Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-06-07 / 157. szám

1991. július 6-7., szombat-vasárnap iJtÉKÉS MEGYEI HÍRLAP­Pécsett az új postaközpont alapjainak ásása közben falmaradvá­nyokra bukkantak a munkások. A helyszínen a Janus Pannonius Múzeum régészei közép- és római kori fal- és útmaradványokat tártak fel. A lakóházak falmaradványai közül cseréptöredékek, pénzek, érmék és egyéb használati tárgyak maradványai kerül­tek elő MTI fotó: Kálmándy Ferenc-------- MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Ö tágú síp o A haldokló magánya: Bábi Tibor Ez van A mozdulatlan, mégis elkeringő világot érdes bőrömmel tapintom, ízét, szagát is érzem, látom, hallom, megátalkodott ésszel, aggyal belül s belülről szemlélem. Van és én is vgyok,s félek e permanens és mégis elmúló csodától. Vajon mi van? Mi van?! Ezernyi ismert részlet mögött az ismeretlen, egyöntetű lényeg, tülekedő sokféleségében a szerves egynek és egésznek ordító árvasága— ez van, ez van, mint karácsony éjjelén a haldokló magánya. Alig több, mint két évtized adatott Bábi Tibornak az alko­tásra, a versre. Korai halála fájó veszteség. A szlovákiai magyar­ság azon költője volt, aki a ki­sebbséginek tartott hagyomá­nyokból indult ki. Koncsol László szerint „verseiben a korszak minden lényeges társa­dalmi, politikai és nemzetiségi problémáját exponálta”. 1954-ben jelent meg első verseskötete (Ez a te néped), s hat kötetet publikált a hatvanas évek végéig. A pálya utolsó har­madában elapad versíró kedve, útirajzaiból, elbeszéléseiből, tanulmányaiból és kritikáiból adott közre négy kötetet. Bábi az első költőnemzedék tagja, ő is — mint a háború után jelentkező szlovákiai magyar költők mind­egyike — az Új Szó hasábjain tűnt fel versekkel. Első két köte­te a hazátlanság érzését párolja verssé; szenvedélyes, panaszos a hang, önéletrajzi elemekkel átszőtt az alkotás: „— Édes­anyád, gyermek? ...Az volt ám az asszony! / Éjfélkor ébredt, hogy kenyeret dagasszon, / s té­ged hogy szeretett!... Mint fájt érte szívem! / Cseh földön van sírja — cseh földben —, ott pi­hen...” Bábi úgy érzi, sehol sem lel hazára, családtagjait a törté­nelem örvénylései szétszórták, olykor egymással is szembefor­dították. A személyes hitel, a megélt sors természetes és frá­zistalan verseket terem, s ő az első, aki az akkori idők politikai torzulásai ellen is szót emelt. Verseinek világa drámai. Tudatosság jellemzi a hatva­nas évek alkotásait is. A Tízezer év árnyékában című kötetben (1964) jelképesek lesznek a ver­sek, az életművet betetőző utol­só két kötetet készítik elő, s Bábi természettudományos szemlé­letmódja is ebben a könyvben sejlik föl először. Egyik leg­szebb verse a Sic itur ad astra, amely a világba vetett ember szorongásait, kételkedéseit, ví­vódásait mutatja föl, az emberi létezés alapkérdéseire keresi a választ: „A szerelem gyűlöl, / a fagy megperzsel, akár a tűz, / s kormoz a láng, / ami él, haldok­lik, de mondd, fordítva igaz-e?” A forrás éneke (1965) és a Könny a mikroszkóp alatt (1966) egységes formaelv sze­rint szerkesztődön, ciklusokba sorolt, címtelen, csak sorszá­mokkal megkülönböztetett sza­bad verseket tartalmaz. Létösz- szegző alkotások ezek. Bábi gondolatvilágának központjá­ban a közösségvállalás áll. Úgy látja, hogy a hatalmi erőszak ál­tal irányított világban nem lehet tartósan boldog az ember, s sze­retné ha „hősét”, a kisebbségi embert nem használnák eszköz­nek, hanem végre érte is élné­nek. A Könny a mikroszkóp alatt négy könyvében egyéni és kö­zösségi sors képei villannak egymásra, otthon és haza, múlt és jelen ,vibrál; a költői szubjek­tum, a tűnődés fogja keretbe: „Micsoda látvány, istenem: / túl a szem borzongó, hártyás üve­gén — / parányi kozmosz! Egy végtelenbe táguló vízcsepp vagy / könny a mikroszkóp alatt.” A történelem kavarog e versekben; indulatmentes szem­benézés a múlttal e könyv. 1966 után csak néhány vers jelzi, hogy Bábi nem lesz egé­szen hűtlen a lírához. Még egy évtized adatott Bábi Tibornak, s 53 év alatt érzett árvaság után 1978-ban merült alá az időbe, megélve a „haldokló magányát” is. Az „Ezernyi ismert részlet mögött” megismerkedve „az ismeretlen, egyöntetű lényeg­gé • Böröndi Lajos Honismeret és nemzetnevelés A rajzolgató kisgyermek ceruzája nyomán rendszerint a napocs­ka, egy virág vagy talán még ennél is nagyobb gyakorisággal a ház képét látjuk megelevenedni a papírlapon. Majd bővül a kör, de a ház változatlanul ott szerepel a gyermeki rajzok témavilágában. A ház képe nyilvánvalóan az otthont szimbolizálja, amelynek fontossága a nap melegével, illetve a virág szépségével vetekszik a bimbózó gyermeki értelem rangsorában. A ház után az otthon, a szülőföld, majd a haza fogalma is értelmet nyer, és kialakul a hazaszeretet, mint az emberre jellemző egyik legmagasztosabb érzés. Otthon — szülőföld—haza; csodálatosan szép, egymásból épít­kező fogalmak, amelyek azonban csak akkor emelkednek a szavak szintjéről a valós erkölcsi tartalom magaslatára, ha jelentésük tetteken, a cselekvés megfogható bizonyosságán alapszik. Ismerjük meg a Bibliát A pátriárkák és Mózes Vélhetően ez a meggondolás hívta életre hazánkban több mint harminc évvel ezelőtt a szervezett honismereti mozgalmat, amely a Hazafias Népfront keretei között működve célul tűzte ki az állam­polgárok elkötelezettségének növelését a hazához, az építő­munkához, a társadalmi haladás ügyéhez. A mozgalom mindezt a szülőföld, a régió, a haza mind teljesebb megismerésén és meg­szerettetésén keresztül, valamint a hagyományápolás, a gyűjtés, dokumentálás és publikálás lehe­tőségei és eszközei révén próbálta megvalósítani. Ezen időszak alatt kiépült a honismeret országos szervezete, és létrejöttek a hálózat megyei, városi és községi fórumai és sejt­jei; a honismereti munkacsopor­tok, szakkörök és baráti körök. Itt találták meg a szakemberek, az amatőrök vagy éppen csak az ügy­gyei szimpatizálók a tudományos kutató, feltáró és rendszerező munka, illetve a hasznos időtöltés lehetőségét és mással nem pótol­ható örömélményét. Az évenként, hazánk különbö­ző tájközpontjaiban megrende­zett országos konferenciák és akadémiák kiváló alkalmai voltak a mozgalom élvonalbeli képvise­lőinek a tapasztalatcserére, a lel­kes honismereti közkatonáknak pedig a baráti találkozásra. Azt hiszem, hogy akik ezeknek az országos rendezvényeknek résztvevői lehettek, egyértel­műen bizonyíthatják, hogy az adott vidék értékeinek és szépsé­geinek megismerésén túl milyen kiváló feltöltődési, tanulási lehe­tőség rejlett egy-egy ilyen orszá­gos találkozásban. Honismereti mozgalmunk elő­remutató tendeciájára garanciát jelentettek az országos vezetés­ben hosszú éveken át buzgólkodó olyan kiváló személyiségek, mint dr. Kanyar József, Gazda István, Halász Péter, Havas Gábomé, Morvay Péter, Székely György, Timaffy László, Töltési Imre és még sokan mások, akiknek nevé­vel évtizedekkel korábban, de napjainkban is találkozunk mind a vezetésben, mind szövetségünk folyóiratának, a „Honismeret”- nek szerkesztőbizottságában. Mozgalmunk progresszivitá­sára talán bizonyíték lehet az a tény is, hogy az 1989-es, Szek- szárdon ülésező országos akadé­miánk fő napirendi előadói között olyan reformpolitikusok nevével találkozunk, mint Szabad György, Pozsgay Imre és András- falvy Bertalan. Nehéz elképzelni, hogy ez csupán a véletlen műve, inkább talán arról van szó, hogy mozgalmunk már a közelmúltban is, és minden bizonnyal napjaink­ban is jó úton haladt és halad, ami alapján reménykedve nézhetünk a jövő felé. Szükségünk is van erre az opti­mizmusra, mert a honismereti munka alsóbb szintű szféráiban sajnálatosan megtorpant a mun­ka. A rendszerváltás közismert problémájával, az alulról építke­zés gondjával a mi mozgalmunk is ugyancsak szembetalálta ma­gát. A közügyek iránt megnyilvá­nuló általános érdektelenség, a befelé fordulás, a puszta anyagi létért való elkeseredett küzdelem és hajsza bizony eléggé szétzilálta sorainkat. Különösen lehangoló a látvány a felnövekvő fiatal gene­ráció körében, amely napjainkban egyebet sem lát, mint a felnőttek acsarkodását, a vélt vagy valós bűnök miatti vádaskodást, ami­nek okát és magyarázatát ők nyil­vánvalóan nem értik. Eközben formálódnia kellene érzés­világuknak, kötődniük családjuk­hoz, szülőföldjükhöz és hazájuk­hoz, ami mind megannyi feltétele személyiségük, gondolkodásuk és érzésviláguk egészséges irányú fejlődésének. Nos itt a nagy kérdés, amit nap­jainkban minden szülő és nevelő fel kell hogy tegyen önmagának! Mi lesz ezzel a nemzedékkel? Mi az, amit módunkban áll megtenni mindaddig, amíg a helyzet nor­malizálódása után egy jól műkö­dő családi és iskolai hatásrend­szer újból működni kezd? Sajnos úgy tűnik, egyelőre nem sokat. Gyermekeink egyre távolabb ke­rülnek gondterhelt, ideges szü­leiktől, a fennmaradásukért küz­dő iskolák ugyancsak gondterhelt és elfásult nevelőitől, és ami a legszömyűbb, önmaguk jobbik „énjétől” is. Turkál a tömegkom­munikációs rendszerekből reázú­duló rendezetlen információ- özönben és jelentős részük a cél­talanság, a cinizmus, még rosz- szabb esetben a bűnözés felé sod­ródik. Ne folytassuk a helyzet kilátás- talanságának okadatolását, ha­nem nézzük mi az, amit mi tehet­nénk a jobbítás szándékával? Mindenekelőtt azt, hogy orszá­gos és megyei fórumaink példájá­ra folytassuk a munkát! Rendez­zük sorainkat és tápláljuk egy­másban a reményt! Munkánkkál és személyes példaadással kelt­sük fel társadalmunkban az ügy iránti érdeklődést és bízzunk ab­ban, hogy helyes megközelítés­sel, szívós munkával még a legkö­zönyösebb ember lelkében is fel­gyújtható az a parányi tűz, ami idővel fénnyé érlelődhet. Pleskonics András Az ószövetség legszebb és leg­ismertebb részletei Izrael ősatyái­ról, a pátriárkákról, Ábrahámról, Izsákról, Jákobról és az Izraelt alapító eseményekről szólnak, amelyeknek Mózes a főszereplő­je. Ezek az elbeszélések vallási je­lentőségükön túl irodalmi érté­kűek is, a világirodalom gyöngy­szemei. A pátriárkák történetét Mózes az első, másik nevén a Teremtés könyvében találjuk. Az elbeszélé­sek a szájhagyományban kelet­keztek a Krisztus születése előtti 2. évezredben és a három pátriár­ka személye körül kristályosod­tak ki. Eredetükben önálló, kerek történetek voltak és egy-egy epi­zódot beszéltek el az ősatya életé­ből. Minden valószínűség szerint még a szájhagyomány állapotá­ban összefüggésbe kerültek, majd az írásbeliség során folyamatos eseménysorrá dolgozták őket. A Mózes személyéhez kapcsolódó elbeszélések teszik ki a mózesi könyvek többségét, elsősorban Mózes második és negyedik, má­sik nevén a Kivonulás és a Szá­mok könyvét. Ezek is szájhagyo­mányban keletkeztek, ugyancsak a Kr. e. 2. évezredben. A pátriár­kái történetekkel együtt az izra­elita királyság idején Dávid (1004—965), de inkább Salamon (965—926) idején összegyűjtöt­ték, rendezték és foglalták írásba őket. Irodalomtörténetük ezzel még nem zámlt le, évszázadokon át csiszolódtak, újabb részletek­kel és hitélményekkel bűvültek. Végső formájukat a Kr. e. 4. szá­zadban nyerték el. Izsák és Jákob A pátriárkák történetéből meg­ismerjük, hogy Izrael ősei Mezo­potámiából vándoroltak Paleszti­nába. Ábrahám nemzetsége isteni indításra jött Kánaán földjére. A pátriárka pásztor, aki nemzetsé­gével és nyájaival bejárta Ká­naánt, s közben többször isteni ígéretben részesült: utódai néppé sokasodnak és birtokolni fogják azt a földet, amelyen most vándo­rol. Ábrahámnak az emberiség üdvösségtörténetében jelentősé­ge van: általa áldásban részesül­nek a nemzetek (Tér 12,1—3). A pátriárka a hit embere. Feltétlen bizalommal fogadja Isten szavát és hűséges maradt hozzá a próba­tételekben is. Isten megújította ígéretét Ábrahám fiának Izsák­nak, és Izsák fiának, Jákobnak is. Jákob tizenkét fia lett Izrael tizen­két törzsének ősatyja. Tévedne, aki a pártriárkákat pusztán népi vagy irodalmi fantá­zia termékének tartaná. A pát­riárkái történetek szájhagyo­mányból eredő népies elbeszélé­sek és históriai pontosságukat nem a modem történetírás lépté­kével kell mérni. A szájhagyo­mány a tényszerűség megőrzésé­ben elsősorban a lényegre szorít­kozik. A részleteket viszont gyak­ran szabadon egészíti ki, ami azonban nem jelenti, hogy meg­hamisítaná az elbeszélt történeti emléket. Mikor éltek az ősatyák? A pátriárkái történetek leg­ősibb rétege a Kr. e. 2. évezredbe vezeti vissza az olvasót és az ős­atyákról mondottak beleilleszthe­tők az ókori Kelet általunk ismert világába. A pátriárkák a kor bé­kés, legelőváltó félnomád állatte­nyésztői, akik szabadon vonulnak nyájaikkal, a városlakókkal való kapcsolatukat szerződésekkel szabályozták. A családjukban használt nevek (Ábrahám, Jákob, Terach, Serug, Náchor) a Kr. e. 2. ^évezredből ismert nyugatszemita névtípusok. A felsorolt helységek ténylegesen létező települések voltak. A pátriárkák szokásaiból a házasságkötés, adopció és örök- befogadás esetében számos pár­huzamot találunk a 2. évezred családjogi törvénykezésében. Az ősatyák korát a Kr. e. 1900— 1200 között határozza meg a tudomá­nyos kutatás. A Mózes-történetek Izrael ala­pítását beszélik el. Alapgondola­tuk: Izrael léte annak köszönhető, hogy Isten kinyilatkoztatta magát neki és népéül választotta. Az el­beszélések a rabszolgamunkára kényszerített Izrael Egyiptomból való szabadításával kezdődnek. A fáraó hatalmából való megmene­külés Jahve, az Izraelnek magát története kinyilatkoztató Isten nagy tette népének érdekében. A rendkívüli eseményben Jahve Izrael Istené­nek bizonyul, s ez kezdettől fogva Izrael hitvallása lett: „Én vagyok Jahve, a te Istened Egyiptom óta” (Oz 12,10). A kivonulás után a nép a Sínai-hegyhez vonul, ahol Isten szövetséget köt Izraellel. A negyvenéves^ pusztai vándorlás ideje alatt is segíti népét a meg­ígért haza felé vezető úton. Az egyiptomi szabadulástól egészen az ígéret földje határán bekövet­kezett haláláig Mózes a nép veze­tője, s ő a közvetítő Isten és Izrael között. Személye kapcsolja össze a kivonulástól Kánaánig tartó ese­ménysor részeit. Menekülés a fáraók földjéről Mózes történetének időpontját a történeti háttér ismeretében ha­tározzuk meg. Egyiptomi okmá­nyok tanúsítják, hogy nomád cso­portok rendszeresen engedélyt kaptak állataik legeltetésére a Ní- lus-deltában. II. Ramszesz (1290—1233) a delta vidékén nagyszabású építkezéseket foly­tatott, amelyekbe az ott tartózko­dó nomád csoportokat is bevon­hatta. A szabadságuk korlátozá­sának tekintett tehertől csak me­neküléssel szabadulhattak meg. Erre alkalmas körülmény nyílt Memeptah fáraó idején (1223— 1213), amikor a tengeri népek megrendítették Egyiptom ural­mát Szíria-Palesztinában, és a ha­tárterület ellenőrzését a Sínai- félszigeten. Ez a háttér érthetővé teszi a bibliai elbeszélést, a deltá­ban élő izraeliták munkára kény­szerítését Pitom és Ramszesz rak­tárvárosok építésénél. A Mózes vezetésével történt menekülés időpontját Kr. e. 1200 körül álla­pítja meg a biblikus kutatás. A pátriárkák és Mózes mély nyomot hagyott Izrael hitének történetében. Maga a Biblia ta­núskodik arról, hogy válságos időkben gyakran nyúltak vissza hagyományukhoz útmutatást és erőt meríteni. Rózsa Huba, a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Egyetem professzora

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents