Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29-30 / 151. szám

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1991. június 29-30., szombat-vasárnap Ismerjük meg a Bibliát! A nép, amelynek körében az Ószövetség keletkezett Az Ószövetség könyveiben Izrael hite történetének esemé­nyeihez kapcsolódik, azokhoz, amelyekben Isten ígéreteinek teljesítését, szeretetét, segítsé­gét vagy éppen büntetését is­merték fel. Tehát a Biblia meg­értéséhez szükséges Izrael törté­nelmének legalább vázlatos bemutatása. Dávid, az államszervező király Az ókorban Palesztina volt Mezopotámia és Egyiptom kö­zött a gazdasági és politikai érintkezés útja. Ezért Kelet nagy történelmi eseményei közvetle­nül érintették Izrael népének sorsát. Izrael törzsei a Kr. e. 13. sz. közepén vetették meg lábu­kat Palesztinában, a Biblia szó- használata szerint Kánaánban. A letelepedett törzsek fokozato­san meghódították a kánaánita városállamokat, de küzdeniük kellett a környező népekkel (ammoniták, moabiták) is, és védekezniük a midiánita és ama- lektia nomádok rablóhadjáratai­val szemben A küzdelmet az úgynevezett bírák vagy szabadí­tok vették fel, akik az egy-egy területen élő izraelita törzseket vezették, de adott esetben több törzset is összefogtak az ellen­ség ellen. Különösen nagy ve­szélyt jelentettek all. század­ban a tengerparton letelepedett harcias filiszteusok, fejlett tech­nikai felkészültségükkel. Ez szükségessé tette a törzsek szer­vezettebb összefogását, amely csak a királyság révén volt lehet­séges. Izrael első királya Saul volt (1012—1004), aki kezdeti sike­rek után a filiszteusokkal vívott háborúban esett el. Az állam va­lódi megteremtője a Juda törzsé­ből származó Dávid (1004— 965) és fia, Salamon (965—926) lett, uralmuk az izraelita állam nagy korszaka. Dávid nemcsak megtörte a kánaánita városálla­mok és a filiszteusok erejét, de uralma alá vonta a környező né­peket is. Hatalma Egyiptomtól az Eufráteszig terjedt. Kiváló politikai érzéke mellett a Biblia megemlékezik mély hitéről is. Salamon folytatta az állam szer­vezetének kiépítését, uralma a kultúra virágkora volt. Dávid, de főleg Salamon udvarában gyűj­tötték össze és foglalták írásba az Izrael őseiről szóló szájha­gyományt. Törzsek szövetsége és a hatalom A hagyomány szerint Izrael ősatyja, Ábrahám Mezopotá­miából vándorolt Kánaánba. Az ősatyák (pátriárkák) — Ábra- hám, Izsák és Jákob — Kánaán­ban éltek, ám Jákob családjával Egyiptomba költözött. Leszár­mazottai évszázadokon át néppé sokasodtak, de később a fáraó rabszolgamunkára fogta őket. A szorongató helyzetből isteni küldetésben Mózes vezette ki népét Egyiptomból. A csodála­tos tengeri átkelés után az izrae­liták a Sinai hegyhez vonultak, ahol Isten Mózes közvetítésével szövetséget kötött velük. Negy­ven évig tartózkodtak a Sinai pusztában, majd Kánaán elfog­lalására indultak. A királyság nagy változást je­lentett Izrael életében. A törzsek közös hiten alapuló szövetségé­ben minden társadalmi kötele­zettség az Istennel kötött szövet­ségből eredt, a királyságban vi­szont minden kötelezettség az államhatalomból fakadt. Kiala­kultak a kiváltságos rétegek, az eddig szabad és egyenlő izraeli­ták most mint alattvalók külön­féle szolgáltatásokra kénysze­rültek. Az ebből fakadó társadal­mi igazságtalanságokra és a hit hanyatlására a próféták egymást követő nemzedékei hívták fel a figyelmet. Ez a helyzet Salamon halála után (926) töréshez is ve­zetett. Fiát Juda törzse elismerte királyának, de a középpalesztí- nai törzsek — helyzetük javítá­sának reményében — elszakad­tak Dávid házától. Ezzel két iz­raelita királyság alakult ki: délen Juda, élén Dávid Házával, fővá­rosa Jeruzsálem; északon Izrael, királyát elvben esetenként vá­lasztották, fővárosa Szamária lett. A két királyság viszonyában az ellenségeskedés és barátság váltotta egymást. Izrael hanyatlása Izrael mintegy 200 évig állt fenn. 722-ben az új-asszír biro­dalom áldozatává vált, fővárosa, Szamária elesett, lakosságának jelentős részét pedig az asszírok Mezopotámiába telepítették. Területe asszír tartomány lett. Juda királysága is Asszíria fenn­hatósága alá került, de megőriz­te önálló állami létét. Hiszkija király (725—697) kísérletet tett a függetlenség visszaszerzésé­re, de ezt csak Asszíria hanyatlá­sával sikerült átmenetileg meg­valósítani Jozijának (639— 609). Izrael rövidesen az Asszí­ria örökébe lépő újbabiloni biro­dalom vazallusává vált. Ismételt elszakadási kísérletei végül oda vezettek, hogy II. Nabukadnezár újbabiloni uralkodó 587/586- ban elfoglalta és lerombolta Je­ruzsálemet, bekebelezte Judát. A babiloniak Juda lakosságának politikailag és gazdaságilag ér­tékes rétegét Babilonba depor­tálták. Az úgynevezett babiloni fog­ság a Babilont megdöntő Kürosz perzsa király rendeletével ért véget, aki 538-ban engedélyezte a jeruzsálemi templom felépíté­sét és a zsidóság visszatérését Palesztinába. Judea tehát perzsa birodalom, majd 332-től Nagy Sándor birodalmának tartomá­nya. A hazatértek 515-ben fel­szentelték az újjáépített jeruzsá­lemi templomot. Á politikai új­jászervezés Nehemiás (445-től), a vallási pedig Ezdrás pap (398 körül), a Babilóniából visszatért két kiemelkedő személy nevé­hez fűződik. Nagy Sándor halála után Palesztina a Hellenista utódállamok (301—198: Ptole- maioszok, 198-tól: Szeleuki- dák) fennhatósága alá került. Hűen ragaszkodtak Istenükhöz A perzsa, majd a hellenista korban a palesztinai zsidóság benső autonómiát élvezett. A helyzet IV. Antiochosz Epifa- nész szeleukida uralkodó idején (187—175) változott meg, aki a zsidóságot hellenizálni akarta, véres erőszakkal kényszerítve hitének és nemzeti hagyomá­nyainak elhagyására. A zsidók hűségesen ragaszkodtak Iste­nükhöz és törvényeikhez, végül a Makkabeus testvérek vezetése alatt sikeres nemzeti felkelés bontakozott ki. Ennek eredmé­nyeként visszaszerezték 128-tól a nemzeti függetlenséget is. Makkabeus Simon leszármazot­tai, a Hasmoneusok felvették a királyi címet. Az önálló zsidó királyságnak Kr. e. 64-ben a rómaiak vetettek véget. Pompeius elfoglalta Je­ruzsálemet, Palesztina a római birodalom tartománya lett. Rózsa Huba a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem professzora Ötágú síp Küzdelem a túlélésért Sütő András író fellépése egy­beesett az erdélyi magyar iroda­lom újjászervezésével a má­sodik világháború után. Az is­kolapadból egyenesen egy ko­lozsvári magyar lap szerkesztő­ségébe került, riporterként jár­ta az országot, akkor gyűjtötte össze későbbi elbeszéléseinek anyagát. 1953-ban adta közre Emberek indulnak című első no- velláskötetét, majd szinte min­den esztendőben egy újabb köte­tet. Elbeszélései bemutatják a köznapi falusi életet, a dolgos mindennapokat és a ritka ünne­peket. A fiatal Sütő András nagyszerűen ismerte a paraszti észjárást, mezőségi szülőföldjé­nek jellegzetes történeteivel, ízes adomáival fűszerezte elő­adását. Azt azonban ő is tudta, hogy a kisebbségi magyarság sorsának ábrázolását nem lehet pusztán az anekdotikus realiz­musra bízni. Nehéz időkben vá­rakozni kellett: erőt gyűjteni a nagy mű előtt. Ez a nagy mű, egyszersmind az új magyar irodalom egyik sorsvallató alkotása: az 1970- ben közreadott Anyám könnyű álmot ígér című,,lírai szociográ­fia”. Ahogy Sütő maga elmond­ja, ezt a munkáját családi bizta­tásra írta: hogy számot adjon szülei és szülőfaluja, s ezen ke­resztül az egész erdélyi magyar­ság keserves tapasztalatairól, hányattatásairól. Történetek és dokumentumok tükrében mutat­ja be szülőfaluja, általában az erdélyi magyar szórványok ne­héz gondok között telő életét. A dokumentarista hitelesség­gel megírt történeteknek ellen­pontozó szerkezetük van: a ke­gyetlen tények, a köznapi elnyo­matás és az állandó veszélyezte­tettség lesújtó hatását lírai hu­mor enyhíti. A tárgyilagos elő­adás alkalmanként versprózába vált át, a történet a balladák drá­mai szerkezete szerint alakul. Sütő Ahdrás könyve meggyötört emberekről, erőszakos és ostoba politikai mesterkedésekről, hosszú évtizedek szenvedései­ről, megaláztatásairól számol be. A kis magyar szórvány életét nemcsak a sztálini korszak kí­méletlen parasztpolitikája sebzi meg, hanem az a folyamatosan antidemokratikus nemzetiségi politika is, amely anyanyelvétől, nemzeti kultúrájától és indenti- tásától akarja megfosztani az erdélyi magyarságot. Az Anyám könnyű álmot ígér biztos közös­ségi értékeket jelöl, ezeket vé­delmezi, az emberi méltóság érdekében emeli fel szavát. Ha­sonló értékekre: az anyanyelvre és a nemzeti kultúrára hivatko­zik az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című regény. Ez azt mutatja be, hogy egy erdélyi magyar kisfiú: az író unokája miként veszi birtokába szülei­nek nyelvét, s vele a szülőföldet, a természetet és egy veszélyez­tetett emberi közösség történel­mét. Ez a birtokbavétel egy­szersmind az emberi méltóság záloga. Az emberi méltóság és sza­badság erkölcsi erejének állíta­nak emléket Sütő András drámai művei is, mindenekelőtt az Egy lócsíszár virágvasárnapja és Csillag a máglyán című törté­nelmi drámái, illetve Káin és Abel című bibliai tárgyú műve. A színpadon megidézett pusztí­tó konfliktusoknak egyetemes, sőt időszerű értelmük van. Sütő András arra utal, hogy a szellem és a szabadság szószólóinak még akkor is ki kell tartaniok igazságaik mellett, ha életük a tét. Egy erdélyi magyar író persze nemcsak a műhelyben és nem­csak a művészi alkotásnak él. Részt kell vennie, szerepet kell vállalnia a nemzeti kisebbség­ként körülötte élő közösség küz­delmeiben is. Ez nemcsak köz­életi fellépést, hanem olykor egyéni áldozat- és kockázatvál­lalást is követel. Sütő András is részt vesz az erdélyi magyarság­nak abban a politikai és szellemi küzdelmében, amely a nemzeti kultúra megőrzéséért és a nem­zetiségi jogokért folyik. Pomogáts Béla Sütő András: Levél az otthoniakhoz, Pusztakamarásra Kedveseim! Amilyen farkasvakító ködök ülik meg mostan a máskor oly messzire borongó Mezős éget, továbbá pedig: amily tetemes utat kell újra megtennem, s még nem tudom: földön-e vagy levegőben, ahol ugyancsak üvöltöznek az esztendő maradék szelei, bizony megeshet, hogy szilveszter estéjén nem kopoghatok be apámék ajtaján, pedig úgy szeret­tem volna, hogy közös pillantással és családi kör­ben fogódzott reménységgel köszöntsük az új esz­tendőt. Mennyi beszélnivalónk lett volna ez alkalom­mal is! Példának okáért fölemlegettük volna, hogy most huszonkilenc esztendeje, amikor én a harma­dik faluból vágódtam volt haza vidáman és zúzma- rásan, apám azzal fogadott engem: volt király, nincs király, és erre koccintottunk, mert annak előtte bizony átok-könnyeket hullattunk nemegy­szer, a király embereinek bántalmazottai. Ok ver­ték puskatussal az iskola ablakát, hogy magyarul énekelni tilos, a háború idején pedig királyi marta­idé ugrott anyám elé a nagy kifent késsel s a szuro- nyos kérdéssel: Mi vagy? Román-e, vagy kutya­magyar? Ember vagyok! — motyogta anyám ful­ladt ijedelemmel és riadt csodálkozással. Hát mondani kell vajon? — ember az embernek oda kell kiáltsa, hogy állj meg: ember vagyok? így volt. S mi minden volt! Szelídebb emlékezésként a kert végében vakos- kodó kis kutat is fölemlegetnők; éjfélkor elébe já­rultunk, hogy a szemébe nézzünk, lássuk, mit mutat a jövendő ígéreteiből. Úgy mondjuk: ez is kiment már divatból. A ránk váró dolgokat a velünk és általunk zajgó világból és egymás tekintetéből olvassuk ki az ébren tartott jóreménység lobogá- sában. S ha már szóba hoztam a jövőt és a bizodalmát: hadd tegyem hozzá régmúlt idők tanulságát is; a nagy Zrínyi Miklós figyelmezteté­sét, amely így szól hozzánk: ,,Végy példát az darvakról, vadludakról, nem teszik szárnyok alá fejeket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítanak." A mindenkor szolgálatos bizo- dalom dolgában ezt helyezném újesztendei jókívánságaim legelejére. Vegyünk példát a darvakról, szárnyunk alá ne dugjuk a fejünket, míg istrázsát a magunk érdekében—ki nem ál­lítottunk. Tartsuk szemmel az Időt, amely nagy munkát s nagy feladatokat tartogat számunkra, a szolgálatos darumadár pedig lehessen egyúttal a jövőbe vetett reménységünknek is szárnyas szim­bóluma. Nem folytatom, kedveseim, mert ha gyérülnek az akadályok, mégis úgy igyekszem, hogy a képes beszédnek otthon kössünk bogot a végére. (1978.) Semmelweis — ahogyan ma látjuk Semmelweis Ignác (1818. július 1.—1865. augusztus 13.) ne­ve elég sűrűn feltűnik a világirodalomban. Élete, a gyermek­ágyas anyákért folytatott heroikus küzdelme, bécsi és pesti ku­darcai, tragikus halála, felfedezésének utólagos elismerése és az ezzel kapcsolatos „prioritási viták” közismertek. Nemcsak a tudománynépszerűsítők számára soha el nem múló té­mák, hanem a filmművészet és irodalom számára is sokszor felhasznált hálás terület. Magyarországon a Semmelweis kultusz „nemzeti ügy” lett, de ugyanakkor német, francia, amerikai és angol szerzők is sokat foglalkoznak életével és munkás­ságával. Egy 1980-ban USA-ban (Bostonban) megjelent szakkönyvben (R. F. Boyd, J. J. Marr: Medical Microbiology, 1. fejezet History and Scope of Microbiology) a következőket olvashatjuk: „1842-ben Semmelweis Ignác Fülöp, magyar orvos, aki egy bécsi szülészeti kórházban dolgozott, feltételezte, hogy a fertőző ágenseket az orvo­sok a kezükkel viszik át a terhes nőkre a vizsgálat alkalmával, aminek következménye végzetes vérmérgezés. Semmelweis beve­zette, hogy az orvosok vizsgálat előtt klóros vízben mossák meg a kezüket, ha szülő nőket kezelnek. Ugyanebben az időben az USA- ban Oliver Wendell Holmes észlelte, hogy azok a nők, akik kórház­ban szültek, inkább hajlamosak a gyermekágyi lázra, mint azok, akik újszülötteiket otthon hozzák a világra. Annak ellenére, hogy mind­ketten kinyilvánították az »aseptikus technika« szükségességét — amelyet ma már mindenütt ismernek —, a kortársaik szigorúan kritizálták, lépten-nyomon »nem normálisnak« nevezték őket. 1867-ben (két évvel Semmelweis halála után—a szerző megjegyzé­se) a nagytekintélyű angol orvos, Joseph Lister felismerte Pasteur­nek az erjedésről és rothadásról szóló munkájának a jelentőségét és megállapította, hogy a sebfertőzést meg lehet előzni, ha a sebet kémiai anyagokkal kezelik (desinfekciós szerek) és antiszeptikus körülmények biztosítanak.” Az idézettekből kitűnik, hogy az amerikai Holmes, s a magyar Semmelweis, a francia Pasteur és az angol Lister felfedezései között összefüggő láncolat van. A kiindulópont egy megfigyelés, amely Semmelweis megállapításával azonos: a betegséget az orvosok és az ápolónők közvetítik. Azt azonban, hogy mi okozza a betegséget, Holmes nem állapította meg és nem is keresett semmiféle kóroktani magyarázatot! Semmelweis ebben jutott előbbre Holmesnál! A felfedezési lánc pontos történeti képe tehát a következő: Holmes felismerte az orvos és a bába közvetítő szerepét a gyermek­ágyi fertőzésben, megelőzésnek a tisztaságot és pontosságot jelölte meg, de a kór okát nem kutatta. Semmelweis felismerte a kór okát a rothadó anyagban, a terjedés módját, a gyermekágyi láz azonosságát az általános vérmérgezéssel, megelőzésként a fertőzés elkerülését és a klórvizes mosakodást ajánlotta, de a kórokozót nem kutatta. Lister Pasteur munkájából tudomást szerzett a „láthatatlan élő csírákról”, az antiszepszist kiterjesztette a sebészet területére. Profilakszisnak kémiai desinfi- cienseket (karbolsavat) alkalmazott. Koch és Pasteur felfedezték a fertőző kórokozókat, a baktériumokat, a gyógyszerkutatók (Ehrlich és társai) kidolgozták az ellenük ható szereket, és ezzel kiküszöbölték az orvosi gyakorlatból a gyermekágyi lázat, meg a seblázat. Legalábbis akkor azt hittük! AII. világháború után kezdtünk egy paradox jelenségre felfigyel­ni. Miközben a civilizálódó kórházi kultúra rohamléptekkel fejlődött, a kórházi ártalmak mérhetetlenül elszaporodtak. Magyar- országon például évente 100—150 ezerre tehető a „megbetegítet- tek” száma. Nagy küzdelem, „háború” indult meg az élő kórokozók és az ellene ható szerek között: a mikroorganizmus, mint élőlény harcol a létéért, az újonnan felfedezett gyógyszer (antibiotikum) mellett mindjárt ott van az ellenálló (resistens) kórokozó és ez a védekezés, mint természetes tulajdonság mindig egy lépéssel előbb­re tart, mint a tudomány! Mire az egyik gyógyszerrel szembeni ellenálló mikroorganizmusra új szert sikerül kidolgozni, már sokan esnek áldozatul. Úgy látszik, hogy ezen a területen tehetetlenek vagyunk. Ez igaz, de valami van. ami továbbra is hatékony: ez a semmelweisi gondolat, a „non infekció” elve! Amit még legyőzni nem tudunk, az ellen is megvéd a gondosan végrehajtott profilaxis, a megelőzés. Legyen az baktérium, legyen az vírus, legyen az AIDS. Ez a nagy tanulság nemcsak Semmelweis értékét tágítja túl saját évszázadán, hanem figyelmeztetés mindenkinek, aki hajlandó a tudomány valamely fejlődését túlértékelve elbizakodottá válva, mindent elavultnak tekinteni, ami a „tegnapé”. Dr. Sonkoly Kálmán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents