Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET Mozart karmester úr Az emberi történelem talán soha, egyetlen korszakában sem volt a zene oly hű és bizalmas kísérője az életnek, mint a 18. században. „Ez a felvilágosodott kor—írta Mozart-tanulmányá- ban Tóth Aladár —, ráeszmélve az élet abszolút értékére, úgy vette körül magát a zene hangjaival, mint tükrökkel, melyekben visszaverődnek az élet sugarai.” Sajátosan gyengéd és életvidám zenei hangulat töltötte be ekkor az ausztriai kisvárost, Salzburgot is, ahol gyermek nem nőtt úgy fel, hogy az osztrák népzene, s a népies dallamok jótékony éltető hatása meg ne érintette volna. Ez a derűs város adott szűkebb hazát, életteret az 1756. január 27-én született Wolf gang Amadeus Mozartnak, akinek—Liszt Ferenc szavaival élve — „mérhetetlen érdeme abban áll, hogy egy egységes és összefoglaló, a naiv zenét és a művészi zenét egyaránt magába ölelő zenekultúra tudatát oltotta bele a társadalmi életbe...” A zeneművészet nagyjai sok hasonló igazságot elmondtak már erről a különös alkotóról, századának e boldog és boldogtalan csodagyermekéről, s ma már szinte áttekinthetetlen az a tudományos irodalom is, amely róla íródott, mégis, napjainkban is felvetődik néha még a kérdés: ki volt valójában ez a művész, ez az irigyelt, megcsodált és meggyötört költő, akinek regényes legendája szinte halála pillanatától kezdve foglalkoztatja az emberiséget? Amikor kétszáz esztendeje, 1791. decemberében meghalt, mindössze 35 éves volt. Ez a három és fél évtized azonban korszakokat fogott át. Mozart egy régi világ mélyéről indult, s egy új világ küszöbéig érkezett. Amikor megszületett, a magyar Alföldön még boszorkányokat égettek, amikor meghalt, már az emberi jogokról tanácskozott a francia nemzetgyűlés. Életét oly korban kezdte, amelyben Versailles és Schönbrunn tükrös termeiben és a salzburgi hercegérsek előszobájában egyaránt cseléd volt a muzsikus. Amikor a zeneszerző apja, a becsületes bajor hegedűs, karmester és tanár, Leopold Mozart rádöbbent fia káprázatos tehetségére, az apa és a pedagógus örömét megsokszorozhatta a világsiker dicsősége, csodagyermeket nevelt, akit ámulva fogadtak Európa zenei központjaiban. De hamarosan riadtan kellett ráeszmélnie, hogy a csoda nagyobb, mint hitte: a gyermek túlnőtte minden mesterét, felülemelkedett minden kötelező kereten, és nem hajlandó mgtanulni az engedelmesség törvényét — nem született szolgának. Ötévesen komponálja első zongoradarabjait, nyolcesztendős, amikor az első szimfóniája megszületik, első igényes operáit pedig tizennégy évesen írja. Ezek a felhőtlen gyermekévek. Apjával és nővérével járja a világot, megismerkedik a német, francia, angol, holland udvarok zenekaraival és operaházaival, és szomjasan szívja magába a 18. . századi európai zenekultúra teljes gazdagságát. Tizennégy éves korában Bologna, Milánó, Róma hódol előtte, a pápa aranysarkantyús lovaggá avatja, s az olasz operaházak tombolva ünnepük egy-egy bemutatóját. Tizenhat-tizennyolc éves korában már maradandó mesterműveket komponál. Csak épphogy a helyét nem találja... Kínosan feszeng a salzburgi érsek udvarában: a „szolgálat” megbéklyózza. Férfivá érésének éveiben szakít Salzburggal, huszonöt évesen megkezdi a szabad művész „szabad életét”, javarészt Bécsben, II. József fővárosában. Itt születik a legtöbb nagy remekmű, a hatszáznál több szerzemény legértékesebb darabjai. De a nagy szimfóniák, a Figaró házassága, a Don Giovanni, a Cost fanfutte sikerei nem hatják meg a művészetével könnyelműen gazdálkodó Bécs városát és a császári udvart. Mozartnak egy jelentéktelen „udvari kamarazenészi” állásnál nem juttat többet. Mecénásai épp akkor hagyják cserben, amikor művészete a legteljesebben bontakozik ki. Utolsó, legjelentősebb szimfóniáit már nem adják elő. A családi és anyagi gondok, a betegség egyre jobban felőrlik, gyorsan elégő életét segítenek kioltani. Utolsó vigasza lehet, hogy egy külvárosi színháznak írt népszínműve, A varázsfuvola egyre forróbb közönségsikert arat, Requiemjét azonban már derékba töri a halál. Holtteste tömegsírba kerül, ma sem tudni, hova temették. A hálátlan Bécs, egész Európa a francia forradalom küszöbére ért, s a magát zenével körülvevő 18. század csak évek múlva eszmélt rá, kit veszített el i „Herr Kapellmeister Mozarf’-ban, kit dobott oda a nyomornak. Ugye, milyen ismerős ez a történet? Szomory György Mitől jobb a szupermarket? Idegen szavak nyelvünkben — Ha a földi halandó is meg akarja érteni, baj van A nyelvművelésnek még ma is legtöbbet vitatott kérdése az idegen nyelvekből átvett szavak használata. Vannak, akik valamennyi idegen szóban anyanyelvűnk romlását látják, sőt a már megggyökeresedett köl- csönszavakat is kiirtanák, mások az idegen szavak elleni küzdelmet nyelvszegényítésnek tekintik — olvasható a Nyelvművelési kézikönyvben. A nyelvtisztítók és az idegen szavak védői között a vita napjainkban fokozódó hevességgel folyik, hiszen az egyre gyorsuló társadalmi és technikai fejlődés hatására az emberiség egyetemes kultúrájából új fogalmak, új szavak sokasága áramlik hozzánk. Hazánkban a nyelvtisztítás mozgalma a 18. század végén kezdődött, amikor Rát Mátyás, a pozsonyi Magyar Hírmondó első szerkesztője, majd utóda, Révai Miklós nyomában nyelvújítók és „szógyártók” hada sietett nyelvünket megtisztítani az idegen szavak tömegétől. Érdekes, hogy Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás vezére nem ellenezte a hasznos és szükséges idegen szavak befogadását. Mint mondotta: a neológus (nyelvújító) kerüli az idegen szót, ha nem új ismeretet közvetít; de elfogadja, ha idegenből kapja vele a fogalmat. Kazinczy értékítélete tehát azt sugallja: az új fogalmakat közvetítő szavak hasznosak, szükségesek, gazdagítják nyelvünket, és minden aggály nélkül használhatjuk is őket. Berzenkedünk és tiltakozunk viszont a szükségtelen, nyakló nélkül, többnyire divatszóként használt — vagy inkább: majmolt, szajkózott — idegen szavak ellen — állapítja meg Kova- lovszky Miklós, az ismert nyelvtudós. S valóban, közéletünk tele van idegen szavakat szajkózó személyiségekkel. Ha a képernyőn nyilatkozó vezető politikusok, közgazdászok mondanivalóját az egyszerű földi halandó meg akarja érteni, legjobb, ha az idegen szavak szótárát forgatja közben, mert különben alig ért valamit a szövegből. Az írott sajtónak, rádiónak, televíziónak adott nyilatkozatok szinte hemzsegnek az idegenből átvett divatszavaktól. Sokszor egy sűrűn teleírt kórházi zárójelentésben nincs annyi idegen, megfejthetetlen kifejezés, mint egyik-másik politikusunknak a széles nyilvánosság előtt elhangzott mondanivalójában. Sikk lett a különböző szaknyelvekben (politológiában, közgazdaság-tudomány ban stb.) használt idegen szakkifejezéseket a köznyelvben is beleszőni a mondatokba, és ezekkel bombázni az újságolvasót, a rádióhallgatót és a tévénézőt. így aztán nálunk az idegen kifejezések öncélú használóinak a jóvoltából, szakmai tudálékosságából a nagyáruház szu- pemarket lett, a gépkölcsönzés szót a lízing váltotta fel, méghozzá a megfelelő futamidővel ellátott lízing, a kivitelt az export helyettesíti, ennek hatására a gazdasági struktúránk, de mondhatjuk úgy is, hogy a marketingpolitikánk egyre jobban exportorientált. És akkor még nem szóltunk a retardált bérpreferenciáról, a monetáris restrikcióról, és az érdekek demonstratív artikulálásáról. Az Akadémia Anyanyelvi és Nyelvtudományi Bizottsága elé terjesztett egyik elemzés még a tudományok nyelvében is túlzásnak minősíti az ilyen és hasonló szavak nyakló nélküli használatát: komplex, mobilizáció, kontinuitás, regionális, importstruktúra, rekonstruál, restrikció, primátus, periferikus stb. Jelenleg több ezer azoknak a magyar szaknyelvekben is használt idegen szavaknak a száma, amelyeket nem tudunk magyar kifejezéssel helyettesíteni, s magyaros írásképük ellenére is kiáltóan idegenek. Akad viszont jó néhány idegen kifejezés, amelyek maradéktalanul beilleszkedtek nyelvünk hangtani, nyelvtani és sti- láris rendszerébe. A rádió, a lézer, a radar, a kombájn idegen- sége ellen már senki sem hadakozik, a telefon is gyökeret vert a magyar távbeszlő ellenében. Fordított példa is akad: a magyarított komputer szót lassan kiszorítja a számítógép, s a szput- nyik helyett is már egyre gyakrabban az űrhajó kifejezést használjuk. Mit csináljunk hát az idegen szavakkal? Használjuk, ne használjuk őket, vagy magyar kifejezéseket keressünk helyettük? Egyetlen nyelv sem létezik idegen szavak átvétele nélkül, tehát önmagában nem az idegen szavak átvételével van baj. Igenis, az új ismereteket hordozó kifejezéseket be kell fogadni, be kell illeszteni nyelvünkbe. A kritikátlan, nyakló nélküli átvétel okoz gondot. Sajnos, hihetetlen gyorsasággal szaporodnak a City Grill, a butik, a second hand shop nevet viselő üzletek, egyre több a know how-t vásárló külkereskedő, a nyilvánosság előtt idegen szavakkal zsonglőrködő politikus, közéleti tótum-fak- tum, művész. Ne feledjük: nemcsak a nyelvészek feladata a magyar nyelv tisztaságára vigyázni. Mindnyájunk kincse az anyanyelv, így aztán mindannyian felelősek vagyunk érte. Kiss György Mihály Zanócz István: Talán Talán ha újra és újra szívem kiszaggatva várnék, a semmi dobbanna szememben, és tengetném magam árnyként vagy örült mosollyal ajkamon röhögnék egy más szerepben, meghasonlott senki lennék, emberbáb. Önmagam helyejtem. ■kÖRÖSTÁJ Nagy Mihály Tibor: A messzeség fegyence Megállsz óvatlanul. Szárnyak zajában reszkető fiivek élén homályos csillogás lazul. A homlokodra hül a szürkület. A láthatár felszíne réstelen.- Világtalan világok keringenek vizében élesen: tekinteted egekkel tükrös árok. Hajad kavargó csöndek centruma. Elindulnál, de nincs út sehova, s ha nincs, miért is lenne, hová is mennél, messzeség fegyence Szétnézel, s látod, ismerős vidék. Nézel a napba, hűvös, nagy rögökre. Öröktő) fogva benned élt a kép. És benne élsz örökre... ennyi ideig tarthatott az a csönd? Nem tudom. Szándékosan fogalmazok így, ahelyett, hogy meddig tartott az a csönd? Mert minden csönd addig tart, amíg valaki meg nem szólal. Közben eltelhet a múló pillanat, egy perc, egy óra, vagy egy egész örökkévalóság. A csönd beszédünk része. Jelentése van. Néha súlyosabb, mint a szavaknak. A színdarabokban a szerzők gyakran használnak ilyen instrukciót: „(szünet)”, „(csönd)”, „(mély csend)”, „(hosszú csend)”. Van olyan dráma -is, amelynek csönd a vége (Puskin: Borisz Godunov). A végső, a kifejezhetetlen gondolat jeléül Shakespeare-t szoktuk idézni: „A többi néma csend...” A leghosszabb és egyszersmind legtartalmasabb csöndeket Székely Gábor rendezésében hallottam Füst Milan Catul- lusában. A legkínosabbat a Shakespeare —- Dürrenmatt-féle János királyban Szegeden, mikor a főszereplő hölgy haja beleakadt a díszletet borító hálóba, és közben oda kellett volna mennie a lakomázó asztalhoz, hogy a szövegét folytathassa. Az ügyelő ollója bSnyúlt a díszletek között és nyissz... Stefanik Irénből pedig, mint a fúriából sisteregve törtek ki a visszatartott szavak. De az a csönd, az meddig tarthatott? Az év utolsó délutánja volt. Ebéd után vastag dossziéval hónom alatt mentem kifelé a rádióból. Az irattartóban tömérdek levél és levelezőlap, gyönge lélek vagyok, megszámoltam, kétszáznál is több volt. Az a sok levélíró mind azt a monodrámát dicsérte és köszönte, amelynek véletlenül a dramaturgja voltam. A Pagoda és a porta között szembejött velem Bozó László, aki a darabot rendezte. — Na,* mi van a hónom alatt? — kérdeztem. — Hallgatói levelek — mondta flegmán. — De mennyi? — Hát... nálam van vagy kétszáz. A műsorszerkesztőségben valamivel több. Neked is címezhettek néhányat. — Néhányat — mondtam — úgy kétszázötvenet. — Akkor az hatszáz fölött van — vélte Bozó László. — Vagy hétszáz — mondtam én ugyancsak flegmán, hogy adósa ne maradjak. — Elég szép termés néhány nap alatt. Aztán boldog új évet kívántunk egymásnak, és hazamentem. Egész délután összevissza telefonáltam. Ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak kívántam minden jót, hisz éjfél után a szüléimét szoktam felhívni vidéken, engem meg a fiaim keresnek, így aztán foglalt lesz a telefon. Közben a dagadozó dosszié ott hevert a szemem előtt az aszBárdos Pál: BÚÉK talon, tele a sok levéllel. Hirtelen elhatározással fölhívtam a színészegyeztetőt, véletlenül még ott találtam valakit, és a kapott számmal föltárcsáztam Kálmán Györgyöt, aki a monológot előadta. — Gyuri, ne haragudj a zavarásért. Előttem fekszik több mint kétszáz levél. Ami mind téged dicsér. Ezenfelül Bozó Lacinál van még ugyanennyi, és még a műsorszerkesztőségben is vagy kétszáz. Hat-hétszáz levél néhány nappal a bemutató után. Mind azt írják neked, hogy köszönik. Gondoltam, ezzel kívánok boldog új évet. Csönd. Kálmán György hallgatott. Oly gyorsan cselekedtem, meg se gondoltam, mit teszek. Hisz jó barátságban voltunk, beszélgettünk alkalmanként, de azért olyan viszonyban nem voltunk, hogy a lakásában zavarjuk a másikat. Szilveszter előtt... Csönd. Kálmán György hallgatott. Lehet, utálja a szilvesztert. Egész nap elfelejteni kívánta. Csönd. Fülemben a telefon távoli búgása, mint a tengeri kagyló üregének a hangja. Idétlen dolog szakmabeliek között a gratuláció. Jöbb azt a civilekre hagyni. Vannak, akik imádnak dicsérni. Őket hívják smuzolóknak. Külön "kaszt. De mi komoly férfiak vagyunk, mi csak kezet szorítunk néha. Csönd. Olyan hosszú, hogy ilyet még író nem vetett papírra. Talán annál is hosszabb, mint amikor a rendező ezt kéri: „itt kétkorónás csönd, gyerekek”. Kálmán furcsa ember. Legvidámabb szerepeiben is körülveszi az alaktalan fájdalom. Civilben is méltósága mögött kimondatlan bánat. Ha nem restellném a romantikus frázist, azt mondanám, mint aki örökösen gyászol. Csönd. Végehossza nincs. Időtlen időkig tart. Beteg ember. Rossz a szíve. Azonfelül neuraszténiás. Tíz szerepből kilencet visszaad. Amit elvállal, négyszer-ötször ha eljátssza. Aztán kibetegszik belőle. Ingerlékeny. Érzékeny. Szomorú. Hát minek kellett zavarni? Jó akartam lenni vele? Nem könnyű. Lám... Csak háborgatom. — Halló Gyuri, ott vagy? Még mindig csönd. Aztán mikor már a kétségbeesés határán hallgatózom, megkönyörült rajtam. — Köszönöm — mondta. — Ma éjjel már nem kötöm föl magam.
