Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
ükÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1991. január 26., szombat A szalontai valóság Arany költészetében A dokumentumok még rejtegethetnek meglepetéseket Ha Szalontáról hallunk, önkéntelenül Arany János neve jut az eszünkbe, hiszen Arany verseiben benne él a szalontai valóság. A XVIII. századi szalontani urbáriumok tanulmányozása még inkább meggyőz bennünket Arany valóságérzékéről. Ez a szalontai valóság lépten-nyomon kiütközik nemcsak a Toldi csodálatos veretű versszakaszaiból, hanem más Arany versekből is. Elegendő utalnunk a Családi kör archaikus paraszti hangulatára, vagy a vármegye robotját verejtékkel végző jobbágy alakjára. De Szalonta mezőváros szokásjoga lép elénk A hamis tanú vén Márkusában is, és a szalontai világ áttételes képe ötlik elénk a Tengerihántás kukoricafosztáskor elhangzó meséjéből is. Kutatom a magát egykori szalontai nemesnek valló Arany János gyermekkori világát. Kezemben a megsárgult lajstrom. „Nagyszalonta mezővárosának urbariális tabellája 1773.” 266 jobbágycsalád, 304 házas zsellér, 74 más házában lakó zsellér. Herceg Eszterházy jobbágyai, kik az úrbéri szolgálatok megváltásáért évi L5 000 forintot fizetnek, s közben pereskednek elveszett hajdú nemességük visz- szaszerzéséért, mint „az híres neves Toldi Miklós”, ki maga is paraszt, s a királytól várja jogos örökségének visszanyerését. Mint az Arany-család, s a többi szalontai hajdú. Olvasom a neveket: Bereczki, Bagdi, Bujdosó, Katona, Énekes, Csete, Fónagy, Mogyorós, Vasvári, Kunszabó, Megyeri, Sánta- Tóth, Kertmegi, Kobzos, Kajtos, Gyapjas, Arany, a ki tudja még hány hánytvetett, hazátlan bujdosó, erdélyi fejedelmekért törökkel, tatárral, labanccal verekedő hajdúvitéz földtúró ivadékai. S mit érne már a kutyabőr is, hiszen a hűbériség világában más telkén éhen veszhet a bocskoros nemes is, mert a telek után adózni, robotolni, dézsmát adni kell. Még jó, hogy mezőváros, mert a közösség legalább urával vagy annak bérlőjével egyezkedhet. Arany azt vallotta, hogy családja Nagyfaluból származott, s egykor nemes volt. A nagyszülők már jobbágyverítékkel törték az ugart. Ifjabb Arany György, a költő apja vagy nagyapja negyedtelkes jobbágy, öreg Arany György, a dédszülő, szintén. S mi tartozott hozzájuk? Hét kishold szántó, s öt embervágó rét, meg egy kapa homoki szőlő. S mindez a háromfordulós gazdálkodás feltételei között. S a család többi tagjai? Hasonszőrűek. Arany Mihály negyedtelkes, Arany János, Arany Sámuel nyolcadtelkes jobbágyok. Ifjabb Arany Mihály, Arany István, Arany Péter házas zsellérek. Nem különb a helyzet anyai ágon sem. Ifjabb Megyeri Mihály nyolcadtelkes jobbágy, Megyeri János, Megyeri Péter földnélküli zsellérek. Toldi Miklós a nagyharagú, vaderejű, magát nemesnek valló paraszt farkasokkal verekszik a nádasban. S mit mond az urbárium? „Minthogy pedig ezen mezővárosban a faizáson felül a nádolás is uraság által megengedtetik, azért is az urbariális ölfákon kívül minden egész házhelyes jobbágy 40 kéve nádat vágni, s fent írt mód szerint kirendelendő helyre vinni tartozik”, 58 és fél telek után ez évi 2340 kéve nád. A csatornázatlan hatalmas közhatár ingoványos, vizenyős területein ekkor még rengeteg a nádas. Hová is bujtatná éjjelre a haragvó Toldi Miklóst a költő, mint a hatalmas nádasba, ahol még otthon érzi magát a toportyán. * * * Idáig a szalontai világ. Igen ám, de Nagyfalu nemcsak Szalonta mellett létezett, hanem még sokfelé az országban. Többek között a Szilágyságban is, az egykori Kraszna megyében. S immár másfél évszázada vitatkoznak arról, hogy melyik Nagyfaluból is származik az Arany család. A történész nem tekintheti magát illetékesnek irodalomtörténeti viták eldöntésére. Csak az oklevelek szerint ítélhet, s azok szerint foglalhat állást. Arany János maga is említést tesz jegyzeteiben családja szilágysági kapcsolatairól. Rozvány György, a lelkes történész érthetően a család szalontai eredete mellett tör lándzsát, s ezt az álláspontot tette magáévá a kétegyházi születésű fiatal aradi tanár, Márki Sándor is. Igen ám, de 1720-ig egyetlen szalontai összeírásban sem szerepel a család neve. Tudomásunk szerint Bihar megyei dézsma- és portaösszeírások bőven maradtak fenn a XVI. és XVII. századból. Nyilván csak a Bocskai-féle hajdútelepítés utáni névlajstromokban keresgélhetünk. Ezek közül is a legsokatmondóbb az 1698-as gabona- és báránydézsma összeírása a szalontai járásból. Itt azonban Arany név nincs. Megtaláljuk viszont a családot a szilágysági, egykori Kraszna vármegyében. 1576-ban ugyanis Arany neje, Bőnyey Katalin testvérétől, Jánostól Bőnye falu egy részét kapja. Rendkívül sokat mondana, ha Kraszna megye 1604-5-ösdézsmajegyzékében találnánk valamit. Ez azonban még a jövő feladata. S lám, 1635, május 10-én a Rákóczi György-féle nemesítést a Kraszna megyei rendek közgyűlésén hirdetik ki. Ez egy történész szerint perdöntő. A nemesi jogrend nemigen ismer olyan esetet, hogy egyik megye nemesét a másik megye hitelesítse. Nyilvánvaló, hogy az 1635-ben nemesített Arany család valamelyik Kraszna megyei helység lakosa. Egyébként a fejedelmek éppen a katonaállítás miatt tömegével nemesítették a partium jobbágyait, néha egész falvakat is. E bocskoros nemesek egy része adómentes, másik része portával sem rendelkezik és adózik. De térjünk vissza Szalontához! Mint ismeretes, 1700 után Szalonta új urai, az Esterházyak nem ismerték el a Bocskai-féle kollektív hajdú-nemességét. Az Arany-családnak, mit a közösség új tagjának is ehhez kellett igazodnia. Az említett 1773-as urbárium szerint a 263 jobbágycsalád között 127 nyolcadteles, 61 negyedtelkes, 35 harmadtelkes, 13 féltelkes, s mindössze 6 háromnegyedtelkes. Ha az Aranyok és Megyeriek gazdasági helyzetét összehasonlítjuk a közösség heyzetével, az átlag jobbágy gazdák között kell emlegetnünk. Sajnos, a család állatállományáról az urbárium nem tesz említést. Nyilvánvaló, hogy az említett adatok csak a jobbágyrendű lakosságra vonatkoznak. A mezővárosi fejlődésnek megfelelően ugyanis a jobbágyság mellett már számos mesterember, kereskedő, tisztviselő, sőt vagyontalan köznemes is megtelepedett Szalontán. A II. József-féle népszámlálás szerint ugyanis Szalontán volt 781 ház és 1037 család, összesen 5055 lakos. A jobbágyvilágnak a kései évtizedeiben a szűkülő határ és a közösséget egy szinten tartó falutörvény feltételei között a családok előtt a felemelkedésnek*csak szűk lehetőségei voltak: egyre korlátozottabb irtás, a legelőhasználat korlátozta állattartás, iparűzés vagy ritkább esetben az értelmiségi pálya. A Családi kör meghitt hangulatát kell idézzük, mikor a könyvet bújó fiúcska képe tárul elénk: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa.” Hát ennyit az Arany kérdésről. S mit szűrhet le végkövetkeztetésként a történész? Azt, hogy az Arany-család és a Toldi monda eredetére vonatkozóan az oklevelek még nyújthatnak meglepetést. S ha az urbáriumok, egyéb összeírások, okvelek, falutörvények kuszáit adatait összevetjük az Arany-versekkel, meglepő fordulatok tárulnak elénk, melyek színpompásan vetítik felszínre a jobbágy sorból felemelkedő segédjegyző, tanító, majd ünnepelt költő együvétar- tozását a szalontai világgal. Rovách Géza „Élni annyi, mint harcolni” Magyar* haditengerészek emlékműve A magyar haditengerészek emlékműve a fiumei világító- torony másával Több mint ötven éve, hogy átadták a budapesti Boráros téri, a mai Petőfi hidat, és a budai pillérjére épített világítótornyot felavatták. Idézzük föl hazánk egyetlen, hajdan volt haditengerészeti emlékművének történetét. 1936-ban megalakult az Országos Haditengerészeti Emlékmű Bizottság, amely szorgalmazta, hogy a Boráros teret a Lágymányossal összekötő, épülő híd pillérjeire tervezett obe- liszkek helyett egyetlen nagy emlékoszlopot állítsanak, amelynek célja: emlékeztetni a világháborúban elesett haditengerészekre. Voltai?ilyenek? Voltak, harcoltak és meghaltak a hazájukért. Mint az Erzsébet királynéról elnevezett cirkáló matrózai közül Ács József és Ónody Mihály matrózok, akik 1914 őszén a Távol-Keleten, Csingtauban, utolsó töltényig harcolva, majd közelharcot víva a japánokkal. Fuldokolva, sebesülten küzdöttek életükért az aknán felrobbant LIKA romboló tengerészei a kiömlő olajtól lángoló vízben, hasztalanul. Ők és bajtársaik miért ne érdemelnék meg az utókor kegyeletét? 1936 nyarán nyilvános tervpályázatot hirdettek, amelyre 45 szobrász- és építőművész nyújtott be pályamunkát. Közülük Szentgyörgyi István szobrász és Miskolczi László építész kapta meg a megbízást. Az emlékmű építését a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium Dunahídépítési osztálya vezette. A faragott fehér kőből rakott emlékművet a híd budai pillérének északi kiszögellésén helyezték el. A talapzat keleti és nyugati oldalán felirat hirdette: „A Cs. és Kir. Haditengerészet és magyar hősi halottai emlékének”. Á hasáb formájú alapzatból hullámokat hasító cirkáló orra nyúlt előre. Fedélzetén távolba tekintő, tenyerével szemét beárnyékoló tengerész kürtös állt, mellette a harc géniuszát megtestesítő angyal. A két bronzalak hat méter magas volt. A talapzaton helyezkedett el Fiume világítótornyának a mása; az a cég gyártotta, amely annak idején az eredetit. Az emlékmű 40 méterrel magasodott a hídpálya fölé. Ä talapzatban és a világítótoronyban emlékcsamokot rendeztek be. Bent oszlopra helyezett emlékkönyv, a haditengerészetnek azzal a világháborús történetével, amely a magyar elesettek köré fonódott. Itt kapott helyet az ereklyegyűjtemény (például lobogók, okmányok stb.). A bejárat fölött felirat: NON OMNIS MORIAR (nem enyészik el minden). Az emlékkönyvet tartó oszlop fölött pedig: VIVERE MILITARE EST (élni annyi, mint harcolni). Cs. K. Nemcsak tutajok... % Adatok a sárréti hajózás történetéhez A Sárrét végtelennek tűnő, egymásba torkolló és ladikba ülve akár száz kilométeres utakat is megte- egymásból kiszakadó — hajdani — vízi útjairól hettek a nádasok szövevényében tekergő erek hások írásban emlékezik meg Szűcs Sándor néprajz- tán. A „tekergő” szó egyébként folyóágnévként is kutató, O azonban a vízi közlekedést főként a fennmaradt, már Anoniinus említi müvében a Te- folklór szempontjából vizsgálta, így a témában kérő eret, mely a Körös mellékágaként Szeghalom bővebben foglalkozott a hozzá kapcsolódó hagyó- alatt tért vissza az anyafolyóba. Ladikon, mint mánvok és mondák feldolgozásával. említettem, messze vidékeket lehetett bejárni, a Az évszázaddal korábban élt sárréti emberek Tiszától - a Mirhó-gát 1754-es megépítéséig - emlékezetében még elevenen élt az a kor, mikor Szarvasig és Mezőtúrig. Szűcs Sándor külön említi a „fuvarosokat”, akik eleve a vízi szállításból éltek, leginkább a Sárrét településeinek piacaira fuvarozták a vásárosokat portékájukkal egyetemben. Az ő járműveiket nevezte á népnyelv hajónak, mivel az átlagos ladiknál azok kétszer-háromszor nagyobbak voltak. Az itt használatos bodonhajók a Körösök folyásának felső szakaszán, az ottani erdők nyersanyagából készültek, mégpedig úgy, hogy a „hajót” egyetlen jól megtermett fatörzsből vájták ki. A fuvarosok oly jó ismerői voltak a sárréti víziutaknak, hogy az erek vizének ízéből vagy színéből meg tudták állapítani, mely folyó által táplált éren hajóznak abban a pillanatban. A sárréti vizek szabályozására már a XIX. század elején tervek készültek, de a tényleges munkálatokra csak az 1848-49- es szabadságharc után kerülhetett sor. „De a hajózás rajta lecsapo- lás által csökkenne? Még az sem; sőt ez is nyerne; bármily különösnek látszassák is ezen állítás” — írta le Széchenyi István százötven év előtt, igaz, a Balatonra vonatkozóan. A történelem őt igazolta, a folyószabályozás új utakat nyitott meg a sárréti hajózásnak, közel egy évszázadra meghatározva a vidéken e szakma jövőjét. A gátak közé szorított Berettyón és Sebes-Körösön hamarosan olyan új vízijárművek jelentek meg, melyek méretéhez foghatót a sárréti ember mindaddig elvétve láthatott. Elsőként az állatok és az egyre bővebb gabonatermés szállítására alkalmas dereglyék kapcsolták be a vidéket az országos kereskedelmi hálózatba. A rendszerint tizenöt méter hosszúságú járművek rakományukkal Köröstarcsa, Gyoma, Szarvas és Mezőtúr piacaihoz jutottak el, de esetlegesen árut szállítottak a Tiszáig is. A Berettyón és a Körösökön lefelé, a víz sodrával haladtak, míg visz- szafelé sodrással szemben, kettő-négy nagyméretű evező hajtotta őket. A dereglyék szeghalmi történetéhez tartozik, hogy 1875- ben az országgyűlési képviselő- választás alkalmával Péter András helyi földbirtokos — aki neveltetésénél fogva 48-as és libereális érzelmű volt — Szeghalom választópolgárait „hajóra szállította” és így vitte le őket saját költségén Gyomára, a választásra. Ennek a megmozdulásnak nem kis szerepe volt abban, hogy a választáson Trefort Ágoston kormánypárti képviselő megbukott Hajcsi Pál független képviselővel szemben. A sárréti nagyhajók következő generációját az úgynevezett pusztahajók képviselték. Ezekkel a járművekkel a Tiszán már az 1700-as évek közepétől találkozunk, kiemelten homok, épület- és tűzifa, valamint „varrott” változatát sószállításra használták. Hogyan is nézett ki a Körös pusztahajója? Elöl csúcsban, tőkében végződött, míg hátsó részük ladikszerűen volt kiképezve, valamint a kormányzást megkönnyítendő, orruk-faruk fedett volt. Elöl a tutajmódon történő közlekedésnél kormányzás céljából messze kinyúló „orrad- zó” és az árral szemben vontatáshoz két nagyméretű kötélbak jellemezte, míg a hajó közepén helyezték el a gulibát vagy csárdát, ahol a hajósok éjszakára, vagy rossz időjárás esetén meghúzódtak. Eltérést mutatnak a sárréti fahajók továbbá a tiszaiakhoz képest abban, hogy közöttük nagyobb számban fordultak elő a fenyőből készítettek, mivel ebből az anyagból építésük és javításuk könnyebb és olcsóbb volt, mint a keményfából épült hajóké. A pusztahajók 1870-es évek- beni megjelenését a növekvő mezőgazdasági termelés szállítási igényén kívül elősegítette az a tény, hogy a Sebes-Körös a szabályozásnak köszönhetően medrét torkolatáig vastagon feltöltette építkezési célokra kiválóan alkalmas homokkal. A homokszállító hajók minél feljebb töltötték meg gyomrukat homokkal, annál inkább lett a homok durvább szemcséjű, így a különböző építkezési fázisoknak megfelelő homokminőséget meghatározott helyekről termelték ki. Leginkább a Szeghalom és Komádi közötti folyószakaszt használták a hajók. A körösi hajósélet több emlékét a szeghalmi székhelyű Sárréti Múzeum őrzi, így a szélesfejű homokkiemelő kapát, a hajókon használatos spirituszmelegítőt és egy képeslapot, melyen a homokhajók fok-közi pihenőhelye látható. Ä sárréti hajóséletről több író is megemlékezik, így Féja Géza, kinek Viharsarok című szociográfiai művében említés történik a körösladányi Füfa Albertról és társairól, akik a harmincas nagy válság idején homokbányászatból próbáltak megélni. „A magyar volgai hajósok” — írta róluk Féja. A szeghalmi hajósokat pedig a közelmúltban elhunyt Csoór István író — ő maga gátőrként kezdte pályafutását, ezért saját tapasztalatát adhatta át — örökítette meg „A Nap sohasem alszik” címmel Szeghalmon 1985-en megjelent munkájában. Az utókor ebből az írásból ismeri meg a szeghalmi Derűs-családot, apa és három fia homokszállítási vállalkozását. Megtudjuk továbbá, hogy az apa kötötte a szerződéseket, míg a munka dandárját Gyurka fia végezte el. Az ötvenes évekkel lezárult a sárréti, pontosabban a sebeskörösi hajózás története. A homokkiemelő kapák vagy a habokba vesztek, vagy a rozsda emésztette el, míg a hajók fája téli estéken adott meleget. K. J.
