Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-02 / 52. szám
„Egy véka faszeg. akácfábúl”! ükÖRÖSTÁJ —-------------SZÜ LŐFÖLDÜNK 1991. március 2., szombat © Múzeumalapítási szándék a századelő Sárrétjén Mindig akadt valaki... Nem újkeletű az a törekvés, hogy az észak-békési régiónak önálló muzeális gyűjteménye lehet, ahol meg lehet őrizni a következő korok számára a még fellelhető reprezentáns archeológiái, néprajzi emlékeket. Az előzetes tervek, elképzelések szerint a gyűjtési munka mellett a rendszeres ismeretterjesztő előadások megtartásával bővítenék a Sárrét lakosságának történelmi, társadalmi és egyéb ismereteit. A közművelő tevékenységet Szeghalomra és a környező településekre kívánták kiterjeszteni. A végső célig, a múzeum megalapításáig hosszú út vezetett — a szándék majdcsak háromnegyed évszázad múlva realizálódott. Nádtetős házaink Valamikor beláthatatlan náderdő volt a füzesgyarmati határ, míg a vizeket le nem vezették, egész télen vágták a nádat. Tudjuk régi feljegyzésekből, hogy az 1700-as évek végén — és később is — a szegény zsellérek földbe vájt kunyhókban laktak, melyeknek nádból volt a teteje. A föld feletti házak tetejét is nádból csinálták. Egy 1930-as statisztika adatai szerint Füzesgyarmat házainak száma 2287 volt, s ebből 1090 nádtetős. Ebben a „nádkorszakban”, ha értett is legtöbb parasztember a nádtető csinálásához, voltak olyanok is, akiknek ez állandó munkája volt, mással nem foglalkoztak. Ma már keresve is alig találni embert, aki vállalja a nádtető javítását. A babramunkát kedvelő, erős emberekből lett a nád- verő, 25-55 év közöttiekből. A tetőverés tavasztól hideg őszig tartott, néha fagyban is. Jó nevű nádverők voltak a faluban: He- gyesi István, Hegedűs András, Máté Sándor, Barna Lajos, Máté József, Farkas Sándor, Gyáni Lajos, Vezsenyi Imre, Gogolák Péter és még sokan mások. A fedést vállalták ölszámra, kerekbe és napszámba. Bárhogy vállalták is, a teljes ellátás velejárt a fizetéssel. Egy-egy nádtető fedésre 300- 400 kéve nád kellett, mégpedig olyan, hogy se túl hosszú, se túl rövid ne legyen, 6-7 sukkos (186-217 centiméter) volt a megfelelő. A tető rendes vastagsága 40-45 centiméter volt. Olyan takaros tetőt vertek, mintha egy darabból lett volna kipréselve, 100-150 évig eltartott, hogyha dugdosták, „táplálták”! A II. világháború után kőmívesek és ácsok is készítettek nádtetőt, illetve javítottak. Ezek is jó minőségű tetőket csináltak. Elkészítették a tető faszerkezetét, erre kötözték fel a nádat, „a kévéket”, majd körülbelül 60-80 centiméter hosszúságúra vágták el a nádat. Ezeket verték bele a felkötözött nádkévékbe, és azt nádverővel verték bele. A nyeregtető csúcsán a nádvégeket összekötötték. Erre két darab egymáshoz erősített deszkát helyeztek, és ezt erősítették a nádhoz. A munka menetének folyamatossága érdekében egy ember előre csinált akácfából egy véka faszeget, s azt használták. A nádtető levarrását gyékénykötéllel, fűzfavesszővel, később „deróttal” végezték. A levarrás úgy történt, hogy a padláson lévő ember belől a gyékényt vagy fűzvavesszőt megköti a varrófához, léchez és a szarufához, a tetőn kívül lévő ember az 1 méter hosszú, hegyes és lyukas fa vagy vas „tetővarrótűt” benyomta a léc alatt, mire a belől lévő beledugja a „kötelet” a tű lyukába, amit, illetve amire a külső ember kihúz a tűvel. így haladnak öltésről öltésre, míg kész nincs a tető! Utoljára kaszakéssel lefaragták, ahol púpos, partosabb volt, vagy verővel feldugdosták, letisztították a „borzasát” szép simára, amit a nádverő (furkó) összevert. Lassan Gyarmaton is csak mutatóban lesznek nádtetős házak, a Simonyi utcai tájjellegű ház, Baross utca 4. szám Tóth Károly bátyáméké vagy a József Attila utcában Fehér József, id. Barabás Béla bátyáméké, valamint a Kossuth Lajos utcában Bajnok Istvánné és Bálint Endre barátom háza. Az idő kikezdi a tetőt, kigöd- rösödik, imitt-amott becsurog, a korhadt nádat kiveszik és újjal pótolják — ez a dugás! Sajnos lassan nem lesz nád és aki „meg- reperálja”, csinálja, kihal ez a „szakma” is. Úgy tudom, hogy 1960 óta tiltják az új nádtető készítését. Tetőveréssel vagyont szerezni nem lehetett. Akármilyen kapós is volt egy időben e foglalkozás, csak szegény maradt a tetőverő élete fogytáig. Borbíró Lajos Századunk elején rendszeres ásatásokat indított Szeghalom környékén Damay Kálmán, a sümegi múzeum akkori igazgatója. Az ő kutatásainak középpontjában a környéken található számos halom állott, melyek megbolygatásakor népvándorlás- és őskori leletek kerültek elő. Itteni működése során segítséget kért és kapott Szeghalmi Gyulától, Szeghalom értelmiségi csoportjának egyik sokoldalú tagjától (később ő alapítja meg fél évszázad múlva a tatabányai Bánya Múzeumot). Szeghalom szemszögéből a véletlenek játéka folytán szerencsés egybeesés mutatkozott, hiszen ebben az időben szerveződött a szeghalmiak Helios Egyesülete (1904. februártól), melynek alapvető célkitűzése volt, hogy rendszereselőadások során népszerűsítse a tudományokat és a művészeteket, ezzel is hozzájárulva a „hazai közművelődés színvonalának emeléséhez”. Az egyesület- szervezők sorában Szeghalmi — Damay felkérése után — szinte összekötő szerephez jutott, az egyesület működése lehetőséget, az ásatások pedig szakanyagot szolgáltattak a régmúlt megismeréséhez. Szeghalmi, aki amúgy is olvasott, a történelem berkeiben magasan tájékozott ember volt, Damay útmutatása alapján mind nagyobb érdeklődéssel fordult a régészet felé. Különösen az őskór, a népvándorlás és a honfoglalás kora érdekelte, ami szintén a régész befolyásának tudható be. A Damaytól ellesett szakfogások felhásználásával alig egy évtized múltán már ő is kutatja a Szeghalom környéki halmokat és tárja fel a lovas nomádok sírjait. A buzgó régészkedés mellett Szeghalmi Gyula mind világosabban fel tudta mérni, hogy az ásatások során előkerülő értékes archeológiái leletek messzi múzeumok raktáraiban nyernek elhelyezést, messze tájakon rendezett kiállításokon ékeskednek egy általánosító korbemutatón. Ügyanekkor megállapíthatta, hogy a megye meglévő két múzeuma, a gyulai és a békéscsabai képtelen az előkerült tárgyakat mind begyűjteni és gondosan megőrizni. Őbenne fogalmazódott meg először a szándék, hogy a Sárrét önmaga őrizze meg múltját, mint az erre legilletékesebb. Erre a célra pedig egyesületet kellett létrehozni, mely képes figyelemmel kísérni a területen folyó- régészeti es egyéb földmunkákat, a felbukkanó értékeket begyűjteni ps elraktározni egy olyan kor számára, melynek megadatott, hogy múzeumot hozzon létre és ott bemutathassa nemcsak a régészeti, hanem a közben gyűjtött néprajzi emlékeket a legilletékesebbeknek, a Sárrét lakóinak. Mindezen szándékai következtében alighogy a belügyminiszter áldását adta a Helios Egyesület alapszabályaira, Szeghalmi már egy új egyesület létrehozásán fáradozott, melynek hatóköre felölelte az akkori észak-békési sárréti településeket. Működési területébe bevonta a Helios feladatait, továbbá a néprajzi és felszíni régészeti gyűjtőmunkán és eredményeinek publikálásán túl ásatások végzését is célul tűzte ki. Fáradozása révén 1906. augusztusában száztíz alapító taggal létrejött, illetve száztízen kinyilvánították egyesülési szándékukat, melyet egyúttal alapszabályban is rögzítettek. Hogy miért csak kinyilvánították? Nos, vagy megyei vagy országos művelődés területén illetékes hatalmasságok között mindig akadt valaki, aki ilyen-olyan indokkal késleltette az alapszabály miniszteri ratifikálását, így az egyesület megalakulását. Ez az alapszabály-bújócska 1911. októberéig tartott 1906. augusztus 19-től. Az elfogadott alapszabály birtokában az „új egyesület”, most már Szeghalomvidéki Régészeti és Közművelődési Társulat, belevetette magát a munkába. Hivatalos működésének első évében, 1912-ben már ásatások folynak Szeghalmi Gyula vezetésével a Szeghalom határában lévő Kovács-halmon, ahol a buzgó régészkedők munkáját jelentős siker koronázta, megalapozva a társulat archelógiai gyűjteményét. Az ásatás további bizonyítékot szolgáltatott ahhoz a feltételezéshez, hogy a táj halmai méhükben jelentős mennyiségű régészeti leletet rejtenek. A társulat régészeti-gyűjtő fénykora századunk tízes és húszas éveire esett. A leletek gazdagsága a nagyobb múzeumok berkeiben is feltűnést keltett, mégpedig annyira, hogy Móra Ferenc, a szegedi múzeum igazgatója egy nyarat a Sárréten töltött, Vésztő környékén végezve ásatásokat. A társulat működése azonban nem korlátozódott a gyakorlati működésre, hanem Szeghalmi révén munkáját országos és a helyi lapban egyaránt ismertette. Mindézekenfelül a társulat tagsága nem tévesztette szem elől a másik kötelezettséget, a közművelődési előadások, kulturális rendezvények tartását. Szintén Szeghalmi Gyula volt az előadások vezéralakja, aki vetített üvegdiaképes előadásaival tette változatossá és újszerűvé ezen előadások sorát, így több és több embert vonzott a művelődök táborába. Az egyesület (társulat) tevékenységét a község vezetése is felhasználta, például 1927-ben, mikor Szeghalmon sor került a hősök szobrának felállítására. A közadakozás előmozdítására az elöljáróság április 30-án a Régészeti és Közművelődési Társulattal a szeghalmi hősi halottak szobra javára műsoros estélyt szervezett. A szobrot júniusban felavatták. Az idők folyamán a társulat régészeti és néprajzi anyaga elérte a múzeumszintű mennyiséget, és küszöbön állt egy Sárréti Múzeum létrehozása. Ütközés volt az elképzelés útjában, hogy Szeghalmi Gyula a harmincas évek elején elhagyta Szeghalmot, így a gyűjtött anyag gazdátlan maradt. Sorsát és így a szeghalmi múzeumügy századunk első felében végbement mozgását már csak 1934- ig tudjuk nyomon követni, ekkor foglalkozik érdemben a gyűjteménnyel a református Péter András Gimnázium igazgatótanácsa egyik jegyzőkönyvében. Ebből megtudhatjuk, hogy a Közgyűjtemények Országos Felügyelősége 132/1934. számú átiratában megkereste a gimnázium vezetését, hogy hajlan- dó-e elhelyezni letétben a gyűjteményt. A tantestület egyhangúlag beleegyezett, mivel egy későbbi időpontban maga a gimnázium is egy név szerinti Sárréti Múzeum létrehozását tűzte ki céljául. Ettől a momentumtól kezdve megszakadnak a nyomok, hogy folytatásuk más időben és más feltétlek között vegye kezdetét 1963. augusztusákan" Kele József Horthy Miklós akkor járt Gyulán Téli nagy árvíz Békés vármegyében Lapunk 1989. július 1-jei számában adtunk hírt arról, hogy Ferenc József (1830—1916) császár és Magyarország királya 1857. május 25-én feleségével együtt Gyulán járt és megtekintette a már jó részben elkészült Fehér-Körös új mederásás- kivitelezési munkálatait. S ezt azon a ponton szemlélték meg, ahol az új medret a Békéscsaba —Dobozi út szeli át. Ezt követően gróf Wencheim Rudolf dobozi kastélyában lovakat váltva Sarkadon keresztül Várad felé indultak. Ám e magasszintű vendégeken kívül egyéb „nagyságokat” is volt alkalma Békés vármegyének, illetve Gyula városának vendégül látnia: nagybányai Horthy Miklóst (1868— 1957) és feleségét kíséretükkel 1926-ban, az árvíz váratlan reánktörése idején. A Sebes-Körös Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat igazgató főmérnökének, Király Miklósnak jelentéséből tudjuk, hogy az 1925. évi rapszodikus időjárás miatt hirtelen nagy olvadás állott elő a folyókon. A Sebes-Körös vízgyűjtőjére lehullott nagymennyiségű hó az 1925. december 20—21-én hirtelen beállott meleg idő következtében megolvadt. Ez már Vitéz nagybányai Horthy Miklós és felesége — kíséretével együtt — a Fehér-Körös híd gyulai hídfőjén dr. Kovacsics Dezső főispán hivatalos helyzetjelentését hallgatják magában véve nagy rftennyisé- gű csapadékot eredményezett. Ehhez járult még hozzá, hogy december 21-én egész nap szakadt az eső (mintegy 60 mm-es eső esett), úgyhogy Körössza- kálnál a vízállás december 22- én reggelre 0,50 m-ről 4,18 m-re emelkedett egyetlen éjszakán. A folyó egész hosszában 3p—1 40 cm vastagságú jéggel volt borítva, amit a lezúduló árvíz nem tudván felszakítani, a Sebes-Körösön minduntalan jégtorlaszok keletkeztek. Mígnem Olajtanyánál december 23-án éjjel fél 1 -kor, a 275—276. szel- . vénynél folyni kezdett a védőtöltés. Bár minden anyag és ember rendelkezésre állott és kimerültségig folyt a munka, másfél óra múlva, vagyis éjjel 2 órakor a gát már kiszakadt. A lezúduló árhullám — elkerülte Zsadány községet, és csak érintette Qkány perifériáját — elementáris erővel támadta meg Vésztő község belterületeit. A Sebes-Körösön keletkezett szakadásokhoz hasonlóak voltak még a Fehér-Körösön, körülbelül azonos időszakokban 1925. december 23-án 14 órakor Kisjenő alatt, 1925. december 23-án Tamáshida egész közelében a bal parton. Az innen kiáramló, zúduló víztömeg a Körösök deltáját és Gyulavári határát teljesen elöntötte. Nem csoda hát, ha Trautt- wein Gyula m. kir. kormánybiztos összefoglaló jelentésében azt írta, hogy Békés vármegye területét tulajdonképpen kettős katasztrófa érte. A Fehér-Körös folyó árvize Gyula—Gyulavári határát, míg a Sebes-Körös árvize Vésztő határát és környékét döntötte vészbe. így a Békés vármegye délkeleti sarkára rázúduló árvíz nagy megpróbáltatásokat jelentő katasztrófája volt a térségnek. G.S. Külterületi tanya víz alatt A Gyula—Vésztő vasútvonal
