenti azt, hogy nem értékelem nagyra az egyetemi diplomákat.

A féllegális krakkói Rapszodikus Színház ifjú szerzője és versmondója, a művészet- és irodalomrajongó munkás-diák csak apja halála után, 19411ben kezdett elkötelezettséget érezni a papi hivatás után.

1946-ban szentelték pappá, majd a római Angelicum pápai egyetemen avatták a filozófia doktorává. Hazatérve a krakkói egyházmegye több plébániájának káplánja, egyetemi lelkész és a krakkói, illetve a lublini katolikus egyetem etikaprofesszora. 1958-ban, 38 éves korában ő Lengyelország legifjabb püspöke, 1964-től pedig Krakkó érseke. Három évvel később VI. Pál szenteli bíborossá. Akkoriban már aktívan részt vesz a zsinatot követő püspöki szinó- dus munkájában. Különösen a munkások lelkipásztori gondozásával kapcsolatos állásfoglalásai keltik fel a világ katolikus püspökeinek figyelmét.

A fürdőnadrágot vitték Rómába is

Casaroli bíborostól, a Vatikán immár nyugalmazott „miniszterelnökétől” tudom, hogyan tölti ténylegesen II. János Pál a napjait.

Információm ugyan még a merénylet előtti időszakra vonatkozik, de bennfentesek szerint II. János Pál — aki különben börtönében bocsátott meg török merénylőjének — azóta sem sokat változtatott munkarendjén. Ezt hihetővé is teszi fizikai munkán felnőtt és sporthoz szokott, átlagon felüli erős szervezete. (Azt is beszélik különben, hogy amikor Krakkóban csomagolt, a házvezető apáca kérdőn tekintett a fürdőnadrágra:

— Természetesen visszük Rómába is, kedves nővér.

S a Castel Gandolofo-i nyári lakban uszoda épült. A Szentatya négyszáz méteres kondíciótréningjei — legalábbis az első években — nyaranta szinte mindennaposak voltak.)

Nos, tehát a mindennapok: háromnegyed hatkor kel. Fél-háromnegyed órás meditáció után hétkor misézik. Néha a reggelit is tíztizenöt perces fogadás előzi meg, amelyen egy vagy több vendég van jelen. Kilenctől tizenegyig dolgozószobájában tartózkodik. Ekkor senkit sem fogad. Nagyon gyorsan olvas. És úgy fogalmaz is.

Tizenegykor kezdődnek a kihallgatások, és tartanak háromnegyed kettőig. Az ebéd éppúgy, mint a reggeli — munkaétkezés vendégekkel. A pápa túl gyorsan eszik, és nagyon keveset. Mintha oda se figyelne arra, mit szolgálnak fel.

Ebéd után fél órát pihen. Azután, ha jó az idő, breviáriumával felmegy a teraszra.

Fél négytől nyolcig tanácskozik legbelsőbb munkatársaival, a Vatikán „vezérkarának” tagjaival, a kongregációk vezetőivel, akik jönnek a dossziékkal.

Vacsora nyolckor. Kilenckor ismét a dolgozószobájában ül vagy a kápolnában fejezi be zsolozsmáját. Tizenegykor van vége a munkanapnak.

Casaroli bíboros szerint a pápa önelemző munkamódszerének legjellemzőbb mondata: „Nem sietek.”

De azt hiszem, ez a mondat csak akkor érvényes, ha a pápa nem utazik. Ez pedig II. János Pálnál elég ritkán fordul elő.

Diplomata vagy kőműves is lehetett volna

II. János Pál ezt Czestohovában mondotta a lengyel katolikusok legfőbb zarándokhelyén. (Különben onnan érkezik majd hozzánk.)

Nem tudhatom egész pontosan, mit érthetett ezen a Szentatya. Talán eszébe jutott Julius Slovacky költő 1848-as jövendölése:

E világ viszályai közepeit az Úristen szláv pápa számára készíti a trónt, ki nem fut el a kardok elöl, mint az olasz...

1991. augusztus 3-4., szombat-vasárnap

Elgondolkodtató, hogy az olaszok, különösen a rómaiak az első megdöbbenés után hamar megszerették a „Papa polacco”-t. Befogadták.

Vajon miért? Talán csak azért, mert az olaszok nemigen nacionalisták?

A Szentatya egy ízben lengyel kispapok előtt — azok kuncogása közben — így gondolkodott hangosan:

— Rómában azt mondják nekem, hogy az a jobb, amit a leírt szövegen kívül mondok.

És ez a „szövegen kívüli”, zseniálisan rögtönző, nagy szónoki és színészi képességekkel, de ugyanakkor nagy szellemi- és lelkierővel, mély meggyőződéssel rendelkező „showman” pápa kezébe vette a zarándokbotot, hogy végigjárja a világot.

És mindig a saját szövegét mondta. E szöveg tartalma pedig — az Istenbe, Jézus Krisztusba vetett mélységes bizalom mellett talán elsősorban az emberi jogok melletti feltétlen kiállás volt. S ezt a tartalmat nemcsak a Szent Péter tér vasárnapi áldásai visszhangozták, hanem az első, a második, de főként a harmadik világ székesegyházai, terei.

Vele kapcsolatban legnagyobb élményem Chiléhez fűződik. Ahhoz a stadionhoz, amelyben Pinochet különítményesei ezreket öltek, kínoztak meg.

Az utazás előtt nem kevesen rosszallották a hívők között is: jelenlétével a Szentatya — akarva-akaratlan „hitelesíti” a diktátor hatalmát. De ott, a stadionban — a prédikáció közben elsápadó Pinochet jelenlétében—II. János Pál élesen és egyértelműen ítélte el a terrort, az emberi jogok semmibe vevését. Ezután pedig magához ölelt egy diákot, aki nemrég jött ki a börtönből.

Joggal mondhatta róla tehát az észak-brazil éhségövezetek híres főpapja, a katonai diktatúrák első számú közellensége, Don Helder Camara, akit jó- vagy rosszakarói „vörös bíborosnak” is neveznek:, „Olyan embert ismertem fel II. János Pálban, akit nem puha viaszból gyúrtak, hanem szívós és tartós anyagból.”

A pápa hallatlan népszerűségét nem egyszerűen annak köszönheti, hogy ha kell harminc nyelven üdvözli híveit. Nemcsak annak, hogy tud spanyolul tréfálkozni, lengyelül és franciául énekelni. Hogy a New York-i Madison Square Garden oszlopai alatt a dob ritmusát követve úgy tapsolt, mint egy vérbeli Rolling Stones- rajongó. Egy régi lengyel barátja azt mondta róla: ha nem lett volna belőle pápa, nagy diplomata vagy kiváló kőműves lehetett volna. Szinte mindent jól csinál.

Felismerte a XXI. század kihívásait

Bármennyire idejétmúlt kifejezésnek tűnik: önkritikával kell kezdenem. Legalábbis a pápával kapcsolatban.

Miért ne vallanám be: kezdetben némi bizalmatlansággal szemléltem. Mintha megijedt volna annak a szinte forradalmi nyitásnak és párbeszédnek lendületétől, amellyel új utakra indította egyházát XXIII. János és VI. Pál.

Tévedtem. S ezért most megkövetem.

Mert ha vannak is még némi kétségeim pl. abortusz ügyben II. János Pál hagyományos, hogy ne mondjam konzervatív nézeteit illetően — különös tekintettel a harmadik világra —-, ez az ember mindenképpen a lélek nyugalmának és egyben a társadalmi haladásnak is rendkívüli képességű harcosa, szolgája, diplomatája, kovácsa és kőművese. Nagy egyéniség. Elsősorban azért tartom annak, mert felismerte a XX. és talán a XXI. század rettenetes kihívásait nemcsak az egyház, de az ember számára is. És áll elé.

Gyanítom, hogy a résztvevők közül — hozzám hasonlóan — jó néhányan tápláltak némi bizalmatlanságot a vatikáni politika iránt a Szentatya uralkodásának első időszakában.

Emlékeztetek. XII. Pius az ötvenes évek elején betiltotta a munkáspapok működését. Vagyis azokét, akik ugyan teológiát végzett felszentelt papok, de úgy érzik, hogy hivatásukat akkor is gyakorolhatják, ha hétközben kamiont vezetnek, vasat öntenek vagy halásznak, mint a Péterré keresztelt Simon Galileában.

Saint Denis Párizs legnagyobb munkáskülvárosa. Ott a fiatalok majd’ tíz százaléka úgy munkanélküli, hogy még soha nem állt munkába. Az irdatlan, tucatnyi Lágymányost kitevő lakótelepek labirintusában a lelkek 23 százaléka emigráns: zömmel porugálok és észak-afrikaiak. Este legalább úgy óvakodni kell az utcán, mint a mi gyönyörű Budapestünk VIII. vagy XVIII. kerületében. Ám az Actio Catolica munkástagozatának pap és családanya aktivistái, az általuk nem ideológiailag, de szociálisan, lelkileg és praktikusan befolyásolt Baráti Lakók Egyesülete azért nap mint nap tesz valamit. Nap mint nap elhódítanak pár srácot a kocsifeltöréstől, az LSD-től. gyerekszínházzal, aszfaltra festett körökkel, biciklitúrákkal enyhítik a Saint Denis-i szülők helyenként tragikus gondjait.

Nos, ebbe a Saint Denis-be látogatott el 1980 tavaszán a pápa. A Szentatyát a királyokat koronázó és temető katedrális előtt óriási transzparensen ez a mondat fogadta: „Egy ifjú munkásélet többet ér, mint a világ összes aranya!” (Az idézet attól a Cardinh belga bíborostól származik, aki 1926-ban megalapította a Katolikus Ifjúmunkások Szövetségét.) A mise után — műsoron, azaz a hivatalos programon kívül—a helyi hívők kérésére II. János Pál a szomszédos kultúrházban egy órán át beszélgetett ifjúmunkás híveivel. Ezután pedig kezelt — és nem lekezelt — muzulmán vendégmunkásokkal, sőt — Isten bocsá’ — még a helyi kommunista polgármesterrel is.

Az egykori szódagyári munkás és mészkőbányász-teológus számára — azt hiszem — mindez nem lehetett túl nagy megerőltetés. (Mindezt — remélem — láthatják majd a „Tisztelendők” képein, még mielőtt a Szentatya hozzánk érkezik.)

E sorok íróját mindez nem elsősorban mint tévést érinti. S még csak nem is mint hívőt. Vagy mint olyan embert, akit az a megtiszteltetés ért, hogy tagja lehet a pápai látogatást előkészítő társadalmi bizottságnak. Remélem, hogy elsősorban úgy érint ez a látogatás, mint minden hazánkfiát. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Szentatya Esztergomba, Budapestre, Pécsre, Debrecenbe és Máriapócsra ugyanazzal a lélekkel érkezik, mint amellyel a világot járja. Hogy segítsen felemelni a testileg-lelkileg elesetteket. Hogy segítsen visszaadni bizalmukat az élethez, a munkához, családhoz, a felebaráthoz. A másként gondolkodóhoz, a szeretethez.

És mivel II. János Pál humorérzéke vetekszik egyéb nagyszerű tulajdonságaival, biztos nem haragszik meg, ha köszöntését a nagy előd, XXIII. János önironikus mondatával fejezem be:

„Emberek! Én csak a pápa vagyok.”

Róbert László