Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-06-07 / 80. szám
EXKLUZÍV 1991. április 6-7., szombat-vasárnap o Kell-e nekünk József Attila? Beszélgetés Lőrinczy Huba irodalomtörténésszel „Minden nagy történelmi korforduló kétségbe vonja az elfogadott értékrendet, mozgásba hozza a korábban szilárdnak látszó értékhierarchiát” — írja Tverdota György az Ihlet és eszmélet — József Attila, a teremtő gondolkodás költője című, 1987-ben megjelent könyvében. Hogyan vizsgázik most József Attila — akiről a ’82-es, Klaniczay Tibor szerkesztette irodalomtörténet azt írta, hogy a század magyar irodalmában Ady lírájának jelentőségével csak az ő költészete mérhető össze —, és akiről manapság egyre több rossz ízű félmondat hangzik el? — Induljunk ki abból, hogy egyetlen nagyformátumú alkotónak sincs végleges helye az értékhierarchiában. Legfeljebb az ötöd- hatodrendű művészeknek, a többiek pedig időről időre elmozdulnak arról a helyről, amelyre állították őket. Ennek az elmozdulásnak nagyon sokféle oka lehet. Változhat aa olvasói befogadás, az olvasói érdeklődés, változhatnak egyazon rendszeren belül az értékirányok, korszakfordulók idején pedig egészen látványos lehet a helyváltoztatás. Mivel József Attila neve — és nemcsak József Attiláé, hanem Petőfié és Adyé is — összefonódott egy ostoba, és sokak által gyűlölt, elutasított társadalmi rendszerrel, mindhármuk többé-ke- vésbé kompromittálódott figurának tekinthető. Más kérdés, hogy kompromittálódásukban nekik vajmi kevés szerep jutott: a megkérdezésük nélkül jutottak abba a helyzetbe, amelybe jutottak. Petőfinek, Adynak, József Attilának egyaránt sokat ártott, hogy a magát marxistának nevező irodalomtudomány kialakította az úgynevezett „fővonal”-elméletet. Eszerint irodalmunk, művészetünk történetében voltak olyan alkotók, akiknek munkássága, műve, hétköznapi tevékenysége az átlagosnál erősebben összekapcsolódott a forradal- misággal, a társadalmi elégületlenséggel, az éppen aktuális népmozgalmakkal. Ők kerültek a „fővonalba”. —Ahol fővonal van, ott mellékvonalaknak is lenniök kell. — Természetesen. Ez a meglehetősen erőltetett koncepció — noha az irodalomkutatásban érvényesült — a valóságos értékrendet úgy befolyásolta, hogy a hivatalosság által előtérbe állítottakat egyre több ellenérzéssel, szkepszissel és a második nyilvánosságban megjelenő kritikával illették azok, akik a frázisokat nem voltak hajlandók elfogadni. Ugyanakkor a „mellékvonalhoz” tartozók spontán felértékelésének lehettünk tanúi. Miközben Petőfi, Ady és József Attila nevétől volt hangos a fórum és minden divatosf?) ünnepély, a második nyilvánosság érdekes módon Arany Jánost, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit—és másokat—értékelte többre. Nem is föltétlenül esztétikai ismérvek alapján. Mert amiképp a hivatalosság az esztétikai érték fölé helyezte a politikai hasznosságot — a maga szempontjából vizsgált és értett politikai hasznosságot, ugyanúgy az ellentábor apolitikus megfontolásokat érvényesített elsősorban, amikor a második vonalhoz tartozó alkotókat preferálta. Ez ellentmondásokat, feszültségeket és hamisságokat hozott létre az irodalmi szemléletben, s ennek köszönhetően a rendszerváltás pillanataiban Petőfi, Ady és József Attila látványos leértékelődésének, vagy legalábbis gyanússá válásának lehetünk tanúi. Éppen az fordult most ellenük, amit túlhangsúlyoztak bennük — hogy tundiillik politikusán értelmezhetők. Es mivel ellenérzések korábban is akadtak velük szemben, most ezek mintegy hivatalos véleménnyé váltak. — Tehát kikerültek abból a bizonyos Nemzeti Panteonból? — Ezzel a magam részéről semmiképp nem értek egyet. József Attila, Ady és Petőfi nem maradt ki, nem maradhat ki — még átmenetileg sem — a^Nemzeti Panteonból, legfeljebb más helyre kerülnek. Nincsenek illúzióim. Bár úgy gondolom, hogy amint a nagyok, végleges helyre Petőfi, Ady és József Attila sem kerülhetnek, akkora elmozdulásban kevésszer lesz részük, mint amekkorán most át kell esniök. — A fővonal „aktuálpolitikai” szempontok szerint osztályozott. De József Attilának besorolhatatlan versei is voltak. ■— A hivatalosság nem vállalta a teljes József Attilát. Egy szűkí„... borzasztó idegen, kenetteljes hangon Írom mindezt nagyon hazug ember vagyok talán még jobban gyűlölöm mint amennyire szeretem magamat a nők szépek meztelenül—ezzel azt akarta mondani a Jolán, hogy viszont a férfiak nem szépek (106:) a Jolán nemi beteg lett a férjétől—Elemér bácsi —ezt eltitkolták előttem az Eszti nemi beteg lett—bár inkább gyereke lett volna mondták előttem—nem nekem—a konyhában fölcsinálni lecsinálni becsinálni Becsuána néger a néger nők lueszesek (107:) ló eszes esz prezenszképző sokszor gondoltam arra, hogy kiherélem magam— most úgy érzem, megtenném, de tudom, hogy inkább megőrülnék a szultán háremében az eunuch török basa nagy a hasa Herz-hullámok (108:) mára szerkesztőségben kellene lennem—mitkeresek én ott én nem értm, hogy mért nem ölnek meg mért nem vernek agyon...” (Részlet a Szabad-ötletek jegyzéke című kötetből) tett, nem szívesen használom a szót, de jobb nem jut most eszembe, „kiherélt” József Attilát érzett a magáénak, és óriási erőfeszítéseket tett, hogy elfogadhatóvá gyúrja a maga — és a meggyőzni akart közvélemény—számára a gyanús József Attilát is. Mert gyanús volt ő. 1925 és ’29 között írt versei közül például azokat szokták emlegetni, amelyek már közeledőben láttatják őt a munkásmozgalomhoz, és el szokták nyomni azokat, amelyek egészen más orientációról tanúskodnak. A magát marxistának nevező irodalomtudomány igazából nem tudott mit kezdeni a freudizmus iránt érdeklődő költővel — és ráadásul nem is csak Freudról van itt szó, hanem például Adlerről is, akinek a pszichológiája á József Attila kései verseiben, a gyermeki agresszió képéiben nyilvánvalóan jelen van —, nem tudott mit kezdeni a Franz Kafkát olvasó József Attilával, a bűntelen bűnösség gondolatát képviselő József Attilával, nem tudott mit kezdeni az egzisztencializmushoz spontán közeledő József Attilával. —Lehet, hogy a József Attilát a Nemzeti Panteonból kiparancso- lók afürdővízzel kiöntenék a gyereket is? • — Igen, éppen ezért az a feladatunk, hogy válasszuk szét József Attila költészetében a túl sokszor idézett, elcsépelt, ellenszenvessé tett agitációs verseket a Téli éjszaka, a Külvárosi éj és az Elégia remekléseitől. De az utóbbi verseket—éppen bonyolultságuk miatt — szinte lehetetlen bevinni a köztudatba. A politika kölcsönfénye—• amelynek semmi köze nem volt az esztétikumhoz —, és amely József Attilát beborította, kihunyt. De szigorúan tilos sötétben meghagynunk az életművet, még ha az a világítóforrás, amely eddig őt fölszikráztatta, idegen volt is számunkra. A mai helyzet a. tisztázás helyzete. Tudomásul kell venni, hogy nem lehet nagyjában válogatni József Attila lírájából, nem lehet kijelenteni, hogy egyik korszaka értékesebb, a másik kevésbé értékes; nyugodjunk bele abba, hogy 1925-től 1937-ig az egészt tekintve szinte mindvégig magas szinten alkotott. Ne politikusán értelmezzük az életművet. De ha korábban mindenáron a marxizmust akarták feltalálni a nagy versek hátterében, most ne keressük kétségbeesetten ennek az ellenkezőjét! —A marxizmusnak is a József Attiláéhoz hasonló megrázkódtatásokban van része mostanában, a kettőt nem is lehet elválasztani egymástól. — A marxizmusnak van filozófiai jelentősége. Olyan előfutárokkal rendelkezik, mint a felvilágosodás. Ha rengetegen vitatkoznak vele, kell, hogy létezzék. Mint minden filozófia, ez is egy lehetséges magyarázat a világra, és a világban létező ember helyzetére. Kizárólagosságra nem tarthat igényt, de hogy elemei integrálhatók a gondolkodásunkban, senki nem tagadhatja. Magam erősen egzisztencialista meggyőződésű vagyok, mégsem hiszek abban, hogy az egzisztencializmus az egyedül lehetséges világmagyarázat. A gondolati-filozófiai eklekticizmus a járható út, az az eklekticizmus, amelyet annyiszor kárhoztattak az utóbbi évtizedekben. József Attila is több forrásból merített. Németh G. Béla irodalom- történész már másfél évtizeddel ezelőtt tudta, mennyire létezett például számára az egzisztencializmus lét- és semmi-élménye, korrelációja. — A századfordulók, úgy látszik, mindig az egzisztencializmus felé fordulnak. A „másik” József Attila előtérbe kerülését jelzi talán az a tény is, hogy hosszú idő után kiadták a Szabad ötletek jegyzékét. . — Régóta ismerem már, apokrif — de mint kiderült, pontos — kéziratból; egy tanítványomtól kaptam. Megdöbbentő volt számomra ez az írás, megdöbbentett a kétségbeejtő őszintesége, megdöbbentett a hellyel-közzel egészen nyilvánvaló infantilizmusa, megdöbbentett a benne bujkáló és egy-egy kitételben jelentkező elmebetegsége, megdöbbentett egy emberi sorsnak a rémisztő volta. Örülök, hogy megjelent, de egy kicsit szkeptikus is vagyok. Az ára 187 forint, lehetetlenné teszi, hogy átlagolvasó is hozzájusson, így továbbra is szakmai belügy marad ez a könyvecske. Eltöprengek azon is, és nem először már, hogy ezeket az intim vallomásokat, egy ember idegbetegségének, az összeomlásának a VESZEDELMES VISZONYOK József Attila Szabad-ötletek jegyzéke legközvetlenebb dokumentumait szabad-e közreadni. Babits Beszélgetőfüzeteinek olvasása közben ért hasonló élmény. Félreértés ne essék: nem akarok a hamis idealizálás hibájába esni, de talán mégis akkor közelítenénk meg kegyeletesen az életművet, ha különbséget tennénk a közlésre szánt, és a közlésre semmiképp nem szánt írások között. József Attila öngyógyításnak szánta a Szabad ötleteket. És mert ránk maradt, most bárki szabadon olvashatja, és szabadon vonhat le esetleg nem éppen hízelgő konzekvenciákat — a költőről is. Megerősödhet benne az a hiedelem, hogy a zseni és a bolond között nincs is választóvonal. Azt hiszem, vannak az emberi létezésnek olyan dolgai, melyek nem valók a nyilvánosság elé. Nem akarok falat húzni a följegyzés- sorozat és József Attila versei közé, de azt hiszem, ő maga is különbséget tett az alkotás és a Szabad ötletek között. A trágárságok életünknek szerves részei ugyan, de költészetébe mégsem kerültek be. A Nagyon fáj átkai Gyömrői Edit (a költő egyik pszichoanalitiku- sa — a szerk.) ellen szólnak, időnként már-már a költészet szélső határáig merészkedve, a Szabad ötletek jegyzékében viszont még a maguk trivialitásában léteznek. Itt zavarba hoznak, mert érzem, hogy az esztétikum helyett valami mást látok, valami olyan hétköz- napiságot, amely persze összefér József Attila nagyszerűségével, mégis inkább a magánember esendőségére tartozik. — Még egyetlen „mentség” a Szabad ötletek kiadóinak: mindent kimondani úgyse lehet. Úgy tűnik, távolodik tőlünk József Attila, a szocialista költő, és közeledik hozzánk József Attila, az ember. Legutóbb talán Flóra, Kozmutza Flóra — aki Illyés Gyula felesége lett— vallott róla. — Németh László — nem akárki tehát — azt mondta, hogy „József Attilából a vasúti sín csinált nagy költőt”. Ha ő ekkorát tévedhetett, akkor mit kérhetnénk számon Kozmutza Flórától? Aki, azt hiszem, okos asszony. Az „őrült” József Attila és a felfelé ívelő pályájú Illyés közül Illyést, a biztosat, a polgári megbízhatóságot és a beérkezettséget választotta. József Attilát sokan bolondnak tartották, aki összeveszett a fél világgal, akinek a veszekedés-mániája köztudomású volt, akinek följegyezték a szeretetreméltóságát, de azt is, hogy félelmetes tudott lenni: kicsinyes összefüggésbe kerültek a nagy dolgok. József Attila furcsa személyisége ellenpropaganda volt a művészetének. Ölbei Lívia József Attila levele Flórához Budapest, 1937. aug. 4. Kedves Flóra! Nagyon kábult vagyok, talán nem is barbaryll az a gyógyszer, amit kapok? mert az ápolónő nem engedte megnézni. Maga egyszer azt mondta, hogy több olyan szép név is van, mint „Flóra”. Hát én azt szeretném, ha nem is volna nevünk, akkor szeretném a legjobban. Most azt gondolom, hogy csúnya vagyok, és maga azért mondta, hogy „még nem tartunk ott”. És a végén azt mondta, menjek Tihanyba, ott majd meglátjuk, hogy „hol tartunk". Látja, nem mehettem. A gyógyszerről elfeledtem mondani, hogy kétfélét kapok egyszerre, port is kapok, a „barbaryllből" 20 cseppet, minden étkezés után. Sokat cigarettázom, pedig a maga családjában nem cigarettáznak. De mit tudom én, akármilyen „tehetséges" vagyok, hogy befogad-e a maga családja engem. Hogy jó barátom lesz-e az a testvére, aki, mint maga mondta, úgy ragaszkodik magához. Összevissza írok, mert mind a két gyógyszer után vagyok és a verejték is kiver. Nagyon jó volna, ha meglátogatna. Én azt szeretném, ha egészen egészséges lennék, de hozzám jön-e feleségül (erről nem ír), és tudok-e majd úgy dolgoznij mint más rendes ember—ezt nem tudom. , Ezt maga tudja. Én nem akarom, hogy maga , föláldozza” magát, de valaki mégis csak vagyok, hiába mondta a Gyömrői Edit, hogy „nem az kell egy nőnek”. Hát mondja meg akkor maga, hogy miért érdemes élni. „Undok, ronda és hülye" nem maga és nem én vagyok, hanem a Gyömrői Edit. Én nagyon szeretném magát, mást nem mondhatok. Nem írok többet, mgrt nagyon szédülök a gyógyszerektől. Most már nem akarok meghalni, de nagyon szeretném magát. Sokszor üdvözli A. (Megjelent Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól című könyvében)
