Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-27-28 / 175. szám
EXKLUZÍV 1991. július 27-28., szombat-vasárnap BOROSTYANLEVELEK Sokáig gondolkodtam a címen. Aztán egyszeresük váratlanul eszembe jutott: borostyán. A házfalán kúszó, szabálytalanul szerteágazó növény, ésjiem a belőle font koszorú. Mert erre az előbbire hasonlít inkább ez az írás. Eleinte úgy nézett ki, szabályos, háromszereplős interjú, melyben én kérdezek, Fenákel Judit író, újságíró és Gergely Ágnes író pedig válaszol. De nem így történt. Az igaz, hogy beszélgettünk. Vagy inkább ők beszélgettek... sokszor egymással és nem velem, hanem nekem. És ez nagy különbség. így lettek válaszaikból szép színű és formájú borostyánlevelek. Nem fontam belőlük koszorút. Miért nem? Akkor találkoztam velük először, és csak néhány dologban ismerhettem meg a véleményüket, és őket, magukat... Nem vállalkozhatok másra, minthogy átadom ezt a hat, letépett borostyánlevelet. Az első: az írás — Sokmü- fajú lennék? írtam novellát, verset, regényt, riportot, hangjátékot... ez sok? Nem tudom, nem gondolkodtam rajta. Ebből az egyik pálya- választás, illetve pálya- módosítás. Eredetileg pedagógus vagyok, majd újságíró lettem. Kénytelen voltam megtanulni azokat a műfajokat, amik itt szükségesek. Ami a szépirodalmat illeti, az nem pályaválasztás kérdése: amióta az eszem tudom, nekem mindig viszketett a papír; meg kellett vakarni a ceruzával. Ez hosszú ideig nem volt tudatos tevékenység, hanem csak egyszerű grafománia. Minden tiszta papírt teleírtam. Aztán ebből kialakult valamilyen írói pálya. Nem volt választás kérdése, hogy novellát írjak vagy riportot. Riportot kellett írni, mert meg kellett élni — noha meg is szerettem az újságírói műfajok egynémelyikét —, novellát pedig muszáj volt. 1962 óta vagyok újságíró. Vidéken kezdtem napilapnál, aztán egyetemi lapnál folytattam Szegeden, majd Pesten a Nők Lapjánál. Most a Családi Lapnál dolgozom olvasószerkesztőként. * * *■ — Én nem vagyok olyan sokmüfajú, mint Judit. Verset írok. Prózát is, de az is lírai szerkezetű. Én az „egy méterrel a föld fölötti járáshoz” vagyok szokva... Ha a földön járok, összecsuk- lom. Fordítok is. Most fejeztem be egy regényt, de soha többé prózafordítást nem vállalok ... A tanulmány- írást is abba- hagyom, mert az Sfc megy. Nem akartam író lenni. Színésznő szerettem volna lenni — Judit tudja —, a mai napig a színpadon meg a katedrán érzem jól magam. — Hogy választottad mégis az írást? — A Színművészeti Főiskoláról kirúgtak, a katedráról lerúgtak, a rádióban fegyelmi ügyem volt... Nekem ez kényszerpálya. Nem érzem, hogy félrecsúsztam, de nem ez akartam lenni. A közvetlen, meleg, emberi kontaktust szomjazom állandóan. Szenvedek az íróasztalnál. Amikor eljön az éjszaka — éjjel dolgozom —, és le kell ülni írni, akkor mindent kitalálok: vágom a körmöm, ceruzát hegyezek. Nekem nem viszket a papír, én menekülök előle. Végig boldogtalan vagyok, amíg írok, aztán amikor kész, az olyan érzés: ezt a hegyet is megmásztam... *** '* — Én pont fordítva érzem. Addig vagyok boldog — nem tudom, jön-e egyáltalán hozzám ez a szó — nem jön —, amíg írok. Jó kis zöldben vakami a papírt. Ez az én non plus ultrám. Amikor kész, nagyon boldogtalan vagyok, amikor oda kell adni valakinek elolvasni, olyan lámpalázas, mint egy színész, és amikor megjelenik, nagyon csalódott. Minden könyvem megjelenését kudarcként élem át. Ehhez persze rossz természetre is szükség van... ^ A második: mostani munka —Nemrég készültem el egy regényfordítással. Az ünnepi könyvhétre jelent meg egy másik munkám, melynek címe: Nyugat magyarja. Egy huszadik századi ír költőről, William Butler Yeatsről szól. A cím idézet az És Rényi Ferenc hallgatott című balladájából, ami arról szól, hogy 1849-ben Haynau személyesen vallat egy Rényi nevű tanítót, aki nem árulja el társait azután sem, hogy szüleit, kedvesét megölik előtte. Nyilvánvaló a párhuzam: Yeats nyugat magyarjának képzeli magát. A pontos idézet így hangzik: „Ó, sebzett szívű nép, e bús pohárt, nyugat magyarja, hadd kösztöntse rád...” Pici hamisítás van a részemről, mert az eredeti műben nyugat Magyarországa szerepel, de nem fért bele a szótagszám. Régóta izgatott a magyarok és az írek közötti párhuzam: két kis nép, mindkettő nagyhatalmak árnyékában. Mindkét kultúra tele mítoszokkal. Mindkettőjük számára fontos például a nemzeti színház ügye, a nemzeti darabok születése. Minden zendülésüket leverték. Yeats költészete óriási, vele kezdődik az összes huszadik századi angolszász antológia. Olyan, mint Appolainare vagy Rilke... és gyűlölte a demokráciát. Ez egy szörnyű barackmag volt számomra, amit le kellett nyelnem. De miért gyűlölte? Mert a demokrácia, a parlament neki Angliát jelentette... Mindent meg kell vizsgálni, mielőtt ítéletet alkot az ember... A könyvben igyekeztem összefonni a magánéletet és a történeti hátteret. Ez a kor az, amit úgy hívunk, századvég, bódult, félájult, ön- gyilkosságba hulló, lemondó hangulatával, ami óriási művészeket termett, és egész a második világháború kezdetéig tartott *** — Most fejeztem be egy regényt. Azt se tudom, hogy regény-e, azt se, hogy jó-e. Még nem távolodtam el tőle, rajtam kívül nem olvasta senki. A harmadik: a kritika — Valaha nagyon érzékeny voltam rá. Borzasztóan számított, ki mit mond, a szomszédasszonytól a legnagyobb kritikusig. Aztán elkezdtem figyelni őket, és észrevettem, hogy az egyik az ellenkezőjét mondja annak, amit két héttel ezelőtt írt, a másikról, hogy műveletlen, a harmadikról, hogy pártszempontjai vannak... Magyarán ez a szakma degradálódott a szememben. Nagyon kevés ember véleményére adok. Most nem mórikálom magam, de azt hiszem^ ez nem fontos. Ehhez az kell, hogy más dolgok legyenek fontosak. Én a halálnak írok: majd mikor nem leszek, milyen jó lesz, hogy lesznek olvasóim... — Ezt nagyon nehéz megérteni. Az írói mesterség — és nem riszálom magam — állandó konfliktus önmagunkkal, a világgal, közvetlen hozzátartozóinkkal. A tényleges írást kivéve merő kellemetlenség. Olyan, mint a színészi pálya. Keveseknek adatik meg, hogy egy nagy siker kárpótolja őket. Akkor úgy érzem, érdemes volt élni. De újra el kell indulni a szuterénből, és fel kell inaszni a hatodik emeletre... Nagyon keserves dolog. Minden munkával elölről kell kezdeni. Semmi biztosíték nincs rá, hogy ha írtam egy jó novellát, a következő is jó lesz. Lehet, hogy csapnivaló lesz. És, ha még csak egy novelláról van szó! De amikor egy regényről. Az mégis más, már csak úgy súlyra is. Az a két kiló papír... és úgy érzi az ember, hogy nem az igazi. Vagy mások érzik úgy... Merő kellemetlenség. Biztosan azt fogod hinni, hogy riszálom magam, de én ezt halálosan komolyan gondolom. Azt szeretném, ha volna egy jó kétkezi, polgári foglalkozásom vagy birtokaim, mint Tolsztoj grófnak—nem lennék oly an jó ember mint ő, nehogy a parasztok felgyújtsák a házam—és passzióból meg írnék. Teleímám a világot. Nem lenne semmi köze a megélhetéshez, a hierarchiához, csak hozzám. Persze, ez merő képtelenség. ★ * * — Magyarország nem sikerorientált ország. Nem akarom azt mondani, hogy ugyanolyan legyen, mint az Egyesült Államok, de ha ott megjelenik egy könyv, ami siker, és ugyanazon a napon egy háziasszony valamilyen televíziós műsorban, egy vetélkedőn első lesz, nyer egy mosóport, a siker ugyanolyan. Ez egy európainak komikus, de mégis van benne valami szép. Nálunk valahogy az irigység együtt születik és növekszik az emberrel. A negyedik: a szavak válsága — Az egész ország válságban van. Hogyne lenne válságban az a hivatás, amelyik ezekkel a folyamatokkal foglalkozik. Az újságírás az első szakma, amelyik új embereket kíván. Lehetetlenség, hogy azok képviseljék ezt a rendszert, akik az előzőt. — Göncz Árpád mondta, ha egy sebészorvos csak úgy operálhatott, hogy belépett a pártba, és belépett jói tette, mert a beteg járt jól vele. Ezzel én egyetértek. Igenám, de más az orvos, aki műszerekkel operái, és megint más az újságíró és az író, aki szavakkal dolgozik. Ugyanazokkal, amelyeket a politika használ. Az újságíró nagyon kiszolgáltatott — ahogy Judit mondja — minden rendszerváltozás-^ nak. * -sfc — Én úgy gondolom, hogy az átkos Kádár-rendszerben is lehetett bizonyos dolgokra nemet mondani. Ezért a nemért az ember a kitüntetését kockáztatta, a prémiumát kockáztatta, de nem a létét... Karóba nem húzták... ‘62 után már nem... Ne higgy azoknak, akik azt mondják, mindent helyeselni kellett, mindent parancsra tettek! . — A múltkor olvastam, hogy valakit ’62-ben két hétre lecsuktak disszidálásért, és olyan sirámot bocsátott közre, amilyet Vásárhelyi Miklósék se hallhattak. Ennek se kell bedőlni. Más dolog a besározó- dás, a kollaborálás. Én mit tettem? Bátor voltam-e? Nagyon sok variáció van a bátorság és a kompromisszumkészség között. Dolgoztam az északi országokban. Az előző könyvem északról szól. A svédek azért tudtak annyi embert megmenteni a háború alatt, mert nagyon erős bennük a kompromisszumkészség. Ez nem becstelenség. Ok egy kicsi ország, nagyon jól kell politizálniuk. Túl azon, hogy érdekelt Yeats költészete, azért is írtam ezt a mostani kötetet, hogy legyen az északinak egy ellenkönyve: hogyan politizál egy kis ország józanul, és hogyan eszelősen. Nálunk borzasztóan sok a hős meg a mártír. Az írók meg az újságírók között is. De tízmillió ember nem fér be a lakitelki sátorba, meg a Galamb utcai illegális nyomdába, és akadtak bátor emberek azokon kívül is, akik ott voltak... Az ötödik: a politika — Hogy viszonyul az író, az újságíró a politikához? — Sehogy. Ha az egyik van hétfőn, akkor a másik pénteken. Ezt mondjuk elég nehéz megtenni, ha az ember közben újságíró is. Nagyon régen, fiatal koromban kialakítottam magamban egy tudatos skizofréniát. Egyszerű praktikus okokból: fiatal tanár voltam, akkor kezdtem írni. Ez részint nem nyerte el a kollegák osztatlan tetszését, részint a gyerekek azt hitték, előnyhöz juthatnak, ha behozzák a könyvemet dedikálni. Olyannyira kettéválasztottam magam, hogy pedagógusként az asszonynevemet használtam, íróként a lánynevemet. Azért csináltam, hogy hangsúlyozzam, ha belépek az iskolába, pedagógus vagyok, tessék aszerint megítélni... Ez nagyon jól jött nekem az újságírásban. Ott erre a skizofréniára még nagyobb szükség van. Azt nem mondhatom, hogy kívül maradtam a politikán. Talán azt viszont igen, hogy igyekeztem a peremén maradni. Nem mindig sikerült. Akarva-akaratlan az ember belekeveredett. Sokáig nem értettem, mi a baj velem. Miért nem vagyok elég jó kislány? Nem voltam úgynevezett ellenzék, nem írtam a Beszélőbe. Aztán rájöttem, már az is politikai tettnek minősül, ha az ember írásában hiteles részletek vannak... Ha azt írja meg, ami van: Lássuk a dolgot, magát! Nem különösebb ellenállási szándékból is szembekerülhetett az ember a politikával. Máskor valamilyen balek- sága folytán keveredett bele. Ha én előszedném — nem teszem meg, nem elég jók az idegeim —, amiket a harminc év alatt írtam, biztos kétségbe esnék némelyiken. Óhatatlanul is belekerülhettek a napi politika szempontjai. Remélem, a szépírásba csak annyiban, hogy bizonyos esztétikai kategóriákat elfogadtam, amiket ma már nem fogadok el. Úgy gondolom, az író a létével, az írásaival is politizál. A direkt politikába ne avatkozzék bele! *** — Hadd mondjak klasszikus példát: ha Petőfi, akit én a legkedvesebb költőim között szeretek és tisztelek, csak azt írta volna meg, hogy „Akasszátok fel a királyokat!”, nem állna ott, azon a piedesztá- lon, ahol a szememben és sokak szemében van. Ez plakát, ez nem költészet. De a Beszél a fákkal a bús őszi szélben azt festi le, hogy egyik kezében a hitvese keble, a másikban a szabadságháborúk története... A lírába a politikát csak így megszűrve, megemelve szabad beengedni. Ez alighanem igaz a többi műfajra is. Kikerülni nem lehet, de nem szabad az íróknak, költőknek, művészeknek a napi politika szintjére lesüllyedni... — Pedig elég sokan teszik ezt mostanában... —Úgy is néznek ki... Megszüntetik író voltukat...Nézd meg, mit írnak. Nem arról van szó, hogy nem szabad részt venni. Göncz Árpádot említem megint. Az ő emberi méltósága úgy ragyog, ahogy azelőtt. Meggyőződésem, ha már nem lesz elnök, ugyanott tudja folytatni. Vannak ilyenek néhányan de a többség vagy elfelejt írni... vagy elhiteti magával, hogy a politikai tett felér a művel... ami pedig nem igaz... A hatodik: a szülőföld — Milyen érzés hazajönni Endrődre? — Csodálatos. Ez egy különleges hely. Itt működik egy — nem mondom, hogy értelmiségi, mert nem csak azok dolgoznak benne — értelmiségivé lett mag, a Honismereti Egyesület. Itt az emberek nagyon fogékonyak a jóra, az igazra. A szó valódi értelmében szép- lelkűek... — Erre nem tudok egy szóval válszolni. Nem mondhatom, amit Ági, hogy csodálatos. Évtizedekig semmi közöm nem-volt Endrődhöz. Élszakadtak a szálak. Aztán — jó néhány évvel ezelőtt, akkor a Nők Lapjánál dolgoztam — megtudtam, hogy Endrődöt egyesítik Gyomával. Ettől valahogy fölébredtek az emlékeim. írtam egy kis tárcát. Az endrödi cérnaszálról, arról, hogy az ember éli a maga életét, rengeteg gondja, baja van, és elfeledkezik, honnan jött, hol töltötte a gyerekkorát. Egyszer csak jön egy rossz hír, és kiderül, van egy cérnaszál, ami akkor is köt ahhoz a helyhez, ha nem tudok róla. Attól kezdve elkezdett érdekelni Endrőd, és én is elkezdtem érdekelni Endrődöt. Illetve azokat, akik megharagudtak rám ezért a cikkért. Vissza is tértem rá később. Annyi levelet talán nem is kaptam más írásomra... Azóta, hellyel-közze! tartjuk a kapcsolatot. Ahogy öregszem, egyre több emlékem támad fel. A hordalék alatt ott vannak, és a felszínre jönnek... — Az emlék parázs is a hamu alatt. Odateszed az ujjad és éget... Ez a gyerekkorunk — unokatestvérek vagyunk — és ezt a gyerekkort elvették tőlünk. A folytathatatlan emlék... Az én megközelítésem más. Ez a lírikus tisztességtelen előnye. (Igaz, Judit szépíró is, és publicista is.) Az újságíró vásárra viszi a bőrét. Én maximum írtam egy-két verset, egy regényembe belevettem Endrődöt a magam lírai módján. Nem voltak ilyen kellemetlen élményeim. Én csak emlékezni jövök haza... Körülbelül látod, ugye, az alkati differenciát közöttünk? Borostyánlevelek. Hat kicsi, kis borostyánlevél. így önmagukban is szépek, tanulságosak és igazak. Kiss Katalin
