Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-24-25 / 198. szám
1991. augusztus 24-25., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Grafikus a máglyán Könyv-revü Bacsó Béla: A megértés művészete — a művészet megértése Létezik-e emberibb feladat, mint meghallani a másik szavát, legyen az akár kimondott vagy leírt szó?—kérdezi a szerző, és egyben sugallja a választ is. A kötet fő témakörei: a befogadás (recepció) és a megértés. Hogyan sajátítható el egy művészeti alkotás üzenete? Hogyan hat a művészet a befogadóra? Az egész mű mottója lehet a szerző által is idézett Fichte-mondat: „...semmit se fogadjunk el létezőnek és kötelezőnek, csak azt, amit megértünk és világosan felfogunk”. Bacsó Béla könyvét az különbözteti meg más művészetfilozófiai munkától, hogy elméletalkotása követhető minden egyes elemében. Nincs homály, csak szkepszis. A kétely örök mozgatórugó. Olyan egyéni következtetésekre jut elemzései során, amelyek még a manapság keveset olvasó, rohanó embert is megragadják: „A világ ellenséges az emberrel; a művészi forma pedig nem vonja be az embert a világba, hanem növeli izolációját”. A könyv a Magvető JAK-füzeteinek egyik utolsó darabja. Rakovszky Zsuzsa: Fehér-fekete A Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó újdonsága a kötet. Fekete borítóval, negatív-fehér betűkkel, méltóképp a benső tartalomhoz és a címhez. Az egyik legkiválóbb kortárs költőnk, Rakovszky Zsuzsa tárgyilagos és modem. Üdítően friss, pontos és formailag hibátlan. Két ciklusra épült opus, mindkét egység tizenegy verset tartalmaz. Még a kötetépítésnél is vigyáz az arányokra, párhuzamokra. A versek szépek, szavalhatóak, mondhatóak, igazi költemények, amelyeknek ritmusa, zenéje van (nemcsak gondolatritmusa): „Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék. / Énbennem már nincs, ami elromoljon. / Nincs egy fogam, a mellem levették — nincs, amit még / megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom, /nagy homlokom: jóformán csak fejem van, / akár a Liszt Ferencnek-otthon, a zongorán állt / a többi porfogó közt, lánykoromban.” Kukorelly Endre: A Memória-part Kisprózák, szöveganyagok, versszerű monológok, vallomások. Természetesen, mint az eddigi Kukorelly-kötetekben is, most és itt is: meglepetések, váratlan fordulatok, jelentés-átfordítások, töredékek, meleg égövi befelé hallgatózás: „Mintha belenyúlt volna egy hordó kátrányba, olyan lett minden, nyúlós és tapadós, a keze, a karja és a sablon, még az arcán is egy fél tenyérnyi rész, a karja egészen konyákig, de az ingjén, sőt a cipőn is talált apró, koromfekete pöttyöket, és látszott, hogy nem lehet csak úgy eltávolítani...” Kukorelly Endre a régi sebek írója, a szótlan üldögélés nyugodt krónikása. A modor látványosan partikuláris, látszólag az, s anti- intellektualizmusa az irodalmi megformáltság olyan rafinált formájává válik, amelyben kiáltó hiányként jelölődnek ki á kultúráról váló köz- gondolkodás hazugságai. A konvenció megtorpan és a tükörbe néz: „Azzal foglalkozom, hogy hibákat találok ki mondataimhoz”. Tandori Dezső: Koppar Köldüs Félregombolt szöveg, ahogy Schéner Mihály mondta egyik mélylélektani beszélgetésünk során, tördeltség, különös zene. Tandori Dezső felrúgja a nyelvhelyesség szabályait, és idegenül csengő nyelvet konstruál. Ámulatba ejtő, ugyanakkor nehéz megfejteni. A cím azt jelenti: A kopár koldus. Ugyanígy szinte majdnem minden sor megfejthető, dekódolható. Mégsem a nyelvi játék, ami avantgárddá teszi a kötetet, hanem a szemléletmód, a gesztus íve teszi különössé a szöveget, a művet. A saját valóságunktól nem szabadulhatunk, de más világok teremthetőek, berendezésük pedig már csak tehetség és művészi erő kérdése. A kötet a Holnap Kiadó újdonsága. Kántor Zsolt A példa miatt szeretnék eltemetni egy sepsiszentgyörgyi művészt. Baász Imrének hívták, és 1941. február 22-én született Aradon. Kissé késve, kényszerű kitérő után jutott be a kolozsvári képzőművészeti főiskola grafikai szakára, de alighogy végzett, az eddigi leghitelesebb átültetés, Nagy Kálmán Kalevala-íordíVd- sához (Kriterion Könyvkiadó, 1971.) készült színes metszetillusztrációival fordította maga felé a művészeti közvélemény figyelmét. A finnek is felkapták fejüket erre a sajátosan erdélyies veretű közös szellemi-könyvművészeti teljesítményre, de mivel Nagy Kálmánt, a kitűnő nyelvészt, nyelvművelőt és szerkesztőt az önkény még a könyv megjelenése előtt az öngyilkosságba kergette (a tízemeA Münchenben kiadott tekintélyes folyóirat, az Új Látóhatár 1981. évi 4. számában terjedelmes összeállítással búcsúztatta Kovács Imrét, a nyugati magyar emigráció kiemelkedő politikusát. Az egyik emlékező írásban Borbándi Gyula, a közeli barát megértő elnézésével megemlítette, hogy volt Kovács Imrének egy kevéssé reális elképzelése, amelyhez a józan érvek ellenére is ragaszkodott: programkészítésre akarta rábírni az emigráció vezető személyiségeit. „Aggasztotta — írja Borbándi —, hogy egyszer csak felragyog a szabadság napja, és mi itt állunk üres kézzel, minden politikai koncepció és program nélkül.” A föld, az államosított ipar, az állami bürokrácia változás utáni sorsa izgatta az Amerikában élő politikust. A közeli fordulat jövendölésén legtöbben mosolyogtak — az idő azonban Kovács Imrét igazolta, mégpedig nagyon gyorsan. Aligha lehetett véletlen, hogy A néma forradalom szerzője látta, még inkább megérezte, hogy az úgynevezett szocialista rendszerek kimerítették tartalékaikat. Kovács Imre ugyanis ízig-vérig politikus volt, s a legpontosabb jellemzést az ugyancsak emigrációba kényszerült Szabó Zoltán adta róla: „Homo politicusnak tudta önletes kolozsvári panelház, saját otthona tetejéről, ebből a magával felcipelt tiszta magasságból vetette alá magát a balkáni eleganciával felperzselt és leaszfaltozott szülőföld ugyancsak önmagában hordozott mélységébe), már csak a grafikusnak ajánlhatták fel az egyéves finnországi tartózkodáshoz kötött ösztöndíjat. (Igaz, Baász is csak másfél évtizeddel később kapott hozzá útlevelet a román hatóságoktól, közvetlenül az 1989-es fordulat előtt, mert azt remélték, hogy ott marad...) Sepsiszentgyörgyön, a hajdani Háromszék székvárosában, Kós Károly utolsó jelentős építészeti műve, a Székely Nemzeti Múzeum hajdani példáján buz- dulva a modem művészet székelyföldi központját akarta magát. Olyan embernek, aki az írott műnél érdemesebb élniva- lónak tekinti a politikai cselekedetet. A politika technikáinak ösztönös ismerője volt, biztos mestere is alkalomadtán, anélkül, hogy tartásának egyenességét — nemcsak az emberét értem, hanem a lélekét és a jellemét is — ez a képesség megrok- kantotta volna.” Kovács Imre pályájának bármelyik szakaszát nézzük is, igazolódik Szabó Zoltán megállapítása. Alig múlt húszéves, amikor megjelentek első, nagy visszhangot kiváltó, valóságfeltáró szociográfiái a Válaszban megteremteni. S akárcsak másfél évtizeddel azelőtt a temesváriak vezére, a Németországba száműzött Bertalan István, nemcsak az országon belüli modem telephelyre gondolt, hanem a kortárs művészet európai központjainak a láncolatába kívánta bekötni e legkeletibb közép-európai műhelyt. A hét évtizedes erdélyi művészet' hagyománya: szülőföld- és közösségcentrikus, expresz- szív realizmus átértékelői, meg- újítói: a Marosvásárhelyi Telep és a Csíkszeredaközpontú Hargita Műhely példájával szemben, illetve mellett, azt kiegészítve a művészi tiltakozás és lázadás nyugat-európai gesztusait szerette volna meghonosítani, bevezetni a politikai diktatúra és és a Magyar Szemlében. Ezek az írások nem csupán bemutatták a magyar falu életét és a robbanással fenyegető szociális feszültségeket, hanem mindegyikben mozgósító erejű politikai töltet volt. Első könyvét, A néma forradalmat az ügyészség elkobozta, s az akkor huszonnégy éves szerzőt háromhavi fogházra ítélték. Ám a szorongattatások még elszántabbá tették a fiatal szo- ciográfust: 1937. március 15-én ő olvasta fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről a Márciusi Front 12 pontját, s végig a mozgalom első számú szervezője maradt. 1939a szellemi elnyomorítás ellenében. Hiszen ott is, ahol ezek a gesztusok születtek, Párizsban, Amerikában, Hollandiában, Németországban, mindenütt a művészet létét fenyegető közöny, a jóléti társadalmak lelki zsarnoksága hívta életre az akciót, a hap- peninget, a concept artot, az avantgárd harmadik hullámának és posztmodernnek nevezett utolsó egy-másfél évtizedes korszak rombolva építő, „káromlással imádkozó, oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó” (Illyés Gyula: Bartók) művészi fel- és kifakadásait. Baász Imre nem a stílust, csupán az eszmét, módszert és magatartást vette át, s alkalmazta a közép-kelet-európai, s ezen belül is erősen erdélyi rezonanciá- jú alkotói térség dimenzióihoz, amikor 1976-os sepsiszentgyörgyi megtelepedése után modem grafikai műhelyt rendez be, amely nemcsak a klasszikus metszettechnikák, majd a szitanyomat, a mail-art (az avantgárd kommunikáció), hanem az „újérzékeny” művészi felelősség központjává is válik. Párhuzamosan fejezi ki magát a grafikában és a hetvenes-nyolcvanas évek expanziós műfajaiban: installációval, akcióval, témaelemző tárlatokkal, amelyekbe a művészeken kívül a művészke- dő műszaki értelmiséget is sikerült bevonnia. De a legszélesebb körű visszhangot kiváltó tette kétségtelenül a Médium '81 című, országos ifjúsági seregszemle volt, amely teljes körképet volt hivatott nyújtani a jelenkori művészet 1981-es pillanatában Románia-szerte alkalmazott összes olyan kifejezési eszközökről, törekvésekről, szemléleti rendszerekről, tehát a „médiumról”, amin át a fiatal művészek üzenete eljuthatott a társadalomhoz. S végre 1991 júniusában sikerült megszerveznie az immár nemzetközi Médium II. kiállítást, amelynek megnyitása után néhány nappal, gyanús körülmények között, egy könnyebb sérülést követően szükségessé vált injekció következtében, július 16-án meghalt. A madár él — volt egyik csoportos akciójuk címe Sepsiszentgyörgyön. Szeretném hinni, hogy Baász Imre halála után is élni fog. Banner Zoltán ben ott volt a Parasztpárt megalapítói között. S közben írt és lapot szerkesztett: harmincéves koráig cikkek, tanulmányok és könyvek egész sorát jelentette meg. A háború vége felé tevékeny részese volt a németellenes függetlenségi szervezkedések majd mindegyikének. 1945 elején óriási lendülettel fogott munkához, úgy érezte, eljött az idő, s megvalósíthatja a parasztság felemelését és a középosztály kiszélesítését célzó modernizációs koncepcióját. A koalíciós korszakban egy darabig igazán kamatoztatni tudta kitűnő politikusi képességeit, ám nagyon hamar falakba ütközött. 1946-tól ereje legjavát már lekötötte a kommunista előretörés lassítása. Nagy parlamenti beszédeiből kiderül, hogy pontosan látta, milyen folyamat indult el. Amíg voltak eszközei, mindent megpróbált, hogy megakadályozza a tragikus fordulatot. Azután, 1947 őszén, amikor a lapok már Pfeiffer—Kovács összeesküvésről cikkeztek, az emigrációt választotta. 1949 után Amerikában telepedett le, s megpróbálta emigráns politikusként szolgálni az igazi magyar érdekeket. Sajnos Kovács Imrét is azok között kell számon tartanunk, akiknek nem adatott meg, hogy tudásuk és tehetséAz emigráns politikus gük egészét az ország javára fordítsák. „Kiváló, kiemelkedően kiváló parlamenti férfiú veszett el benne” — írta a már idézett Szabó Zoltán. Kovács Imre mondotta a ’70- es évek végén, hogy a mai Magyarország már olyan ország, ahonnét én el nem mennék, de még nem olyan, ahová hazatérnék. Korai halála miatt nem térhetett haza, de a mostani, augusztus 19-ei vésztő-mágori szoboravatás egy virtuális hazatérés. S ehhez csupán annyi kívánkozik még, hogy igazán akkor lesz itthon, ha majd A néma forradalom és a Magyarország megszállása után kézbe vehetjük a többi könyvének új kiadását, egy terjedelmes tanulmány- kötetét, s egy válogatást gazdag levelezéséből, amelynek kiadását már maga is tervezte. Erdész Ádám Már Edinburgh sem a régi? Bajban van az Edinburghi Nemzeti Művészeti Fesztivál. Elérte a fesztiválok sorsa: elszegényedett és mind kevésbé érdekes. Az évente megrendezett skóciai világzenei, színházi, film- és festészeti találkozó az idén augusztus utolsó napjáig tart. Valaha szebb napokat látott: 1947-ben rendezték először. Az akkori szenzáció az volt, hogy a Bécsi Filharmonikusokat ismét Bruno Walter vezényelte. Az edinburghi fesztivál zenei műsorfüzetei sokáig olyanok voltak, mint valami exkluzív „Ki kicsoda?” lexikon: Callas, Gobbi, Sutherland, Giulini, Barenboim szinte évente zarándokoltak skót földre. 1977-ben a Carmenben Placido Domingo énekelt és Claudio Abbado vezényelt. De talán ez volt az utolsó legendás év... A nyolcvanas években ugyanis felerősödött a fesztiválok versenye szerte a világon, valóságos feszti- , vál-infláció volt. A nagy együttesek, szólisták pedig nekiláttak túrázni. Ma már senkinek sem kell a világ végére, Edinburghba mennie, ha Pavarottit vagy a Berlini Filharmonikusokat akarja látni legjobb formájukban. Hát igen, a pénz. A munkáspárti városi tanács 553 ezer font sterlingről 695 ezerre emelte a támogatást, a helyi vállalkozók 700 ezer fontot adtak össze, kétszer annyit, mint tavaly. De mit ér mindez, amikor még egy névtelen külföldi szimfonikus zenekar előadása — szólisták nélkül — is legkevesebb 45 ezerfontba kerül darabonként? Veres Péter társaságában, egy parasztpárti rendezvényen Baász Imre: Harangszó (linóleummetszet) Kovács Imre „Homo politicusnak tudta önmagát" Ma talán már nem menne külföldre...
