Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

1991. február 9., szombat o KÖRÖS TÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy elüldözött gyárvezető visszaemlékezései „Ha pártmuki lettem volna...” Botyánszki András hatvanhá- rom éves. Nyugdíjas. Valaha jócskán kijutott neki is a pofo­nokból. Le sem tagadhatná há­nyattatásait. Ahogy szerkesztő­ségi szobámban belekezd mon­dókájába, egy csapásra vibrálni kezd a levegő. Aztán valami észvesztő zúgás borítja el a szor­galmasan jegyzetelő tollnok agyát. Mintha B—5 2-es nehéz­bombázók szómák meg az igaz­ság mindig is nehezen tartható hadállásait. Nem azért keresett fel, hogy elmesélje élettörténetét, ám hamar nyilvánvalóvá vált, meg­kerülhetetlen dolgokkal kell szembenéznünk. íme egy „hét­köznapi” történet bevezetése: — Tudja, a Kossuth Lajos Katonai Akadémiára jártam, amikor kipattant a Rajk-ügy. Az akadémián belül Révai Kálmán vezérőrnagy, az intézmény pa­rancsnoka szervezte Rajk Lász­ló politikai támogatását. Később ki is végezték érte, s engem is bezártak másfél hónapra. A kommunista pártból meg kizár­tak. A katonai nyilvántartó la­pomra rávezették: politikailag megbízhatatlan. Az akadémiá­ról az avatás előtt két hónappal elbocsátottak, pedig intézmény­első voltam, és a Szovjetunió­ban, a Frunze Katonai Akadé­mián tanulhattam volna vezér­kari tisztnek. Moszkva helyett Békéscsaba — Moszkva helyett hová ke­rült? — Hazajöttem Békéscsabá­ra, a postához kerültem kubikos munkásnak. Végigástam a Ta­nácsköztársaság útját, egészen a vasútállomásig. Aztán 1949 őszén visszavettek a pártba, folytonosságot biztosítottak, és semmissé nyilvánították a kizá­rásomat. Mászóvassal bejártam nemcsak Békés, hanem Csong- rád megyét is, végül 1950-ben, amikor az első automata telefon- központot felszerelték Csabán, felvettek oda segédmunkásnak, s elküldték műszerész képzést adó iskolába. Átviteltechnikai műszerész lettem, az új — töb­bek között amerikai katonai be­rendezésekkel felszerelt — erő­sítő állomás már saját tervezé­semre és kivitelezésemre épülve jött létre. Haladtam a ranglétrán: csoportvezetői, majd üzemve­zetői beosztásba kerültem. — Tehát megbékélt a sorsá­val. — Egyáltalán nem. Az idő tájt lett Tito „láncos kutya”, és én felálltam az egyik taggyűlé­sen, hogy azért mégis csak sok, hogy tegnap még nem volt az, ma meg már ő az áruló. Fel is jelentettek érte az Államvédel­mi Hatóságnál, s behoztak ide, a Munkácsy utca négybe. Csak azért nem vertek agyon, mert Such Jánossal, a városi pártbi­zottság első titkárával annak idején együtt jártam elemi isko­lába, s ő anyám kérésére közbe lépett. Volt szerencsém a későbbiek folyamán is élvezni az ÁVH- sok vendégszeretetét, mert a mostani IBUSZ-iroda helyén, a rendőrséggel egy épületben lévő központjukban úgy kellett meg­javítanom a meghibásodott mű­szaki berendezést, hogy az le volt takarva lópokróccal. Mikor szóltam, hogy sötétben nem lá­tok, azt mondták, hogy szabotá­lok, és kaptam két hatalmas po­font. De hát engem nem tudtak kiszúrni. Rákosi zsadányi disz- nóságait is úgy lehallgattam, mint a pinty! Rákosi tizedeltetett Zsadányban? —Miért, mi történt Zsadány­ban? — A kötelező beszolgáltatás ellen fellázadtak a parasztok, mire Rákosi azt a parancsot adta K-vonalon keresztül, hogy tize­deljék meg a zsadányiakat. — Ötvenhatban mit csinált? — A forradalom első napjai­ban Füzesi és Kaskötő nevű szí­nészek megjelentek az irodám­ban, és Románia felé távközlési összeköttetést kértek, hogy ki­szélesítsék a mozgalmat. Akkor a posta műszaki területe már ka­tonai felügyelet alatt állt, a had­osztályparancsnok utasítására húsz katona megszállta az épü­letet. Október 30-án néhány szovjet gumikerekű páncélos jármű bejött szaglászni a város­központba, de a szovjetek csak november 4-én, hajnali 2 órakor kezdték meg a támadást. Az íróasztalomon aludtam, fejem az ablakpárkányon volt. Amikor a lövöldözésre felriadtam, lát­tam, milyen közel süvítenek el a nyomjelző lövedékek. Éles lő­szerrel először a rendőrséget, aztán a postát vették célba. Lég­elhárító, duplacsöves ágyúkból és harckocsikból tüzeltek. A posta főbejáratán például 3-4 méterről lőttek be. Aztán jött a géppisztolyos gyalogság, egy habzó szájú, totálrészeg alezre­dessel az élen. A szétlőtt föld­szintre hozták a sebesült magyar katonákat, ott hevertek a földön. Határozottan egy őrnagyra em­lékszem, aki a postán lehelte ki a lelkét. Közben géppisztollyal lőtték a kiegészítő parancsnok­ság és a színház épületét, utóbbi­ba egyébként belelőtt egy tank is. — Magáról nem beszél... — Szovjet fogságba estem, a családomtól is teljesen elzártak. Forradalmi nézetű embernek ti­tuláltak, holott a hivatásomnál fogva nem is csinálhattam sem­mit. De csak a rákövetkező év tavaszán vettek elő, a strandról hurcolt el két ávós. A szokásos módon először jól megruháztak, azután megmondták, hogy mi­lyen tanúvallomásra van szük­ségük. Készültem a tárgyalásra, de végül is nem kellett valla­nom. Szerencsém volt. „Boldog békeévek” — És következtek a „boldog békeévek”. — Továbbra is a postán dol­goztam, mint üzemvezető. Ezer­ki lencszázhatvannyolcban ösz- szevitatkoztam az igazgatóm­mal, mert az alacsony bérekért nem lehetett megtartani az em­bereket, aminek az lett a vége, hogy 19 év után felmondtam. Először a Híradótechnikai Vál­lalat békéscsabai üzemében kaptam állást, majd 1970-ben a Ganz Villamossági Művek Gyulai Relégyáránál helyez­kedtem el, mégpedig termelési osztályvezető beosztásban. Ha gondoltam volna akkor, mekko­ra megpróbáltatásokban lesz ott részem! De hát végül is magam­nak köszönhettem sok mindent, mert „sehol sem fértem meg a bőrömben”, sohasem tudtam el­fogadni az erőszakot, vagyis nem voltam képes megalkudni. Ha pártmuki lettem volna... Felsóhajt, aztán elém tesz egy megsárgult papírköteget. Az első levélen az áll: Panaszbead­vány Frank Ferenc elvtársnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Békés Megyei Pártbizottsága első titkárának. Az időpont 1982. augusztus 19. Benne az áll, hogy Botyánszki Andrást, aki 1981. október elsejétől a Ganz Villamossági Művek Gyulai Relégyár megbízott igazgatója, majd 1982. január 1- től június 304g gyárvezetője volt, Nyíri István párttitkárhe- lyettes—- a párt szervezeti sza­bályzatát több ízben megsértve -—másokkal együtt olyan hátrá­nyos helyzetbe hozta, hogy fe­lettese, a Ganz Villamossági Művek Bajai Gyárának igazga­tója a munkaviszonyát felmond­ta. Levelek a „nagyfőnöknek” A kilenc és fél oldalas leírás­ban egyebek mellett az olvasható: ,Az újonnan létesí­tett termelő üzem teljes techno­lógiai telepítési tervét egyma­gám készítettem el az Integra svájci cégnél szerzett tapaszta­latok alapján. (...) Csordás Ist­ván gyárigazgató halála után pár nappal Nyíri István gazda­sági vezető elvtárs megkérdezte tőlem, pályázok-e az igazgatói székre. Közöltem vele, hogy nem pályázok. Megkérdezte azt is, hogy maradok-e igazgatóhe­lyettesként a helyemen, ha nem én leszek az igazgató, hanem más, melyre azt válaszoltam, hogy maradok. Másnap rákér­deztem, miért tett fel ilyen kérdé­seket? Ekkor azt mondta, hogy a városi pártbizottság őt jelöli a gyár igazgatójának. Erre közöl­tem vele, ilyen körülmények kö­zött nem biztos, hogy maradok a munkahelyemen... (...) Később Szabó Lajos vezérigazgatói ta­nácsadó elvtárs hivatali szo­bámban kijelentette: »Ez egy maffia, eredj a nagyfónökhöz, tegyél panaszt Frank elvtársnál, mert ellened megy a hajsza, Nyí­rivel az élen.« (...) Nyíri elvtárs ekkor azt válaszolta: »Akkor segítek, ha azt csinálod, amit mi (a pártalapszervezet vezetősé­ge) mondunk, különben leváltunk.« (...) Az igazgató min­den indok nélkül május 3-án fel­mentett megbízott gyárvezetői beosztásomból, bár az június 30-ig szólt. (...) A munkaviszo­nyom felmondásának indoka: átszervezés. (...) Vádolom Nyíri István párttitkárhelyettes elv­társat, mert beosztásával és egyeduralmi helyzeténél fogva párttaghoz méltatlan módon foglalt állást velem szemben, il­letve a pártvezetőséget félreve­zetve személyes előnyökhöz igyekezett jutni. (...) Személyem elleni cinkos összeesküvésnek tekintem az egészet.” Aztán még egy levél Frank Ferencnek, mely azt tartalmazza: „.._55 éves veterán létemre munkanélkülivé váltam, mert 1982. augusztus 10-én fe­lettesem, a Ganz Villamossági Művek Bajai Gyárának igazga­tója — átszervezés címén — munkaviszonyomat felmondta. Hogy erre a sorsra jutottam, el­sődlegesen pártalapszerveze- tünk szervező titkárát. Nyíri Ist­ván elvtársat okolom, aki közel egy éve látja el a titkári teendő­ket, a párttitkár elvtárs betegsé­ge miatt.” November 23-án újabb levelében arról tájékoztat­ja Frank Ferencet, hogy kihall­gatáson járt Papp Györgynél, a Ganz Villamossági Művek ve­zérigazgatójánál (tagja volt az MSZMP Központi Bizottságá­nak is — D. L.), aki azt mondta neki: .Amennyiben visszavonod a párthoz írt feljelentést és elállsz a bírósági tárgyalástól, hozzásegítünk, hogy korkedvez­ménnyel nyugdíjba mehess.” Kinyírva és megalázva Nos, Botyánszki András erre nem volt hajlandó, mert abban az esetben az elveivel és a meg­győződésével került volna szembe. A következő év áprili­sában még egy levelet írt a me­gyei pártbizottság első titká­rának [„Nyolc hónapon át ál­landóan azzal hitegettek, hogy hamarosan elkezdik a vizsgála­tot, végül Marsi elv társ (Marsi Gyula, a gyulai pártbizottság első titkára volt — D. L.) 1983. március I6-án kelt levelében közölte, hogy a vizsgálatot indo­kolatlannak tartja.”], s mivel a Kecskeméti Munkaügyi Bírósá­gon elvesztette a pert, megke­reste írásban dr. Virág Józsefet, a Ganz Villartiossági Művek új vezérigazgatóját is. Mindhiába. Végérvényesen útilaput kötöt­tek a talpára. Mellesleg aá volt a vád elle­ne, hogy el akarta adni a gyárat, hogy beosztottjaival munkaidő alatt átment a szemközti ven­déglőbe, hogy bezáratta a kaput, hogy a tanulóműhelyben terme­lő munkát végeztetett, és az, hogy túlzott bizalmassággal vi­seltetett a női dolgozók iránt. *** A minap átruccantam Gyulá­ra, a Ganz Ansaldo Villamossá­gi Részvénytársaság Relégyárá­ba, Nyíri István főkönyvelőhöz. Megkérdeztem tőle, mi a véle­ménye a Botyánszki Andrással történtekről. Csak annyit mon­dott: — Ugyan, kérem, ez már egy tízéves ügy! Elkezdte a Baja ál­tal kinevezett igazgatót fúrni (Simonyi Károly gyárvezetőről van szó - D. L.), s akkor úgy döntöttek, hogy felmondanak neki. —* Milyen indokkal? — Hát az Isten tudja azt már! — Azt állítja, hogy őt valójá­ban az itteni maffia nyírta ki. — Nem igaz. Most sincs maf­fia, akkor sem volt. — Ön sosem akart igazgató lenni? — Kérem szépen, hagyjuk ezt. Ez sem igaz, engem meg sem kérdeztek ez ügyben. Egyébként ha Botyánszki András szót foga­dott volna, még ma is itt lehetne. — Kinek? Önnek vagy az új igazgatónak? —Az igazgatónak. Dányi László A polgár és patrióta Egyiket is, másikat is sokat emlegetjük. Úgyis, hogy a polgárosodás többször megrekedt történelmünk során, ha ked­vezőtlen folyamatok léptek közbe. Igazán később sem tudott kifejlődni, gondoljunk csak az utóbbi negyven évre, amikor már a szónak is rossz csengése volt. Hát még ha rá is mondták valakire: kispolgár. Ez a,minősítés szinte minősíthetetlenné tette azt, akire kimondták. Persze azért voltak, mert ragaszkod­tak aprócska műhelyükhöz, mesterségükhöz, igyekeztek azt gyakorolni, s amennyire lehet megőrizni függetlenségüket. S azt hiszem, kispolgár, nagypolgár bármely címkét használjuk is, a lényeg a függetlenség és'a polgári lét bizonyos fokú megvalósítása. Természetesen egy csomó más jellemző tulaj­donságot is föl lehetne sorolni, egészen az egyéni jegyekig, hisz minden ember más-más, a polgár is. Nekem, ha erről van szó, mindig a csabai Sztaniszláv Dániel jut az eszembe, a Jókai utcai köszörűsmester, a szakmájában és még annyi másban kiváló Dani bácsi. Aki bár jó pár éve már az égimezőkön bandukol, de kedves, finom egyéniségére biztos sokan emlékeznek még. Hisz annyi minden miatt nem lehet elfelejteni. Én egy eszperantó összejövetelen ismertem meg, ahol azzal tűnt fel, hogy nem akart feltűnni. Szerény öntudatos­sága azonban felhívta rá a figyelmet. Csak akkor szólt, ha mondanivalója volt, de akkort azt kulturáltan, s lényegretörően tette. Tekintélye mögött nemcsak okossága, műveltsége állt, hanem az egész élete, ami összefonódott a köz szolgálatával, a Békéscsabát szerető patrióta minden gondolatával. Benne ugyanis a polgár és a patrióta ötvöződött. Maga alakította magát polgárrá, nem beleszületett, hogy már az anyatejjel szívta volna be mindazt, ami a polgárt polgárrá teszi. Akár sok hasonló régi társa, a szegénységből emelkedett ki. Csak négy polgárira futotta taníttatása, hiába volt olyan, akire a tanító és a pap azt szokta volt mondani a szülőknek: ezt a gyereket vétek tovább nem taníttatni. De nem lehetett, mert nem bírták, s még a szakma megszerzése is sok nehézségbe ütközött, hát még műveltségvágyának kielégítése. Ám megvolt benne az a tulajdonság, ami talán a polgárrá válás legfontosabb követel­ménye: nyitott volt az új dolgokra, s felismerte a helyzetet, ami előrelendülését segíti. Neki ez a sarkpont az eszperantómozga­lom volt, amelyet már kamaszként az iskolában megismert, s fantáziát látott benne. Megtanulta a nyelvet — a szegények latinját —, s hamarosan már ő tanított, méghozzá felnőtteket. S lassan, de egyre inkább egy egész világ nyílt ki előtte. A mozgalom számos híres vezetőjét megismerte, kapcsolatot tartott velük, levelezésén keresztül pedig a fél világot fogta á(. Közben irodalmi ismereteit bővítette, elkezdte gyűjteni, gyara­pítani magyar és eszperantó nyelvű könyvtárát. Műszaki jellegű könyvtára is tetemes kötetből állt, mert szakmájának elméleti részével is sokat foglalkozott, műhelye pedig kísérletezéseinek tárháza volt. Mégsem a fellegekben élt, hanem nagyon is két lábbal Békéscsabán. Egyszer akkor látogattam meg és írtam róla, amikor a fülembe jutott, hogy filmezi a Jókai utcai útépítést, hogy az elejétől a végéig megörökítse, miként válik utcájuk olyanná, amilyen lesz. Akkor mondtael, hogy már évtizedek óta figyelik, hol, milyen változások lesznek a városban, s lefényké­pezte a régi épületeket, majd az újakat is. Ki tudná enélkül — jegyzete meg —, hogy mi az ami elmúlt, hiszen vannak olyan városrészek, amikre ma már rá sem ismer az ember. S ha még egy ideig őrzi is agyunk a régi képet, az lassan elfakul, sőt eltűnik, de ezek a fotók, diák megmaradnak. Meg bizony, még az ezeknél sokkal régebbiek is, mert Dani bácsi már a háború előtt is szenvedélyes amatőr fényképész volt. Tudom-e például — kérdezte —, milyen mozgalmas téli sportélet volt valaha Békéscsabán, s hány korcsolyapályán szórakozott a nagykö­zönség, a kicsiktől az egészen idősekig. És még este, villany­fénynél is, mint a kisvasút állomása melletti korcsolyapályán. Erről és a többiről képek tanúskodnak, s már kereste is ki azokat. A jóval több mint tízezres fotó- és diaképtárában, ami csak érdekes volt a városban fiatalkorától kezdve, minden megtalál­ható, mert megörökítette. így állított házi emlékművet szeretett városának, melynek a legnehezebb időkben is szuverén polgára volt, s olyan igazi városatyja, akit nem választott senki, mégis megbízása volt: a saját leikétől. S aszerint tette a dolgát, ha tudtak róla mások, ha nem, a leckét ő adta fel magának, s az elszámolást is maga ejtette meg. S örömét lelte benne. Más jutalma ezenkívül nem is volt. Vass Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents