Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27-28 / 98. szám
Kelet és Nyugat között 1. 1991, április 27-28., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM I hírlap Államok, nyelvek, kisebbségek Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a nagy közép-európai átalakulásban szót kér az a közösség, amelyet meghatározni sem mindig könnyű, és a kommunista korszakban gyakran mint az egyetemes célok akadályozóját emlegették. Nyugaton értetlenül szemlélik a tájainkon ismét erőteljesen jelentkező nacionalizmust, azt föltételezvén, hogy modernizáció és nemzet egymással mindenképpen szemben áll. Pedig a totalitarizmussal való szakítás a nemzeti méltóság visszaszerzésének a szándékát is jelenthette, hiszen a kommunista rendet elsősorban külső erő kényszerítette térségünk népeire. Sorozatunk arra a kérdésre szándékozik válaszolni, mi áll a mai törekvések hátterében, milyen történelmi meghatározottságok szabnak medret az eseményeknek. A jövendő európai integráció közösségi szubjektumairól van szó, hiszen az egységet nem a homogenizálás, hanem éppen a sokszínűség alapján képzeljük el. A modern nemzet két évszázada Nem tudom, eszébe jutott-e valakinek az elmúlt esztendő sorsfordító politikai változása közepette, hogy milyen mérföldkövet jelentett a modem magyar nemzet megalapozásában az 1790—91-es országgyűlés. Nem csak a korona került vissza akkor Budára, hanem komoly küzdelem bontakozott ki a magyar nyelv közéleti elismertetéséért, s ha ez a küzdelem csak részeredményeket hozott is (főleg az oktatásügy területén), ettől fogva nyilvánvalóvá vált, a politika és a közigazgatás szempontjából is mekkora súlya van annak a ténynek, ki milyen nyelven beszél. A felvilágosodás eszméinek szellemében kívánták a rendi magyar országgyűlés követei a magyar nyelv jogait biztosítani a közéletben is, mint a királyság különállásának egyik fontos megkülönböztető jegyét; a németesítő II. József gondolatát alkalmazva Magyarországra: terjedjen ki az anyanyelv használata az ország egész területére. Ahogy a felvilágosult uralkodó sem számolt azzal a ténnyel, hogy nem csupán modernizáció és elavult politikai szerkezet ellentmondásáról van szó, hanem a kulturális fejlődésben alig elmaradt más nyelvekről és az állami-tartományi különállás gazdag hagyományáról is, a magyar politikusok sem érzékelték kellő mértékben, hogy mögöttük, mellettük ott vannak az ország jelentős számú nem magyar etnikumai, akik hamarosan szintén készek politikát alapozni a nyelvi különbség tényére. 1790- ben a magyarországi szerbek kongresszusa külön jogokat, területi autonómiát követelt. 1791-ben Erdélyben a román főpapok és értelmiségiek felségfolyamodványban (Supplex Li- bellus Valachorum) fordultak az uralkodóhoz a román nemzet egyenjogúsítása érdekében. Alig múlt el tehát egy-két esztendő azután, hogy teljes vérte- zetben színre lépett a forradalmi Franciaországban a modem nemzet (mint az állam polgárainak a közössége, a nép, mint politikai szereplő), és Európa közepén is megjelentek ennek a logikának a csírái, elindult a fejlődés ebbe az irányba, az első pillanattól szinte föloldhatatlan ellentmondások közepette. A sajátos politikai, társadalmi és etnikai körülmények következtében másképpen tudott válaszolni erre a kihívásra a kontinensnek az a középső része, mely kisebb-nagyobb fáziskéséssel követte az európai társadalom és gazdaság fejlődését, mint az elöljáró nyugat-európai területek vagy a kelet-európai orosz birodalom. A nemzetté válás folyamata jelentősen különbözött ezért Nyugat-, illetőleg Közép-Euró- pában. Mik voltak a legfontosabb különbségek? A Rajnától nyugatra fekvő területeken a politikai lojalitásnak ez a formája egy jóval hosszabb ideig tartó folyamatban alakult ki. Korábban létrejöttek az egységes köznyelv normái, régebben működött egy többé-kevésbé egységesített állami közigazgatás és jogszolgáltatás. Közép-Európá- ban ezzel szemben az államok kulturális-nyelvi tekintetben meglehetősen tarkák voltak, lehetetlen volt jelentős népcsoportok sérelme nélkül etnikai-nyelvi közösségeket összekapcsolni politikai (állami) szervezettel. A 18. század végén és a 19. század elején nagy dinasztikus birodalmak osztoztak ezen a területen. A birodalmak alattvalói sokféle anyanyelvű, kulturális és vallási hagyományú közösségekhez tartoztak, gyakran nagy mértékben eltérő gazdasági és civilizációs szinten éltek. A modern nemzet így a mi tájainkon eleinte inkább törekvés, cél, ideológia volt, s nem pedig valóság. Nyugati importáru, ha úgy tetszik, amely sok tekintetben nem felelt meg az itteni valóság szerkezetének. Nincs mit csodálkozni azon, hogy e törekvéseket először történészek, néprajzkutatók és írók fogalmazták meg. A megtervezett nemzetállam szemben állt a dinasztikus birodalmak valóságával. Gondoljunk például a lengyelekre, a múlt században hiányzott hazájuk az európai térképekről; a lengyel területeken a Habsburg birodalom, Poroszország (később Németország) és Oroszország osztozott. És ha a jövendő nemzetállamnak nemzet és állam egységén kell alapulnia, nehéz föladatot vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazói. A lengyelek, magyarok, csehek történelmi állama ugyanis igen nagy számban foglalt magába más anyanyelvűeket, akikre azt lehetett mondani, hogy nem a nemzet tagjai, de akkor mi legyen velük: hagyják el azt a földet vagy váljanak nyelvileg is lengyellé, magyarrá, csehhé? A német felvilágosodás hagyományából származik a nemzet fogalmának másik értelmezési lehetősége. Eszerint nem az a döntő, hogy ki melyik államnak a polgára, hanem az, hogy milyen az anyanyelve, népi kultúrája, etnikai származása. Magától értetődő, hogy azok a népek, amelyeknek vagy nagyon távoli vagy igen csekély volt az állami hagyománya, elsősorban ezeket a tulajdonságokat akarták figyelembe venni. Többek között a kisebb szláv népek — szlovákok, szlovénok —, és részben a románok és a szerbek. Ok először az egységes kultúra és nyelv fontosságát hangsúlyozták, de csakhamar kiderült, hogy a cél azonos: a nemzetállam létrehozása. De ez maradéktalanul soha, és Kelet-Közép-Európában sehol sem sikerülhetett. Vagy ha igen, akkor a szomszédok, a szóban forgó területen élő kisebbségek rovására. így végül is csak korlátozott értelemben nevezhetjük nemzetállamnak a kiegyezés utáni Magyarországot, hiszen a mintegy 50 százalékát kitevő nem-magyarok lehettek ugyan a magyar nemzet tagjai, de ahhoz le kellett mondaniuk nyelvükről, erre pedig túlnyomó többségük nem volt hajlandó. Nemzetállamot kívántak. S az első világháború utáni ,,Nemzetállamok” szintén csak korlátozott értelemben voltak azok, mivel milliós más nyelvű tömböket foglaltak magukba. Úgy tetszik, ez az ellentmondás ennek a századnak a végén is föloldhatatlan. Kiss Gy. Csaba Árpilis 26-tól a Phaedra és az Autósmozi műsorán Farkasokkal táncoló Az Oscar-díjas színes, szinkronizált amerikai film az 1860- as évek történetét dolgozza fel. Amerika történelmének legfontosabb időszaka ez, a változás kora, amikor a fehér telepesek megkezdik utazásaikat nyugatra, a „benszülött” amerikaiak földjeire. A film Tenessee-ben kezdődik, még javában dúl a polgárháború. Dunbar hadnagy—hőstette elismeréseként — áthelyezését kéri a nyugati frontra. De amikor megérkezik a Sedge- wich erődbe rájön, hogy az már régóta magányosan áll, és ő az egyetlen lakója. Dunbar hamarosan kapcsolatba kerül a Sziu törzzsel. A hadnagy becsületes és bátor cselekedetei során fokról fokra kölcsönös elismerés és csodálat épül ki közte és a törzs tagjai között. Rendezte: Kevin Costner, főszereplők: Mary McDonnell, Graham Green, Rodney A. Grant, Floyd Red Crow Wester- man és Kevin Costner. A temperamentumos Puerto Ricó-iak tánca És megszólalt a tánc Békéscsabai West Side „Vár ránk egy új világ...” Maria és Tony (Sivók Irén és Kárpáti Levente) Belevágtak és megcsinálták rendesen. Az előadás annak a több éves sikeres musical-sorozatnak újabb jelentős állomása, amelynek elindítását Tasnádi Márton főrendező szorgalmazta, és amellyel szemben legalább annyi kifogást lehetett felsorakoztatni, mint ahány érv szólt a szándék mellett. Azóta viszont eltelt egy kis idő, és ezalatt születtek érdekes, szórakoztató, sőt színvonalas előadások is: La Mancha lovagja, A padlás, Doctor Herz, Chicago. Most pedig a West Side Story — a Kossuth- díjas Szakály György táncművész koreográfusi irányításával, Tasnádi rendezésében és találó díszleteivel. Leonard Bernstein csodálatos és méltán népszerű zenéjét a Jókai Színház Hajdú Sándor karmester vezényelte zenekarának tolmácsolásában élvezhette a békéscsabai közönség. A világhír és a tartós népszerűség természetesen érthető. Mielőtt felmegy a függöny, rövid zenei előjáték, alig néhány ütem a világslágerből: Tonight, tonight..., és ez éppen elég garancia arra, hogy a nézőnek szép estéje lesz. Ráadásul a darab alapötlete — ami egyébként Jerome Robbinstól, a legelső, az 1957-es Broadway-premier rendezőjétől és koreográfusától származik és került Arthur Lau- rentshez — nem más, mint szerelem és gyűlölet, tolerancia és bosszúvágy végzetes összecsapása. Ahogyan Shakespeare- nél, a reneszánsz drámában, a Rómeó és Júliá-ban. Csakhogy itt nem a szép Verona tárul elénk, hanem New York West Side negyede, a híres vagy inkább hírhedt, komor, betonból és külső vaslépcsőkből, vaslemezekből álló sivár világ. A romantikus történet modem, amerikai, olykor naturalista, kegyetlen, megrázó változata. A New York-i nyomornegyed és a pénz meg az üztlet diktálta amerikai társadalom kemény világában már csak az emberek lelke mélyén él, pislákol némi melegség, gyöngédség, szeretet. A gyerekek, a fiatal lelkek mélyén legalábbis. S a két banda csak látszólag áll szemben egymással, a világban helyüket kereső, botladozó tagjai valójában egyformán szerencsétlenek, fenyegetettek, kitaszítottak. Az amerikai srácokat éppúgy sújtja a lelki elszegényedés, a szeretet- lenség, az otthon, a hovatartozás és a jövőkép hiánya, mint a bevándorlók gyermekeit, de ez utóbbiaknak még a mindennapi nyomorral és a hazátlansággal is szembe kell nézniük. Kitömi a 22-es csapdájából, kimászni a mélyből, a szakadékból nem lehet; Tony és Maria megpróbálják, de bukásuk könnyen megjósolható. Ebben a környezetben erősebbek azok a kötelékek, amelyek lefelé húzzák az embert, az erőszak újabb erőszakot szül, ütésre ütés a válasz, a késszúrást újabb késszúrás követi, majd eldördül a fegyver. Nincsenek okos párbeszédek —a két szerelmes lírai jeleneteitől eltekintve semmilyen beszélgetések nincsenek —, és ahol gondolat, közlendő híján vagy a szenvedélytől elnémul a száj, ott megszólal a zene, a dal, és megszólal a tánc. Zenével és tánccal elmondható — csakis így mondható el —, amire kevés vagy képtelen a szó. Igen, amit nem tudnak elmondani, azt eltáncolják. A mesteri és példásan lelkiismeretes koreográfia nem volt hiábavaló. Manhattan felhőkarcolói az égig érnek; századunk építészeti remekei (azok az épület- és út- kompozíciók, alul- és felüljáró hídcsodák) bámulatba ejtik, lenyűgözik, félelemmel töltik el az odalátogatót. A gránittalaj minden súlyt kibír. Vagy-azért mindent mégsem? A felhőkarcolók tövében West Side és Harlem iszonyú nyomorával, az új és a jobb világ, a boldogulás reményével idevándorolt népek tízezreinek — többségük spanyol ajkú, és azon belül Puerto Ricó-i — összezártsága rengeteg feszültséghez, emberi tragédiához vezet. A származás, a bőr színe, a másság, a faji kérdés mindennapi konfliktusok forrása még a szabadság, a gazdagság hazájában is. Békéscsabán sikerült a West Side Story val drámai légkört teremteni, emlékezetes színházi pillanatokat adni. Elsősorban a következő jelenetek érdemelnek kiemelést: a Maria-dal a forgó lámpaoszlopok között (Kárpáti Levente), a Puerto Ricó-iak Amerika-száma, az erkélyjelenet, Tony és Maria álmodozása közös jövőjükről a varrodában (Sivók Irén) és általában a két banda látványos fellépései (Kulcsár Lajos, Locskai Andrea, Tihanyi Szilvia, Magyar Tivadar és a többiek). Talán hatásukban erősebbek a halk, lírai részek, mint a harsány csoportos számok, de lehet, hogy ez a néző gyengéje... Sikerült a zenekarnak amerikai zenét megszólaltatni, a táncosoknak amerikai táncot előadni, az egyszerű, de nagyon ötletes díszlettel, a színes kosztümökkel és egyáltalán az egész produkcióval West Side-i hangulatot teremteni. Kevésbé sikerült a főszerepekre az erőteljes, meghatározó hangokat, a kiemelkedő egyéniségeket megtalálni. A Jókai Színházban komolyan vették Leonard Bernstein szavait, hogy nem lehet sztárokra hagyatkozni, elvégre srácokról van szó. „A professzionális hang felnőttebbnek tetszene, és oda lenne a kölykös hatás. A tökéletes példája annak, hogyan lehet a szükségből erényt kovácsolni. Niedzielsky Katalin
