Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30-04-01 / 75. szám
EXKLUZÍV 1991. március 30. szombat-április 1., hétfő o Püski Sándor könyvkiadó köszöntése „Erős hittel sziklákat lehet elmozdítani” Püskiék Czine Mihállyal — ünnepi ebéd Orosházán Fénykép; Balogh Ferentz Püski Sándor 80 éves. Itt született Békésen, 1911. február 4-én. Huszonhét évesen könyv- kereskedést nyitott Budapesten, „Magyar Élet” néven. Kiadói vállalkozásának 1950-es államosításáig, 150 könyvet jelentetett meg, a népi írók és politikusok műveinek színe-javát. A népi mozgalom erősítésére, a háború alatti szellemi ellenállás kifejezésére táborokat szervezett Balatonszárszón, köztük a történelmi jelentőségű, 1943-as találkozót. Az államosítás utáni mellőzésből csak 1956 forradalmi napjaiban tudott kitömi: kísérletet tett egy kiadószövetkezet létrehozására, de engedély helyett bebörtönözték, ahonnan egy esztendő múlva, amnesztiával szabadult. 1970-ben feleségével, Zoltán Ilonával kitelepült az Amerikai Egyesült Államokba, ahol 60 évesen újra kezdte a könyves pályát. Vállalkozása, a New York-i Püski Könyvesbolt és Kiadó a nyugati magyar emigráció szellemi központjává vált. A hazai helyzet változásával, 1988-ban Budapesten ismét könyvesboltot nyitott, és könyvkiadásra is vállalkozott. Azóta több mint 30 könyvet jelentetett meg. Nyolcvanadik születésnapján a Püski Kiadó történetéből kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol Pozsgay Imre mondott megnyitó- és köszöntőbeszédet. Az emlékező kiállítás anyaga szerda óta a Békés Megyei Könyvtárban is megtekinthető. Az alábbiakban—Püski Sándor előtt tisztelegve—összeállítást közlünk a budapesti kiállítás-megnyitó utáni születésnapi összejövetel beszédeiből. „Magára hagyva minden történelmi helyzet elromlik” Csoóri Sándor író: Ahogy manapság mondani szokták, a tettek embere Püski Sándor. Tudta, hogy nem elég megfogalmazni az igazságot, nem elég elmondani a gondolatokat, azokat terjeszteni is kell. Talán egy kicsit frivol lesz, amit mondok: ő az egyik igazi avant- garde emberünk. Ha volt úttörő, ha volt olyan, aki váratlan dolgokkal kezdte áttörni a közönyt, az unalmat, az egyformaságot vagy a hitetlenséget, akkor ő az volt. Vannak itt a teremben olyanok, akik a ’70-es évek elején ott voltak abban a lakásban, ahol egyszer csak azzal a gondolattal találtuk szembe magunkat, hogy mit is kezdjünk mi az Amerikában, azaz a Nyugaton élő magyarsággal. Püski Sándor adta elénk ezt a kérdést, de nemcsak hogy töprengjünk rajta, hanem megteremtette a lehetőségét, hogy igenis Amerikába menjünk, és az Amerikában szétszóródott magyarságnak — amely- lyel igazában a hazaiak közül senki nem törődött — próbáljunk valamiféle hazai levegőt vinni. Mert Magyarország nem volt azonos Kádár Magyarországával, hiszen volt egy másik bARVAS jOZStr SZAKADÉK MAQYAI Éttí IC*APÁSA t smuts isms A FEKETE MACSKA HuitK mi himti Magyarország is, ezt Püski Sándor mindig tudta, mert ő már akkor másként gondolkodó, és másként cselekvő volt, amikor ennek még n$pi voltak begyakorlott szavai. Németh László mondja, hogy magára hagyva minden történelmi helyzet elromlik. Püski Sándor pontosan tudta, hogy a külső körülményeket a történelem, a sors hozza ránk, de a belsőket magunk teremthetjük. A belső mértéknek, értéknek a teremtésében nagyon csöndesen, láthatatlanul, az utolsó ötven évben mindig is résztvevője volt. Én azt gondolom, mindig is az marad, élete végéig. Dobos László, szlovákiai magyar író: Holt volt, hol nem volt, volt egyszer két ember, aki világgá indult. Elértek az Óperenciás tenger partjára, majd átkeltek azon is. A mesében a gyermekek kenyeret szórtak maguk után, hogy visszatalálhassanak. Ez a két ember kenyérmorzsa helyett betűt szórt maga után, hogy az emberiség nagy erdejéből ismét vissza- és hazatalálhassanak. Püski Sándor és Zoltán Ilona! Vagyonotok a betű, birodalmatok a betű, és életetek nagy felismerése, hogy a betű, az harcieszköz. Lehet vele támadni, lehet védekezni, lehet okosítani, lehet bölcsességet adni. Lehet lázítani a betűvel, el lehet hinteni vele a forradalom hangulatát, szembe lehet szállni az erőszakkal és a hatalommal is. És lehet a betűvel építeni. A ti életetek mindenre adott és ad- példát. Egyszerre vagytok valóság, mese, bibliai történet és élő legenda. Szorong bennem a kérdés, mi ezért a fizetség? E pillanatban azt tehetjük, hogy becsülésünkkel, tiszteletünkkel, szeretetünkkel tüzet rakunk, s eköré ültetünk benneteket. Tevékenysége a legnagyobbakéval mérhető Duray Miklós, szlovákiai magyar író, politikus: Hogy is lehetne másként tekinteni a Püski házaspárra, mint az örökké fiatalokra, hiszen aki látta őket Amerikában dolgozni, csak azt hihette, hogy sohasem öregszenek meg, és sohasem fáradnak el. Én ennek többször tanúja voltam. Már több mint húsz évvel ezelőtt úgy ismertem meg a nevüket, hogy már élő legendák voltak. Csakhát most már azóta ismerem is őket, szerencsére, és ez nagy megtiszteltetés számomra. Éőleg azáltal vált nagy megtiszteltetéssé, hogy Püski Sándor adta ki azt az inkriminált könyvet, a Kutyaszorítót. amelyet általában csak hírből ismernek és kevesen olvasták. Ha az ünnepeitekre tekintünk, senkinek sem jut eszébe, hogy félni kellene tőlük. Pedig kiderült, hogy nagyon sokan féltek tőlük. Nyilván azok, akiknek félniük kellett. Ezzel, hogy félni kell tőlük, én a börtönben találkoztam, mégpedig abban az úgynevezett szakvéleményben, amit arról a könyvről írtak, amit ők adtak ki. Ebben az úgynevezett szakvéleményben írták le azt, hogy milyen veszélyes az, hogyha Püski névvel fémjelzett könyvek keringenek errefelé, mert ezen a tájékon erre a névre, hogy Püski, mindenki felfigyel, s ez mindenki számára minőséget jelent Borbándi Gyula, Münchenben élő lapszerkesztő és irodalomtörténész: Illyés Gyula a hetvenes évek kezdetén azt írta Szabó Zoltánról, hogy a magyar paraszti nyomorúság világába nyíló ajtót — úgy, hogy az ország odanézett — az elsők között ő nyitotta ki. És, hogy ez az ajtó, napjainkig is nyitva maradt, nagyrészt Püski Sándornak tulajdonítható. Az ő, immár több mint fél évszázados könyvkiadói tevékenységének köszönhető, hogy a magyar nép és sors legégetőbb problémái az érdeklődés és a figyelem homlokterében maradtak, 1939 és 1950 között a Magyar Élet, 1971-ben történt amerikai letelepedése — majd könyvkiadó tevékenységének Magyarországra való áthelyezése — után a Püski Kiadó gondoskodott arról, hogy a magyar irodalomnak, tudománynak és közgondolkodásnak minden olyan jeles terméke hozzáférhetővé váljék, amely más kiadó gondozásában nem jutott, vagy nem juthatott nyomdafestékhez. Ha valaki majdan megája a magyar könyvkiadás történetét, abban különleges hely jut Püski Sándornak, és nemcsak azért, mert századunk egyik legjelentősebb szellemi irányzatának, a népi irodalomnak volt népszerűsítője, hanem azért is, mert különleges érzékkel ismerte fel az értéket. Püski Sándor tevékenysége a legnagyobbakéval mérhető. A népi mozgalmat senki sem tudta annyira együtt tartani és összefogni, mint ő. A népi mozgalom számos kezdeményezése indult el a Püski lakásból vagy boltból — menedékül, tartózkodási helyül, otthonul szolgálván mindenkinek, akit a nemzet ügye és érdeke hevített. Hogy ez mit jelentett, különösen az 50-es és* 60-as években, arról hitelesen csak azok vallhatnak, akik üldözöttekként, vagy nyomorba ta- szítottan élvezhették Püskiék szeretetét és barátságát. Hatvanévesen kezdte el amerikai könyvkereskedői és kiadó munkáját, és folytatta a korábban kényszerből megszakadt tevékenységét. Nem volt köny- nyű dolga. Ä magyar művelődés ügyét szolgálni külföldön, miután elütötték annak lehetőségétől, hogy azt hazájában tegye. Meg kellett küzdenie ellenségei rosszindulatával, a politikai hatalmasságok akadékoskodásaival, és a nyugati magyarok gyanakvásaival. De jól tudta, hogy mindkettőt csak akkor tudja semlegesíteni, ha szívósan dolgozik, és eredményes munkát végez. Családjával együtt bízott abban, hogy az embert a munkája igazolja, hogy erős hittel és elszántsággal sziklákat lehet elmozdítani. Az eredmény Püs- kiéket igazolta. A magyar könyvnek az Óceánon túl ő az első számú terjesztője, mintegy 40 kötetet jelentetett meg, A bartóki utat választotta Kosa Ferenc filmrendező, országgyűlési képviselő: Hamarjában három emlék villan az eszembe. Az egyik a világ egyik talán legszebb tájához, a Yosemite-völgyhöz kötődik. Olyasféle az a völgy, mint a Békás-szoros környéke, csak méreteiben hatalmasabb és arányaiban lenyűgözőbb. Égnek meredő függőleges sziklafalak, kékesszürke gránitoltárok, lezúduló vízesések, óriás mamutfenyők, köztük olyanok is, amelyeknek a törzsét tán csak tíz ember érheti körül. Özönlenek oda a gépkocsik, az autóbuszok. Bömbölnek a táskarádiók, vásári a forgatag, és szinte vicsorít a VIMI PÉT61» tájban a széjjelhányt szemét. De fönt, az egyik oltárkő tetején mindig álldogál valaki és lefelé néz. Amerikai barátaimtól megtudtam, hogy ez a völgy valamikor az indiánok szent helye volt, ünnepeiken idejöttek és imádkoztak a sziklákhoz, mert hitük szerint az indiánok istene valahol fönt székelt a sziklák tetején. Aztán jött a fehér ember, behatolt ide, és a civilizáció az indiánokat fölűzte a völgyből a fennsíkra. Néhány család tengődik csupán odafönt, mert ott igen zord a tél, és szinte semmi sincs, ami az emberi élethez szükséges volna. Ebben a maradék indián törzsben az a szokás, hogy minden áldott nap, ha esik, ha fúj, valaki a férfiak közül kiáll a szikla peremére, és mintha őrizne valamit, alátekint. A turisták távcsővel szemügyre veszik, és olykor-olykor még röhögnek is rajta. Én is felnéztem erre az indiánra. Számomra nem volt kérdés, hogy miért álldogál ott, hiszen rögtön belém villant, hogy valamikor én is álldogáltam így a Békás-szoros egyik sziklaperemén, és sokáig mozdulatlanul néztem, amint egy buszrakomány részeg kiránduló a kollektív gyönyör gátlástalanságával, önfeledt röhögések közepette, fényes nappal belehugyozott a Gyilkos-tó kristálytiszta vizébe. Én tudom, mit gondoltam akkor. De nem tudom, hogy az indián ott a szikla magasában ugyanazt gondolta-e, mint amit én gondoltam annak idején. Sohasem győződhettem meg erről teljes bizonyossággal. A másik ilyen különös emlékem Chícagóhoz kötődik. Van ott egy sötétkék, csupaüveg felhőkarcoló. Egy napon arra lettek figyelmesek a chicagói járókelők, hogy egy férfi mászik fölfelé az épület tükörsima falán. De sem létra, sem kötél nincs a közelében. Azonnal értesítették a rendőrséget, a tűzoltókat, nagy zűrzavar támadt, kivonult a televízió is, közvetítették, amint a férfi egyre csak mászott, mászott fölfelé. Akkor már látni lehetett, hogy az illető gumitap- pancsok segítségével kúszik az üvegfalon, két tappancs a kezére, kettő pedig a térdére volt fölerősítve, azokra bízta az életét több mint száz emeletnyi mélység fölött. Végül is a férfi fölért az épület lapos tetejére, ahol már több száz fényképész, újságíró türelmesen várta. Megkérdezték tőle, miért tette. A férfi nyugodt mozdulatokkal levette kezéről a tappancsokat, és maga mellé tette, aztán eltűnődve, csöndesen annyit mondott: csak. A tekintete nyugodt volt. Látszott rajta, hogy embernek érzi magát. Mégpedig normális embernek. A kérdésekre nem válaszolt. Szeretném hinni, hogy ebben az emberben prometheuszi szándékok feszültek. Félek azonban, hogy ez az egész vállalkozás csak amolyan amerikai módra kitervelt reklámfogás volt, valami általam fölfoghatatlan business ügyében. Ez az a titok, amelyről nem tudok, de valahogy nem is akarok megbizonyosodni. Sajnálnám, ha prometheuszi reményeim idő előtt szertefoszlanának. A harmadik különös történet talán még rejtélyesebb és titokzatosabb, mint amiket eddig említettem. Úgy kezdődik, hogy valahol a Viharsarokban éppen 80 évvel ezelőtt született egy fiúgyermek és Sándor névre keresztelték. Fölcspperedett, tanult, figyelt, gondolkodott, egyszer csak elhatározta, csinál Magyarországon egy magyar könyvkiadót. Úgy tett, akár a hályogkovácsok, talán fogalma sem volt, miféle veszedelmeket zúdít magára, ahány könyv, any- nyi mélyütés. Történetünk hőse azonban nem törődött az ilyesmivel, aggódván az ország sorsáért, megszervezte a szárszói találkozót. Elvitathatatlan történelmi érdemeiért azonban a megaláztatásban részesült, börtönbe vetették. Ám ahelyett, hogy elfelejtette volna, honnét jött és mi a dolga, a bartóki utat választotta. Ősz fejjel nekivágott a nagyvilágnak és elhatározta, hogy a magyar irodalom értékeinek otthont teremt Amerikában. Fillér nélkül, átkok és gyanúsítgatások terhével áttörte a közöny korlátáit, és megtette, amit vállalt. Igaz, nem egyedül. Ilus néni, a család és a jóbarátok nélkül nem ment volna ilyen gyorsan a dolog. De végül is sikerült. Sándor annyit tett, amennyi tőle telt. Nem többet, de nem is kevesebbet. Élete példája bizonyítja, hogy ilyesmi egyáltalán nem lehetetlen. Csak rajtunk áll, követjük-e a példáját. Nagy kérdés, lesz-e hozzá elegendő erőnk. Ez a titkok titka. Árpási Zoltán
