Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
1991. február 23., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET Slezák Lajos: Finálé Egy tanyapadlás kincseinek tűzhalála Gyermekkori emlékeim álombéli ösvényein járva, sok év óta visszatér egy különleges álmom. Ismerős régi tanya padlásán bolyongok, hol öreg ládák, szekrények és polcok végtelen sora között visz utam, és nem győzöm csodálni a bennük rejlő, különféle régiségek sokaságát. Álombéli felfedező utazásom rendszerint egy li- dcrcs/erű képsorral v égződik, amikor is lángolni látom a tanyapadlás kincseit és tehetetlenül szenvedek azok megsemmisülésének látványától. Mint majdnem minden álomnak, nyilván ezeknek is volt hajdanán egy valós magjuk, amihez az alvás miatt kontroll nélkül kalapáló agyam, különféle képtelen részleteket kombinál. Álmaimnak ezt a ténylegesen létező „valós magját” próbálom most megidézni azoknak a kedvéért, akiket érdekel, hogy miféle kincseket rejthetett egy ötven évvel ezelőtti, vásárhelyi tanyapadlás. Tizenéves koromban, 1940 táján, Hódmezővásárhely ti- szamenti tanyavilágában éltünk, az akkori Dr. Weisz Lőrinc-féle uraldalmi földön. A vajháti iskolánál beágazó — ma is látható — dűlőút belső végén állott a majorság kisebbik tanyaközpontja. Volt itt akkoriban egy magtár, egy jókora „góré”, két cselédház és a mi kertészlakásunk. Oda- költözésünk után rövidesen becserkésztük testvéreimmel a terepet. Volt, akit a góré alatti régi mezőgazdasági eszközök, volt, akit az öreg gulyakút, netán a magtár falán található galambfészkek megdézsmálásának lehetséges módja érdekelte leginkább. Ami engem illet, én az egyik cselédtanya padlásának sötét zugában találtam meg azt a helyet, ahol több éven át töltöttem minden lehetséges szabadidőmet. Ösztönösen megéreztem, hogy az ott porosodó ládák, dobozok és papírkötegek semmiképp sem illenek egy közönséges tanyapadlás limlomjai közé. Mint kiderült, felfedezésem titkos tárgyai — egy jóval korábbi lakónak —, az örökösök nélkül elhunyt gazdatiszteknek hagyatékából valók, amelyekre láthatóan már senki nem tartott igényt. Drága emlékű Laczkó néni.— akinek a padlásán voltak az én csodás kincseim —, nem győzött segítkezni a jókora öreg létra odatámasztgatásában. Hacsak egy kicsi időm volt, már kértem a lakatkulcsot és percek alatt eltűntem a nádfödeles tanyapadlás homályában. Máig sem tudom elfelejteni azt a semmi máshoz nem hasonlítható lázállapot, amit akkor éreztem, amikor kibontottam az első dobozt, és feltárult előttem a több évtizeddel ezelőtti múlt csodálatos világa. Egész kötegelt a Tolnai Világlapjából, az Új Időkből, régi kalendáriumokból, különféle gazdasági szaklapokból és napilapokból, amelyeknek képi és írásos anyagából filmszerűen megelevenedett előttem az I. világháború minden borzalma és a letűnt idők sejtelmes világa. Egy öreg — feltehetően katonaládából — berozsdásodott forgópisztoly, gyalogsági szurony, katonai kitüntetési érmék, tábori levelezőlapok, énekeskönyv és biblia került elő, amelyeket csak a legbizalmasabb barátaimnak mertem megmutatni. Hasonlóan illő diszkrécióval kezeltem a néhai, ismeretlen család emlékkönyveit, fényképeit, a különféle hivatalos iratok kötegeit, a gazdasági számadási naplókat, mintha csak valamiféle tisztelettel és felelősségei tartoznék azok iránt, akik megőrizték, illetve örökül hagyták számomra ezeket a csodálatos kincseket. Drága szüleim csakhamar rájöttek az én hétvégi titokzatos eltűnéseim okára, de midőn látták, hogy az ott töltött órák folyamán valóságos kis gyűjteménnyé rendezem a szépen letisztogatott tárgyakat, könyveket és iratokat, nemhogy tiltották volna, de még támogatták is játékos múzeumrendezői ambícióimat. Ezekben az években nem hordtuk a könyveket a vajháti népiskola könyvtárából, mert bőven el voltunk látva olvasnivalóval. Az I. világháborús térképek és haditudósítások segítségével úgy ismertük a dober- dói, isonzói és galíciai ütközetek történetét, mintha azoknak magunk is részesei lettünk volna. Édesapámnak, mint kertész- embernek legkedvesebb téli olvasmányai voltak a „Monori Mag”, illetve a „Mauthner Ödön”-féle csodálatosan szép, színes árjegyzékek. Édesanyánk a Dr. Oetker, illetve Váncza-féle süteményes receptkönyvekből tanulmányozta azoknak a finomságoknak elkészítési módját, amelyekből a „hozzávalók” híján soha nem lett sütemény. Gyermekéveimnek ez a szép időszaka sajnos alig tartott tovább egy röpke esztendőnél. - Ha jól emlékszem, 1941 tavaszán iskolából hazamenet arra lettünk figyelmesek, hogy füstfelhő gomolyog a kismajor irányában. Futva tettük meg a jó kilométernyi utat hazáig, hogy lássuk, mi történt. És láttuk azt, amire még így ötven év távolából is csak nagy szomorúsággal tudok visszagondolni. Laczkó néniék tanyájának nádfödele halomra rakva lángol a tanya mögötti tisztáson, ahova az uradalmi „renováló” emberek hordták, mivel azt a parancsot kapták, hogy az elavult nádtetőt cseréptetőre cseréljék. Ok tulajdonképpen tették a maguk dolgát, mit sem tudva arról, hogy a bontás során szinte észlelhetet- lenné vált „muzeális” kincseim a nádkévékkel, padlásbéli limlomokkal együtt a máglyára kerültek. Az ekkor már javában lobogó lángtengerből egy hosszabb nyelű „csáklya” segítségével néhány megpörkölődött iratcsomót és egy ládikát még ki tudtam menteni, de a kis padlásműzeum kincseinek javarésze odaveszett. Még napok múltán is kapir- gáltam kincseim tűzhalálának helyszínén könnyes szemmel és hasztalanul. Azt a néhány képeslapot és újságdarabot, amit üggyel-bajjal sikerült kimentenem, még napjainkban is legféltettebb emékeim fiókjában őrzöm. Az álmok tehát nem hazudnak! Még mindig visszavisszatérek arra a régi padlásra, ahol oly sok izgalmas órát töltöttem kedvenc dobozaim, könyveim és megsárgult papírköte- geim társaságában. Végül pedig bevallom, hogy ebből a „padlásjáró betegségből” máig sem tudtam igazából kigyógyulni. Ha belépek egy múzeumba, könyvtárba vagy levéltárba, most is úrrá lesz rajtam egy olyan fajta érzés, amit akkor ismertem meg először, amikor feltárultak előttem annak a réges-régi vásárhelyi tanyapadlásnak csodálatos kincsei. Id. Pleskonics András Benke László: Ültem a parton egyedül, mögöttem az Isten hegedült. Fújt a szél. Valami boldog dallam sodródott a vízen, Isten meg csak bólogatott rá, hogy igen, igen, igen S mert jó jót mondani jóra, hajlott a fény is, hajlott a nád is, hajlok hát én is a szóra bólogatásig, hiszen az Isten a parton egyedül nekem a boldog magányról hegedül. Fotográfia a kincsek közül: csoportkép az első világháborúból ■kÖRÖSTÁJ Kántor Zsolt versei: Busongás hintaszéke Lorca nyúlánk, metálkék szobra mellé ültünk a bordó lépcsőkre és néztük a vizet. Te az elválást boncolgattad, mint egy hajjal benőtt sebet. Berepedt egy emlék. Amikor azon a toledói hajnalon a rizsestálba nyúltál, valaki egy szál dáliát dobott be az ablakon. A szádhoz emelted és megcsókoltad. Ez a kellő pillanat, mondtad. Akkor döntötted el, hogy túlélsz. Bensőnk összetöredezettségéről beszéltél, ahogy belül a lékünkben elfordul a film és alágyürödik a rettegésnek... igen, így emésztődik mindenki, aki érez... s aki nem? Az görcsösen kapaszkodik valami robosztus bútorba, de hiába, álmában minden éjjel fölrobban a kosaras franciaerkély, ahonnan felénk egy „ angyal” integet. Alvajáró álomtánc A szemedben két angyal vetkőzik. Egy selyemkendő meglebben, egy csillag belobban. Atom és méz. Letérdepelsz elvárásaimra. Amikor ébredsz, az égben valaki szétharap egy cseresznyét. Egy kis rúzs kenődött a hajnal gyapjúsáljára. Kék rúzs. Egy mondat vonja be az ajkad. Kiteszed az ékezeteket álmodban és önmagadtól szabadulsz el. Bűnök nélkül nem lehet nagy az ember, mondod reggel, belenézel a románc-keretbe (tükör) és köhögsz, mintha egy kosár halat öntenének vissza a tóba. Sárándi József: Várakozom Kiszolgáltatott vagyok mint nemkívánatos macskakölyök Gazdája pusztítani vágyja Földhöz vághatódnék akár újszülött cicamicákkal tettem Esetleg elföldelődhetnék ha nem lennék tehetetlen Ám nem sikerülhet olyannak eltűntetnie látszatlétét ki nem tisztázta holta előtt önnön rejtjeles kilétét Várakozom tehát Rád és senki másra Hátha közös gyermekünk lesz válasz negatív varázsra Koszta Rozália: Apám
