Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29-30 / 151. szám

EXKLUZÍV

1991. június 29—30., szombat-vasárnap

Felmutatni az értékeinket

Találkozás Szokolay Sándorral

az a legfontosabb, hogy az ember maga menjen tovább. Az én életem elszáll, és ha nem hagyják, hogy segítsek, akkor az alkotómunkában kell megmenteni önmagam. Mindig úgy képzeltem, hogy az emberi lelkek megmenthetők, de most az ingerek fontosabbak lettek, mint az érvek, különböző pártok csépelik egymást, s az idő elszáguld felettünk. Én a saját üdvösségem nem adom! A tettek jogán próbáltam szólni, de ebben a pillanatban az alkotások jobban tudják bizonyítani jószánhogy operaszerző vagyok. Közben persze rengeteg zenét szereztem, kórusműveket, egyházi ihletésű muzsikát, sok mindent. Ránki György szavaival élve, szeretnék neonormá- lis zenét szerezni, olyan muzsikát, amely nem a holnapután emberének szól, megértik a maiak is. Most dolgozom a hatodik operámon, és elhatároztam, hogy nem halok meg addig, amíg tíz operát nem írtam. Persze, csak ha az Isten engedi.

Egy kis szünetet tartunk. Szerencsére észre se vettük, mennyire elszaladt az idő, s a

rövid találkozásból immár exkluzív interjú lett.

Egyik korábbi találkozásunk alkalmával tréfásan említette, hogy úgy érzi, olyan, mint az egyszeri pap, aki csupán egyetlen dolognak nem tud ellenállni, a kísértésnek. S haSzokolay Sándort „megkísértik”: szóljon, bizony ki- apadhatatlanul árad belőle a mondandó. Örökös lázban ég, a hittérítők azon fajtájához tartozik, akik életük minden percében szeretnének tenni valami Hasznosat. Igazán kár lett volna, ha „benne marad” ez az interjú, ha nem közli a világgal, az olvasóval, amit fontosnak tart. Pedig úgy indult, hogy csak egy rövid, megkésett születésnapi üdvözlésre találkozunk. A közelmúltban töltötte be a hatvanadik évét, de egy percre se áll meg, dolgozik, tanít, komponál.

S ha csak egy röpke beszélgetésre van idő, arra kértem, mondja el, mit tart a legfontosabbnak.

— Leginkább lényeges számomra, hogy együtt legyek szeretteimmel, hozzájussak az alkotó gondolathoz, és legyen időm kimunkálni a műveket — kezdte Szokolay Sándor. — Két évvel ezelőtt egy infarktus ért, azóta megpróbálok kicsit jobban gazdálkodni önmagámmal. Naponta rendszeresen futok, s a természettel való találkozásom olyan, mintha templomban lennék. A fölösleges súly elnehezíti a gondolatokat is, mozogni kell, mert az élet örökös mozgás, ha megállunk, az a halál. Nem azért vigyázok magamra, hogy a testem minél tovább elálljon, sokkal inkább az alkotóképességem szeretném megőrizni.

— Mondják, nem csupán elhatározás kérdése, hogy meddig maradunk aktívak. Az ősöktől kapott energiák legalább ennyire fontosak.

— Ha így van, akkor én szerencsés ember vagyok, hiszen drága jó édesapám 85 évesen is alkotó életet él. O most Solymáron lakik, és még ma is a zene tölti be mindennapjait. Felnőttkorom óta egyre inkább szeretem őt, és egyik példaképemnek is tartom. Egyébként nálunk a családban nagy hagyománya van a muzsikálásnak. Nagyapám, autodidakta módon, több hangszeren is játszott. Édesapám hegedűtanár volt, és örökös kórusszervező. Gyermekkoromban, Orosházán, mindennapos élményem volt, hogy édesapám kis csapatával közösen mentek énekelni. Ilyen embereken alapul a magyar kultúra, s ha sokan vannak, nem kell félni a nemzetnek, bizonyosan túlélünk minden zavaros időt, fennmaradunk. Édesapám vitt el engem Békés-Tarhosra is, a harmadik szülőföldemre, ahol a zene végleg eldöntötte további sorsomat.

__ — Édesapját említette egyik példaképnek. És a többiek kik voltak?

— Mind a zenéhez kapcsolnak engem. Ha időrendben vesszük, akkor Gulyás Györgyöt kell említenem, Békés-Tarhos szellemi atyját. O, azok a csodálatos tarhosi évek! Élményiskola volt, ahol nem szakbarbárokat képeztek, hanem együtt éltünk a természettel, magunk gondoztuk a kertet, csinosítottuk közös otthonunkat. Németh László álmodott ilyesfélét Hódmezővásárhelyen. Micsoda szörnyű tett volt megszüntetni ezt az iskolát. Azt hiszem, ha valamikor szellemi magaslatokba akar emelkedni a magyar—és akarunk! —, akkor a nép egyszerű gyerekei közt kell keresni a csodát, mert ők valami olyat őriznek, amely erőt ad, ami örökös megújulásra képes. Tudom, egyik napról a másikra nem állítható vissza a tarhosi hangulat, de valahogy lépcsőzetesen, először mint zenei továbbképzőhely, megindulhatna ott is az élet.

—Folytassuk a példaképeket?

— Harmadik nagy mesterem Farkas Ferenc volt. Nem voltam könnyű tanítványa, de örökké hálás vagyok neki. Nem idomított, csupán a jó felé terelt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a mai zeneművészek derékhada az ő mester- kurzusán nevelődött, ő segített át bennünket nehéz időkön.

—Sok nehéz idő volt?

— Én még szerencsésnek mondhatom magam, mert valahogy bolondériának tartották a jóért való perlekedésem, börtönbe sose kerültem, ami már önmagában is nagy szó. Dolgoztam rengeteget, és megharcoltam az életem. Meg is edződtem, és ez most nagyon jól jön számomra, hiszen tudok visszavonulni, akár önmagamba is, és törődni végre az igazán lényeges dolgokkal.

— Szinte hihetetlenül hangzik a nagy lánggal égő Szokolay Sándor szájából a visszavonulás. Komolyan gondolja?

— Azt kell néznem, hogy mikor lehetek leghasznosabb önmagámnak, s a hazámnak. Ebben az országban közel fél évszázadon át a nagy lelkek kitartottak, termeltek magukban egy túlélési képességet. Most eljött a szabadság kora, és nem tudunk vele mit kezdeni. Ha egy nép nem hagyja magát megváltani, akkor

dekomat.

— A müvek üzenetén túl mi lehet az alkotó ember mondanivalója?

— Elsősorban az, hogy végre meg kellene fogni egymás kezét, és az értékeinket felmutatva, közösen keresni a boldogulásunk útját. Ebben az országban örök igazság, hogy ha belerúgok a másikba, hamarosan kiderül, hogy saját magamba is rúgtam . Aki szidja a másikat, önmagát se becsüli. Sem nézetek, sem ízlések, sem fajok nem tudják maga- sabbrendűségüket a másik kárára bebizonyítani. Az egymásrautaltság itt, a Duna-medencében, egyre nyilvánvalóbb. Európa szeretne bennünket befogadni, de ezt nekünk is hagynunk kellene. Nem arra kíváncsi a világ, hogy miként vagyunk alkuI inatlanok az emberibb, civilizált életre. Mivel elfogylak a szavak, most kellene olyan szólító hangon beszélni az emberekhez, amely pótolja el\es/.ett hitüket.

— Ebben segíthet a művészet?

— Igen! Felmutatni a teremtett világ csodáit, az életet, magyarságunkat, önmagunkat. Anyagi bőségben talán soha nem érjük utólag a gazdag országokat. A technika is elszáguldott fölöttünk. Csak annyival járulhatunk hozzá a világhoz, hogy azokat az értékeket mutatjuk fel, amelyek erre a népre jellemzőek. És ez a kultúránk. Évtizedeken át nemzetrontás történt, talán még nem késő megmutatni saját arcunkat. Persze tagadok minden kokárdás magyarkodást, teljes embernek kell lennünk, újra meg kell tanulnunk a magunkra jellemző szokásokat. Régi kor után új kor jött. Ótestamentum után az Újtestamentum. Nem szabad utálni embertársunkat, az értékeinket felmutatni kell, nem leleplezni a hibákat. Ilyen értelemben kívánok én néptanító lenni.

— Fia Orosházán jár, kivel találkozik? Rokonokkal, régi barátokkal vagy csak ifjúságának hangulatait keresi?

— Otthon járva soha nem mulasztom el, hogy bemenjek az evangélikus templomba. Nagyon örülök, hogy az orosházi gimnázium, ahová én jártam, ismét evangélikus gimnázium lesz. Édesanyám nagyon vallásos ember volt, engem is úgy neveltek. Éleinte papnak készültem, és később, Békés-Tarhoson még egy kis református hitoktatást is kaptam. Felnőtt fejjel a katolikus zenei kultúra igézett meg. Ebben áll az én ökumenikus hitem. Egy időben prezsbiter is voltam, de lemondtam róla, mert fontosabbnak tartom az egyetemes értékeket. A feleségem mondta, hogy ami a sokfajta vallásban azonos, az talán az Istentől való, s az emberektől van a különbözőség. Én meg szeretném ismerni a világ sok vallását, mert az mind egy- egy kultúrát rejt magában. Biztos vagyok benne, hogy kihűlt világunkat csak a hit segítségével tudjuk feléleszteni.

—Ezért is szerepel müvei közt olyan sok vallásos opusz?

— Az emberiség nagy kérdéseire a vallások adnak feleletet. Van a Bibliánál modernebb alkotás? Lehet-e csodálni, hogy én, aki ontom magamból a műveket, csak Isten sugallatára tudok feltöltődni? Tőle kapom az erőt, neki köszönhetem az önfegyelmet. Hálás vagyok, hogy sok buktatót el tudtam kerülni. A Sámson című operám után volt erőm tíz évet kivárni az újabb operával. Megharcoltam a sorsom, szeretném, ha bizonyossá válna,

Meg kell becsülni az ilyen véletleneket, s ha a házigazdának van még mondanivalója, örömmel hallgatom.

Amikor kinézünk az ablakon, a szépen zöldellő fák látványa újabb lendületet ad a beszélgetésnek.

— Saját hazámat, szűkebb környezetem is mindig felfedezem magamnak, valahányszor külföldről visszajövök — mondja Szokolay Sándor. — A szomszédos házakon is új szépséget veszek észre, ha egy távoli városból visszatérek. Életem nagy adománya, hogy az utóbbi időben sokat utazhatok. Volt idő, amikor csak elvágyódtam, és gondolatban minden este emigráltam. Reggelre aztán újra maradtam és folytattam a munkát. El kellene érnünk végre, hogy itthon legyen a hazánk, itt legyen jó élni, meghalni. Feltöltődni, más kultúrákkal ismerkedni kell az idegen országokban, de ott is őrizzük meg a magyarságunk méltóságát. Amikor itthon nem volt ildomos emlegetni a nemzeti sajátosságainkat, akkor is fennen hirdettem, amit Zrínyitől Kodályig sok nagy művészünk vallott: semmivel sem vagyunk alábbvalóak bármely nép fiainál.

— Mostanság különösen elkelne a jóféle önbizalom.

— Igen. Éppen ezért veszélyes, hogy a gazdasági elmaradottságot egyfajta lelki sivársággal fol- dozgatják. A piac álszent jelszavával a silányság hódít. Reklámízű, amerikanizálódott bóvli a divatos, olyan áramlatokat követnek, amely a világ értelmesebb részében már régen túlhaladott, ósdi. Megengedhetetlennek tartom, hogy üzleti alapon, ellenőrizhetetlen emberek vegyék át a kultúra hídfőállásait. A legnemesebb értékeinkből nem engedhetünk! Sokkal jobb „üzlet” lesz, ha megőrizzük önmagunkat, erkölcsiségünket, mintha beál- lunk egy olyan sorba, ahol a magyarság elveszti önmagát. Itt évtizedeken át nemzetrontás történt, most kellene legyűrni a rontás szellemét, és rátalálni az elvesztett, elhalványított, de valójában mindig is élő lelkünkre.

— Hol kereshetjük ezt a búvópatak módjára csörgedező szellemiséget?

— Önmagunkban. Az évszázadok során belénk ivódott túlélési hajlamban, abban az elpusztíthatatlan ösztönben, amely minden hódítás és káros fertőzés közben megőrizte a magyart. Hát nem csoda, hogy oly sok balszerencse és oly sok viszály után, egyáltalán élünk! Most pedig olyan ritka szerencsés komák lehetünk a részesei, amelyet tényleg csak ajándékba kaphat egy-egy nemzedék. Végre szabadok vagyunk! Ezt kell tudatosítani mindennap, ezzel kelni és ezzel elaludni, ez legyen az imádságunkban, vezérelje tetteinket. És az a felelősségtudat, hogy ha nem élünk jól a lehetőségeinkkel, könnyen elátkozhat bennünket az utókor.

— Talán felkészületlenül is ért bennünket a nagy lehetőség?

— Nem lett volna szabad hagyni, hogy elaludjon a remény. A hívők mindennap úgy imádkoznak: jöjjön el a te országod. S a kétkezi emberek fáradozása, a tudósok, a művészek alkotásai is a boldogabb holnap reményében történtek. Jöjjön el a te országod! Most a mi országunkért szorgoskodhatunk, de a tegnapi rossz beidegződések sajnos

tovább élnek. Néha úgy érzem, hogy a Miatyánkban a legnehezebb mondat úgy hangzik, hogy miképpen mi iS megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Borzasztó nehéz túllépni az elszenvedett sérelmeken. Már-már emberfeletti önfegyelmet igényel a bocsánat. Talán a valódi bűnösöket legalább meg kellene nevezni. legyen az a büntetésük, de a többi, a sokmillió magyar né egymás hajába kapva acsarkod- jon végre, mert ez a nemzet halálát jelentheti.

— Vannak jó példák arra, hogyan lehet a kisszerű sérelmeken felülemelkedni?

— Csak azok a népek voltak képesek a csodára, amelynek a gyermekei valami közös hittel egymásra találtak. Mindez nem jelenti az egyén elsekélyesedését vagy az egyes csoportok, nemzetiségek vagy különböző vallások elnyomását. Minél sokszínűbb a világ, annál emberibb, annál értékesebb. Ezért van ránk is szüksége a nagyvilágnak, mert mi is gazdagíthatjuk az emberiséget. Amikor a közelmúltban egy római ösztöndíj segítségével az örök városban voltam, naponta 10—15 órát dolgoztam, és mondhatom, a kultúra nagy áramköreibe kapcsolódva igazán, magyarnak is érezhettem magam.

—Milyen hírünk van a világban ?

— Azt hiszem, most egy kicsit túlszeretnek bennünket. Kár volna, ha érdemtelenek lennénk a világ figyelmére. Dehogy akarnak gyarmatosítani bennünket, inkább az aggodalom árad felénk, hogy képesek leszünk-e élni a lehetőségekkel. Most például egy dublini con- certót írok, s azt veszem észre, hogy a távolinak tűnő ír nép milyen rokonszenvvel figyel bennünket. Valami hasonlóságot is érzek a kis nemzetek között, van bennünk egy erős megmaradási ösztön, és ez összeköt minket, égtájakon és földrajzi szélességi fokokon át.

— S a művészet fontos küldetése, hogy bekapcsoljon bennünket is a szellemi és lelki áramlatokba.

— Valóban, csak ez lehet minden művész dolga, s az igazi fizetség a tudat, hogy jól sáfárkodott a tehetségével. Én nem tudom, hogy mennyi a tehetségem, ezt megítélni nem az én dolgom, de azt tudom, hogy úgy írhatok modern zenét, ha nem „modemkedem”, nem akarok mindenáron „sikeres” szerző lenni. Amíg fiatal valaki, kedvére kísérletezgethet, de nekem már nagy luxus lenne minden vargabetű. Gazdálkodni kell önmagámmal, kiérleltebb zenét kell alkotnom. Az a kevés, amivel mi többet látunk, mint az elődeink, azt adjuk hozzá az egyetemes kultúrához. Hitem szerint nem szabad az ember fülét zörejekkel bántani. Ez nem konzervatív nézet! Az igazi korszerűség, ha újra megtaláljuk a dallamot, a harmóniát, amit igyekeztek elvenni az idők során. Remélem a műveim nem nehezek, könnyen eljutnak a hallgatókhoz. Mondom ezt akkor is, amikor operáimban az emberiség nagy, általános problémáival foglalkozom. S közben írok gyerekeknek is, és most látom csak, milyen sok kórusművet írtam. Jó ezeket hallani, amikor meglepetésként csokorba gyűjtik őket, hiszen általuk tudom lemérni, mennyit haladtam az életben, s hogy munkáim megállnak-e a saját erejükből. Amíg tudok, mindig előre nézek, de néha kell az összegzés, a visszatekintés is. Ezért is volt jó számomra a hatvanadik születésnap, amikor óhatatlanul is kellett leltárt készíteni önmagámról.

—Elégedett volt az eddig megtett úttal?

— Soha nem lehetek elégedett, éppen az örökös égés az én sajátosságom. De azt remélem, hogy nem fecséreltem el mindazt a kincset, amelyet otthonról hoztam, amivel a Teremtő megajándékozott.

Ajándék volt ez a délután, jól belefeledkeztünk a beszélgetésbe. Amikor búcsúzáskor beleharapunk a friss, kora nyári levegőbe, Szokolay Sándor szinte önmagának idézi fel az első, meghatározó élményeit.

— Kunágota, Orosháza, Békés-Tarhos. Három szülőföldem. S a föld, az egyszerű közeg, ahonnan vétettem, amely mindig erőt ad. Boldog vagyok, mert képességem van felismerni a teremtett világ csodáját. Számomra nem a túlvilág a legérdekesebb, hanem az élet, amely körülvesz, amit fel kell fedeznünk mindennap, amelyet gazdagíthatunk, ami számunkra adatott. Amikor önmagámmal találkozhatok a természetben, az olyan, mintha templomban volnék. Nagyot szippantani a friss levegőből, élni; alkotni, ez számomra a hit forrása, és csak hittel tudok dolgozni, ezt szeretném erősíteni, ezt a csodás lelkesedést az embertásaimban.

Andódy Tibor