Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
1991. február 9., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET ■kÖRÖSTÁJ Porzsolt Réthy Emese: Erdélyi apokrif 1991. Ha nem lehettünk hősök legalább hadd legyünk örökűzött kisértetjárásban tanúi egy'kornak amelyben vétkes eszme lett a holnap felé tekintő botor bizakodás hol megszaggatván köntösük az agg fiák nem tudván bölcsességgel védeni testük megölettek halálnak halálával reménység bűnében bűnösnek találtatván nagyapáik keresztjével vonulván a Golgotára kiáltván kiáltottak: — uram, ha lehetséges, múljék el tőlünk e pohár!— de nem múla el s fel kelle hajtani fenékig a bölcseknek és szelídeknek amaz örökké lángoló méregpoharat ha nem lehettünk hősök legalább hadd legyünk önemésztő bizonyosságul mint csonkig lobbant lármafák sajgó tanúi e kornak — gyermekem, az ég oly messze van, sokszor úgy érzem nem hallik oda magányosan vándorló őrült imánk s hogy szaladván szaladunk felé, nézd gyermekem, újfent és ismét szembesercint a délibáb, mert cinikus angyal fiam, a túlélés angyala, s a hősök ma már csupán vérté len óriások— nem lehetünk már hősök s térképéről lángpallossal űz le bennünket a fájdalmas céda Európa nincs, nincs hely számunkra már a koponyák hegyének környékén sem szól a kakas már csak megvirrad már síűkölő fáradt kísértetkaraván szeli nyögve tested Európa, átkozott mostohaanyánk, elhajított díszes mezek híján hajadonfős lélekkel jajongunkát a túlvilágra mi akiknek élni enni nem adatott sem inni és nem lehettünk hősök csak örökűzött kisértetjárásban átfagyott tanúi e kornak Benyó Judit: Denevérek fölöttünk Denevérek fölöttünk, az éjszaka közel, - virágszirmok sustorognak, tavasz közeledik, ömölj bele éjszakámba, mintha részeg volnék, úgy kívánom az áprilisi éjszakáik Húsom még tavaszra vár, esőcseppek látszanak a virágszirmokon, illatos lesz a föld. Szédülök. Sikoltozom. 1991. Csák Gyula: Figyelmeztető táblák í. Csehov egyik hőse elhanyagolható bűnnek érezte, hogy rablógyilkosságot követett el, ugyanakkor gyötrődve kérte Isten bocsánatát, amiért a gyilkosság napján, amely történetesen böjti napra esett — szalonnát evett. Távolinak, idegennek s talán megmosolyogtatónak tűnik ez a nyakatekert erkölcsi felfogás, holott ma is közöttünk él, noha segédeszközök ezrei próbálnak hasonló eltévelyedésektől óvni bennünket. Az utcánkban például építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember, mely figyelmeztet: „Vigyázat! Építkezés! Közlekedés a túloldalon!” Miután a járókelő ezt elolvassa, egyáltalán nem lépked a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapicskol, és kíváncsian kukucskál be egy résen. Odabenn óriási daruk mozognak, s mindeniken ott virít a felirat: „A daru hatósugarában állni tilos!” Kinyűjtogatják hosszú nyakukat a daruk az utcára is, de egykedvűen sétálgatunk alattuk. A közlekedésrendészeten dolgozó ismerősömet megkérdeztem: hányféle tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem: van-e figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg? A válasz: nincs. 2. Szélesebb körű nyomozás után kiderítettem, hogy manapság hozzávetőlegesen hétezer féle, általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések többségének megsértése nem jár közvetlen, törvényes felelősségre vonással, ezért bátran megsértjük. Éppen ebből a gyakorlatból következően felvetődhet: kell-e ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok jegyében élnénk, nyilvánvaló lenne a hasznuk, ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalában nem kellenének táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtár olvasótermében; az akkor sem fütyörészne, ha nem lenne csendre intő tábla a falon. A táblák jótékony hatását mégsem kérdőjelezhetjük meg teljesen. 3. Amint ismeretes, az első „táblagyártó” ember Mózes volt. Neki támadt az ötlete — vagy Mástól kapta a sugallatot —, hogy bizonyos szabályokat kőtáblákra véssen? Csahogy ezek erkölcsi-magatartásbeli szabályok voltak! Ez az ötlet aztán hatalmas lendületet adott későbbi korok szabályalkotóinak. Az ő két kőtáblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek szabályozzák az emberi együttélést. Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették és kik fejlesztik manapság tovább, nehéz lenne pontosan kimutatni. Semmi okunk azonban, hogy jóhiszeműségükben kételkedjünk. Távolról sem akarnék hát szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agytomászként elbíbelődöm a gondolattal, és belekérdezek a levegőbe: megvan-e a kellő körültekintés, megfontoltság a „táblás-témák” föllelésénél és kiszögezésénél? Az nem vitatható, ha egy földi vándor számára - mégha gépkocsin vagy repülőn vándorol is i—jól jön az útirány jelzése. Helyénvaló-e viszont, ha azt olvassuk egy irodában hogy „Távozás előtt oltsd el a villanyt!”, avagy „Ügyelj a tisztaságra!”, ellenben sehol nem lelünk olyan táblát, hogy „Mellőzd az intrikát!” és „Légy jó mindhalálig!”. Háttérbe szorul hát az erkölcsi intelem, és előtérbe a praxis. így aztán semmi csodálnivaló, ha egy fegyelmezett állampolgár komolyan veszi, hogy „Virágot tépni tilos!”, ellenben a virágágyás mellett nemi erőszakot követ el egy kiskorún, és—akár Csehov hőse — ez utóbbi vétkét minősíti a kisebbnek. 4. Magyarországon jelenleg okkal s joggal kemény küzdelem folyik, hogy elsajátítsuk az anyagi gyarapodás tudományát. Helyes és szükséges. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy ezzel automatikusan együtt jár az erkölcsi gazdagodás? És ha nem jár együtt, ér-e valamit az anyagi javak birtoklása? Molnár Antal: István malom Lőrincz István versei: A háború szemei Egy kislány hajára bádogarcú szörny ült véres szemeiben a csillagok térképe űrlángszórók és megégett hajnalok s a sarokban sírt a megcsonkított béke Négysoros vers vajon Hitler vagy Sztálin anyja hogy becézhette kisfiát avagy Népünk Nagy Vezére hogy szólította anyukát id. Gyökössy Endre: Ha nem volna ■Ha nem volna propaganda, hús is jutna a hasamba, a cipőm se volna foltos s köszönne a sarki boltos. Szarvas, 1951. Elképedve nézem-hallgatom a Panorámát. Nem először. Fogolytáborok, vallató cellák kínzó mindennapjait felidéző túlélők rémes dolgokról beszélnek. Nemrég a kárpátaljai „Malenkij robot” áldozatainak megpróbáltatásait mondták el az öregek. A lágerélet hétköznapjait idézték föl: a fát cipelők túlterhelését, a csonttá fagyott holtak szekérre dobá- lását, aztán a rakomány gödörbe ürítését, a hullákból emelt dombot. „Fű kizöldül ósírhaton, bajnok ébred...” Az emlékezetben. * Egyik öreg megjegyezte: Ha a fogoly kisebb rönköt vett a vállára, a KATONA visszaküldte! Ez ütötte meg fülemet: a katona — aki visszaküldte, aki ragyásig megterhelte... Ismétlem: a katona, aki egyszerű ember volt, akit csupán a szerencsementett meg, hogy nem őt fogták el, hanem a másik nációhoz (másik sereghez) tartozó(ka)t. Mert, ugye, ha őt fogják el, akkor a mostani fogoly ordítana rá: — Nagyobb rönköt cipelj! Mint Krisztus a Golgota-hegyre. Nos, azon kesergek: hogyan lehetséges, hogy a felülkerekedő ember nem ismeri föl az alávetett emberben a társát! Mi több: nem ismeri föl benne Balogh Ödön: Ember, mi a neved? Önmagát! Önnön emberarcát, emberi sorsát... Hogy-hogy nem jut eszébe: ezt is anya nevelte, mint őt; ezt is szülők, gyerekek várják haza, mint őt, ez is érző ember, mint ő. Ha vallásos, akkor a felebaráti szeretet jussán; ha csupán erh- berhívő (humanista), akkor emberi érzései jussán. Tanítani kéne — akár a Mi- atyánkot — a harang szavú Ha- mingway-regény mottójául választott Igét: „... minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. (John Donne.) De sose várd a harangszót kivűlről — bensődben, telkedben szólaljon meg az emberért síró harang. A történelemben minden emberi magatartásra van példa: jóra és gonoszra, áldozatkészre és önzőre, bátorra és gyávára, fölemelt főre, és földre sunyító- ra. A megfélemlítettek sokasága nem meri cselekedni a jót, ha rája les a gonosz országa. Most a történelmi panorámán a sztálinista-—rákosista elvakultak kerültek porondra. De tudjuk, korábban horogkeresztesek meg nyilaskeresztesek feszítették „keresztjükre” a kiszemelteket, azelőtt meg a Prónay-hívek, a Bach-korszak rendcsinálói, a középkorban az inkvizítorok önkényeskedtek. És sorolhatnám, visszahátrálva a barlanglakóig. És most?... Minden újrakezdésnél hajlandó az ember új hittel küzdeni, és bízva bízni. Hogy mától másképp lesz! Hogy végre győz az emberi igazság és az igazi emberség! Történelmi korok során mindig csalódnia kellett a társadalom java emberiségének. Meg- ajándékozhat-e a jelenlévő történelem azzal, hogy a mostani újrakezdés kivétel? Vajon elérhető-e a „legjobb” a „legigazibb” rend világa? Éppen e cikk írása közben hallottam a rádióból, hogy valaki (okos, realista filozófus elme) azt mondta: „A legjobbat, a kívánt dolgokat soha nem lehet igazán elérni, csak megközlelí- teni! Itt volt az izmusok nagy tévedése!” Vagyis abban, hogy valamennyi izmus azt hitte magáról, a világ legjobb rendjét képviseli. A kommunista eszme meg éppenséggel valamiféle világmegváltó, messianisztikus önhittséggel lépett a dolgozók nemzetközi társadalma elé. Hogy ez mennyire sikerült? Tudjuk. Nyögjük. Szidjuk. Kárhoztatjuk. * Minden izmus ALizmus. Soroljam? IdeALizmus, Materi- ÁLizmus, feudÁLizmus, kapit- ALizmus, szociALizmus. Egyikben több, másikban kevesebb az ÁLság... Azok, akik tö- rik-szakad eltökéltséggel kényszerítik az emberi társadalomra valamely „egyedül boldogító” izmus eszközeit, intézményeit, elveit, azok ugyancsak álemberek! Talpig elvbe öltözött eszközemberek. Nem az ember társai, csupán egy-egy elv megátalkodott vall(at)ói. Ezért mondom Mórus Tamással együtt: „Őrizkedj az egykönyvű emberektől”! Egy- egy izmus fanatikusaitól. Ha azt kérdezik: ember, mi a neved?, talán jobb, ha nem mondasz sémit. A hallgatás is (bölcs) emberi szó. No meg elegendő, ha „csupán” emberként élsz, embertársként cselekszel. Nem csak magadért. Embertársadért is. Balogh Ödön
