Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-30-04-01 / 75. szám

1991. március 30. szombat-április 1., hétfő Ütő Endre színházában MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM Nem kell minden operát eljátszani A demokráciát most tanuló, ízlelgető társadalmunkban ma még nem túl gyakori jelenség, hogy egy intézmény élére éppen azt az egyetlen belső embert nevezzék ki igazgatónak, akit erre munkatársai a legalkalma­sabbnak találnak. Ez történt a közelmúltban a Magyar Állami Operaházban: az igaztói posztra pályázót közül a színház társu­lata egyértelműen Ütő Endrét választotta, s a minisztérium — tiszteletben tartva a tagság dön­tését — kinevezte a művészt az Operaház izgagatójává. A dal­színház művészei, dolgozói ter­mészetesen nem véletlenül áll­tak Ütő Endre mellé. O volt az, aki a korábbi években szakszer­vezeti vezetőként a legeredmé­nyesebben, olykor szinte erő­szakosan tudta képviselni a ta­gok érdekeit a belső vezetéssel szemben,. Ez pedig nem egyszer idegeket próbára tevő vitákba, kilátástalannak látszó csatáro­zásokba sodorta az ötvenhárom esztendős énekest. — Ön gyakran hangoztatta: az Operaházat a mindenkori magyar államnak kel! eltarta­nia! Ismerve gazdasági gond­jainkat, gondolom felkészült arra, hogy ezután az eddigiek­nél is keményebb harcokat kell majd vívnia. — Nagyon jól látja ezt. Való­ban felkészültem a legnehezebb viaskodásokra. Hiszen — mint tapasztaltam — akadnak, akik­nek az sem természetes, hogy az Operaháznak és szerves részé­nek, az Erkel Színháznak kizá­rólagos állami tulajdonban kell maradnia. Még erről is hallot­tam nem pontosan körülírt, kö­dös mondatokat egyes felelős vezetőktől a minisztériumban. Az Operaház esetében bármi­lyen privatizáció teljesen elkép­zelhetetlen. Mi egyébként szí­vesen lemondanánk mindenféle állami szubvencióról, szívesen válnánk önkormányzattá, ha tízszeresése emelhetnénk a jegyárakat. (Ezzel a jelenlegi helyzetben egy csekély béralap­növelés mellett még mindig csak szerény nyereséget érnénk el.) Amíg azonban az állam nem tudja az állampolgárok zsebébe tenni azt a pénzt, ami kulturális igényeikhez szükséges, addig ezt oda kell adnia az irodalom­nak, a képzőművészetnek, a színházi és zenei életnek. Ez alapvető feltétele egy európai államnak, s ez nem szorul bizo­nyításra. — Sok bírálat érte az elmúlt években az Operaház reper­toárját. Főként régi adósságo­kat emlegetnek... — Először egyenesbe kell jönnünk a művészi és gazdasági szervezettség tekintetében. A csökkentett premierszámban pedig operakülönlegességekre végképp nem gondolhatunk. Egyébként sincs semmiféle ze­neesztétikai alapon álló elkép­zelésem. Számomra egy kedves kínai író, Liu Tang—akinek sok könyvét őrzöm a polcaimon — azt írja valahol: nincs olyan könyv a világon, amelyet feltét­lenül el kell olvasni. Nos, szerin­tem ez áll az operára is. Nem szükséges minden operát elját­szani. Tudom, vannak például századunkban született nagy­szerű operák, melyek bemutatá­sa mindeddig szóba sem jöhetett nálunk, Schönberg, Penderecki művei, de egyelőre fontosabb­nak tartom a magyar operák színrevitelét. Szerintem egyéb­ként is kevésbé lényeges, hogy mit adunk elő, inkább a minő­ségre, a feltételek megteremté­sére kell nagy figyel­met fordítanunk. —Úgy tudom, azt is tervezi, hogy az Ope­raház az eddiginél szorosabb kapcsola­tot tart majd a vidéki operatársulatokkal, sőt a külföldi operahá­zakkal. — Azt hiszem, a szegediekkel eddig is sikerült igen harmo­nikus együttműködést megvalósítani, főképp Gregor József révén. Ehhez hasonló jó kapcsolatokat szeret­nénk létrehozni a töb­bi vidéki társulattal is. És — mint a miniszté­riumban is elmondtam — szükségesnek lá­tom, hogy például a bécsi Staatsoperrel is olyasféle szellemi ka­pocs kössön össze minket, mint annak idején a Monarchiában. De persze más európai vagy ten­gerentúli operaházzal is jó volna ezt megvalósítani. Portlanddal, a göteborgi színházzal talán már az 1991—92-es évadban létre­jön ilyesféle kapcsolat, közvet­lenül a két társulat között, tehát nem államközi szervezésben. Ezek kiépítése a jövő kérdése még, de bizonyosan sokat segít ebben majd a nemrég újjászer­veződött Budapeti Operabará­tok Egyesülete is. Szomory György A mozik sikerre számítanak A Tej-öbölből jelentem Hetek óta tart a Tej-öbölben a háború. Trap Pista tejügyi és fe- jési miniszter szerint nem sza­bad tejodázni a megoldatlan kér­déseket: különben már most olyan furcsa helyzet állt elő, hogy a tejbiznisz még nincs, de a nép már le van törve. A kisgaz­dák beadványokkal bombázzák a hatóságokat, és a tejszövetsé­ges csapatokat is arra kérik, hogy sajtolják ki a kormánytól az ígéreteket. A kabinet máris engedett az öbölbeli nyomás­nak. Hangsúlyozta ugyan, hogy a tejtermékek monopóliumának elfoglalásával történeti külde­tést hajtott végre, mégis hajlan­dó engedményeket tenni. Riska, az ismert tejcukor bébi elmondta, hogy a tejet szeretné házasítani a savanyú pofával, csak az a baj, hogy az utóbbiból is annyi van, hogy országot le­hetne vele rekeszteni. Vélemé­nye szerint a tehén jogainak megsértése címén eljárást kell indítani ismeretlen tettes ellen. Kiszivárogtatták ugyanis, hogy a túróspusztai gémeskútnál ter­ven felüli tejgejzír tört fel, és két marhacsordát vezényeltek ki a gazdasági katasztrófa elhárítá­sára. Fizetésüket is irreálisan alacsonyan állapították meg: na­ponta csak öt túrót kapnak. Java­solja, hogy a kormány indítvá­nyozzon kártérítési eljárást a tej­termékek árai ellen, mert azok a bimbódzó piacgazdaság törvé­nyeit nem veszik figyelembe. A Tej-öbölbeli országban egyébként tart a felvásárlási láz: az emberek tömegesen vásárol­nak kabátjukba túrósbélést, a gyerekek túróstáskával járnak iskolába, sajtárban adják a tejet, íróhegyeket vásároltak fel a kis­kereskedők Fityiszpusztán, amelynek így át kell rajzolni a hegy- és tejrajzi térképét. Go­molyán tejuszoda nyílt, ahol 16 Túró Rudi a belépődíj. Ennyit kell ugyanis elfogyasztani ah­hoz, hogy valaki beléphessen. Saiga Attila Amikor 1989 őszén először vetítették az amerikai mozikban a „Nicsak, ki beszél” című filmet, még senki sem gon­dolta, hogy több mint 300 millió dollárt fog hozni szerte a vilá­gon. Nem is beszélve a magya­rországi fogadtatásról, mely az 1990-es év legsikeresebb filmé­vé avatta hazánkban. Nyilvánvaló volt, hogy min­denki beleszeretett a beszélő kisbabába, Mikey-be, s hogy hamarosan újabb történetekben követhetjük nyomon e véle­ményt nyilvánító kis totyogó gyerkőcöt. A film írója és rendezője, Amy Heckerling azt mondja: „Ez a film arról szól, ahogyan Mikey megpróbál másokkal, elsősorban húgával együtt élni, s arról, hogy James és Mollie, az új házasok hogyan tanulnak meg együtt élni.” A vagány csemetékkel már­cius 22-től találkozhatnak a né­zők a hazai mozikban. Mikey esetében Heckerling számára nem volt kérdéses, hogy a szerepet Lome Sussman kapja. De így volt ezzel John Travolta is, aki épp annyi időt töltött Lome-val a magánélet­ben, mint a forgatásokon. „Nem tudtuk volna ezt a filmet megcsi­nálni egy olyan ember nélkül, mint John,” állítja Herckerling. „Szemmel látható mennyire tö­rődik a gyerekekkel. Nem ér­dekből foglalkozik az emberek­kel — legyen az felnőtt vagy gyerek. A gyerekek ezt ösztönö­sen megérzik. Érzik rajta a biz­tonságot és nagyon hálásan reagálnak.” Birtalan Ferenc: Vasárnapi mise Jó lenne mindent úgy tenni, mint a töbiek. Lebo­rulni, énekelni-tapsolni, ragyogni, hinni! Semmit sem ért. Ül a padban, kezét összekulcsol­va (nem imára, szokása csak), s valahol mellékesen, másodlagosan érzékeli az embereket. Teljesen maga felé fordul. Érthetetlen, hogy pont itt, most, mikor ennyien vannak körülötte, most érzi azt, amit keresett, s hiába keresett eddig. Kezdi kívülről látni önmagát: elesettségét, semmi-létét, az eltelt-elrohant évtize­deket. Szorongás fogja el. Ki az ő életének alakítója, hol a magabiztosságba nyugalom, a derű... Szelle­mi-fizikai létét érzi bizonytalannak, hiszen mident megtett, ami rajta múlott, próbált élni szeretetben. Amikor a többiek fölállnak, ő is föláll... ha leül­nek, ő is... Térde még nem hajlik, amikor mindenki térdel, egyedül ül a padban, fejét lehajtja: Légy türelmes, megértő, akárki vagy, látod megindultam Feléd, hinni akarok a találkozásban, de ki, ha nem Te, aki ért? Hogy hajthatnám meg a térdem, hogy nyithatnám énekre a szám? De lásd itt va­gyok, s örömmel tölt el, hogy itt lehetek, mert Te nyitottad meg előttem az ajtót, házadba Te eresz­tesz, mikor már sehol sincs menedékem. Érzi, mindkét kezét megfogják, bekapcsoló­dik egy hatalmas áramkörbe, teste megremeg, torkából-szájából artikulátlanul bukik elő a hang „...szabadíts meg a gonosztól...” Talán először, mióta bejött, körbenéz. Tömve a templom. Fiatal, ragyogó arcok... S mi lett az ő hitével, az ő fiatalságával? Az alázat, igen, az alázat hiányzik belőle, ami nélkül nem nézhet egy fűszálra, egy bogárra, a csillagokra... mert gőggel telített minden sejtje: ő az ember, a korona, a hatalmas... S lám eljön, eljött a perc, amikor rá kellett döbennie, milyen jelentéktelen, milyen pici az Egészhez, az Egy­hez képest... Történik-történjen vele bármi, egy nagy, bölcs akarat szerint kell legyen, mert csak így lehet élet, igazság ezen a földön, ebben a világ­ban. „...ÁMEN”. Szabó Ilona versei: Kétsoros Jaj, nekem, édesem, árva az énekem, árva a vágyam, jöjj, hisz a perc szalad eljöjj, akarom, hogy ölelj. Tavasz Reggeli fényben reszket a dér, friss lebegéssel izgat a szél, tél szava bágyad, billen az ág, bontja a bő ég márciusát. Add ide, kedves, add a kezed, nézd, a tavasz már itt bizsereg, téli ború még homlokodon, csókkal a gondod eltakarom. Féregűzés, lóúsztatás, ételszentelés Fiúsvéti népszokások A húsvét a keresztény világ egyik legnagyobb ünnepe, Krisztus feltámadásának a napja. Ellentétben a kará­csonnyal, a húsvét a naptár­ban mozgó, változó ünnep, március 22-e és április 25-e között évenként más-más na­pon tartják. Szólni kell arról, hogy a hús­véti ünnepkörben a keresz­tény vallás motívumai között ősi, pogány, tavaszt köszöntő szokások is megtalálhatók, olyan tisztulási rítusok hagyo­mányai, amelyek mosakodás­sal, tisztálkodással, a szó má­gikus erejével akartak egész­séget biztosítani, bajt, betegsé­get távol tartani, elűzni. A húsvét előtti hetet nagyhét­nek nevezi népünk, napjai közül is a nagypéntek és a nagyszom­bat különösen jelentős dátum. A tisztulás pogány formái a keresztény kultúrkörben nagy­péntekhez kapcsolódtak. Nagy­péntek hajnalán Veszprém, Győr, Szeged környékén patak­hoz, folyóhoz mennek mosa­kodni. Volt község, ahol a lá­nyokat fűzfa alatt fésülték, hogy szép, hosszú hajuk legyen. Á Hortobágy vidékén ezen a na­pon az állatok lemosása, fürösz- tése elmaradhatatlan szokás volt még a század első évtizedeiben is. Nagyivánban azt mondták, hogy a lovakat Jézus emlékére fürdetik meg, hogy egészsége­sek legyenek. A lovak mellett a marhákat is megúsztatták. A gonosztól szabadulást a féregűzés szimbolizálta. Az Ipolyságban a házzal ellentétes irányban lesöpörték a portát. Göcsejben a gazda vagy a fele­sége kora hajnalban pálcával a kezében körülfutotta a házat, és patkányt, csótányt elűző mon­dókával igyekezett házából ki­zavarni a kártevő rágcsálókat. Az egyház ezen a napon Krisztus keresztre feszítésére emlékezett. A templomokban, a városok, falvak szabad terein a középkorban passiójátékokon elvenítették fel a bibliai történe­tet. A katolikus vallás hívei köré­ben mind a mai napig tartó szo­kás a böjtölés. Zsírral nagypén­teken nem főztek, nem sütöttek, főleg gyümölcsleves, tészta, pattogatott kukorica szerepelt az étrenden. A húsvét megünneplése — főleg a katolikus vidékeken — már nagyszombat délutánján elkezdődött. Megszólaltak a ha­rangok, a falu népe feltámadási körmeneten, misén vett részt. A hosszú böjt után a húsvé- tot gazdagon terített asztallal, sokféle étellel köszöntötték mindenütt. Karcagon, Kunmadarason bárányt, birkát vágtak a gazdák. A régi húsvét egyik legna­gyobb eseménye az ételszente­lés volt. A délelőtti misére gon­dosan előkészített, színes ken­dővel letakart kosarat vittek. Kalács, tojás, sonka volt benne. A templomban a pap megáldotta az ételeket. A szentelt éltelek­hez is különböző hiedelmek kapcsolódtak. Siettek velük haza, mert azt tartották, aki első­ként ér haza a teli kosárral, az a mezei "munkában is élen lesz. Bálint Sándor néprajztudós je­gyezte fel azt a nyíracsádi hie­delmet, hogy aki a hazaigyek- vésben utolsóként halad, az még abban az évben meghal. Legelterjedtebb húsvéti szokás országszerte a locsol- kodás. Korabeli dokumentu­mok szerint a 16. században nem locsolták, hanem- megfü- rösztötték a lányt, szó szerint vízbe hányták. Ebben a szokás­ban tulajdonképpen tovább élt az ősi, pogány, egészségvarázs­ló, tavaszi rituális mosakodás. A századok során a szokás fokoza­tosan szelídült, s a 18. század elején már csak friss vízzel ön­tötték nyakon a lányokat a ban­dákba verődő legények. Persze ott is kijutott a lánynak a húsvéti megpróbáltatásokból, ahol nem volt szokásban a lo- csolkodás. Számos dunántúli tá­jon korbácsolni jártak a legé­nyek: fűzfavesszőből font kor­báccsal gyengéden megcsap­kodták a lányokat, sok-sok jót kívánva nekik. A Hortobágyon és a nagy­kun városokban — például Karcagon — húsvét keddjén a lányok és tíz asszonyok locsol- kodtak. Jaj volt annak a legény­nek, akit kedden az utcán elkap­tak a lesben álló fehémépek. A hétfői locsolást kamatostul visz- szakapta. Húsvétkor számos helyen mulatságot, bálát rendeztek. Budán, a századfordulótól kezd­ve húsvét hétfőn tartották a híres gellérthegyi búcsút, amely a környék fiataljainak volt ked­velt mulatsága. K. Gy. M. „Az Operaház esetében elképzelhetet­len a privatizáció”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents