Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

űkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1991. január 12., szombat Ványai levél a nép védelmében Kedves Szerkesztőm! Ahogy visszanézek a mögöttem levő számos esztendőre, meg az átolvasott iratkötegekre, úgy látom, hogy a nép gyereke hatósági beavat­kozás nélkül egészen jól megértette egymást nemzetiségi vonalon. A ványai, gyarmati, vész­tői öregektől hallottam (Egri Zsigmond, Kovács Gergely, Bagó Ferenc), hogy a régi szántóvető világban apáik eljártak nyomtatni Cséffa, Nagy szalonta vidékére. 1828-ban meg a ványai disznók a feketebátori erdőben teleltek ki a makkon. Az öreg Zsoldi, füzesgyarmati szántó­vető, fiatal korában jó lovaival bejárt a váradi piacra. Ugyanezt erősítette meg Szeghalmon a két Bátori testvér, István bácsi meg Józsi bácsi. A nemesi világban volt ez. De egészen közelit is említhetek. Az első háború végén édesanyám mint kisgyereknek gyékénykarikást hozott a váradi Félix-fürdőből, amit a hájói román fiúk fontak. Van a kamorában jó néhány faedény: köpülő, dézsa, amit a „dézsás oláhok” hoztak. Lehet, hogy a „hivatalos néprajzosok” becs­mérlésnek veszik, ha azt állítom, hogy felénk a vékony falú szürke edényt „tót kanná”-nak, „tót fazék”-nak hívták még az én diákkoromban. Mert felvidéki fazekasok hozták. Ott állott a padlásunkon vagy húsz esztendeig két ilyen fazék, míg aztán lakodalomra szépen betapasz­tották az ügyes szakácsasszonyok. Él Gyulán egy jeles Erkel-kutató, D. Nagy András. D. Nagy Sándornak hívták a nagyapját, Nyíri Teréziának a nagyanyját. Ott laktak Vá- nyán a mi utcánkban. Járt hozzájuk, vagyis jobban mondva Nyíri Tera nénémnél szállott meg a felvidéki Matolják Miklós, aki mint ván­doriparos vászonedényt drótozott, ablakot javí­tott a kilencszázhúszas évek közepén. Azután kiment Kanadába, az unokaöccse, Mácsik Já­nos meg az öccse, Péter vette át a hivatalát. Akkor már a falujok Csehszlovákiához tarto­zott. Azt hallottam D. Nagy Sándortól, a Bandi bátyjától, hogy a felvidéki vendégek meghívták a D. Nagy családot a falujokba. El is ment—ha jól emlékszem — Ilonka meg Terus. Szomszédjokban volt az öreg Frenyó doktor kertje. Őrzöm fiának, a 102 évet élt Frenyó Imre bácsinak a családi krónikáját arról, hogy a dok­tor bácsit mint ötéves legénykét Zólyomba küldték, hogy megtanulja a tót nyelvet. 1852- ben volt ezs Itt előre kell settyegnem az időben egy cseppet. Vagy húsz esztendeje már annak, hogy a Természettudományi Közlöny cikket hozott egy fővárosi középiskolás lánytól. Ez volt a címe: „A szandai vár”. Ejnye, de ismerős ez a név. Hopp! Megvan. Mikor Frenyó Imre bátyám felköltözött Pestre, küldött egy kis kö- teg kéziratot. Az egyik éppen a szandai várrom­ról szólott. Az 1870-es években írta Frenyó Pál orvostanhallgató. A Természettudományi Köz­löny egyik rovatának meg Frenyó Vilmos, a Frenyó Pál unokája a vezetője. Ahogy lapozga­tok a folyóiratban, ott találom Vilmosnak is egy cikkét. Beszámolok neki a szandai cikkről, ami­nek a szerzője Kövesdy Zsuzsánna, a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium negyedik osztá­lyos tanulója. Vilmos válaszol: olvasta a cikket. Igaz, hogy Zsuzsit még nem ismerem, de tán jobb, ha az iskolájának írom meg a cikk-ügyet meg a Vilmos véleményét. S úgy lön. Jött a válasz Zsuzsitól is. Megírtam neki, hogy a szandai várromról nálam van egy százesztendős beszámoló. Mindjárt meg is hív­tam, szívesen látjuk a feleségemmel együtt. Egy kis anyai intés után lejött Zsuzsi. Csak azért eresztettem így neki a pennámat, mert előadta, hogy mint cseregyerek ő is egy évet töltött Stájerországban. Otesztendős volt akkor. Sokat sírt, mikor nem értették kint a magyar szót. Itthon meg csak várták, várták a cseregyereket Stájerországból. De nem jött. Nem engedték. Hogy a magyar hatóságok, vagy a stájer szülők féltették a „durva kommunista nevelésitől ... Nem tudom. Elég az hozzá, hogy Zsuzsánna azóta a magyar rádió és televízió német nyelvű rovatának a munkatársa. Meg is lehet tőle kér­dezni, igaz-e, amit írtam, s ha tévedtem valahol, igazítsa helyre. Most csaíc ennyit. Bátyád: Bereczki Imi;e Hazai tájakon A dombóvári Sziget-erdő szobrai Eötvös és Széchenyi A Tolna megye nyugati szeg­letén fekvő Dombóvárról általá­ban csak annyit tudunk, hogy fontos vasúti csomópont, és hozzá tartozik a kiváló gyógyvi­zű Gunaras-fürdő. Pedig van egyéb nevezetessége is. Megkapó élményben van ré­sze annak, aki elvetődik a dom­bóvári Sziget-erdőbe. A hajdani erdőből művészi igénnyel átala­kított parkban facsoportok, bok­rok, virágos és pázsitos fészek váltakoznak. És ami e díszkert­nek országunkban egyedülálló jellegét és varázsát adja, az a látszólag szétszórtan, esetlege­sen, valójában művészien meg­tervezett és elhelyezett, kétsze­res embemagyságú, fehér szob­rok látványa. A Kapos folyó mentén tele­pült Dombóvár ősrégi helység, bár ez kevéssé látszik rajta. A folyó jobb partján emelt várából csupán néhány téglából rakott falmaradvány hirdeti, hogy év­századokon át abban lakott a Dombóy (vagy Dombay) csa­lád. Egyik tagjára, a híres jogtu­dós Dombóy Pálra bízta II. Ulászló királyunk a Werbőczy- féle Hármaskönyv megvizsgá­lását, vagyis szakmai lektorálá­sát. A török 1542-ben foglaltad a várat, amelyet Pálffy Miklós 1599-ben vívott vissza. Száz évvel később a Haditanács el­rendelte lerombolását, amit 1702-ben végrehajtottak. Ez­után az egész dombóvári határ az Esterházy hercegek tulajdo­nába került, akiknek itt volt eg>#k birtokközpontjuk, és épít­kezésekkel, bőkezű adomá­nyokkal igyekeztek a várost fel­virágoztatni. Az említett téglavárral csak­nem szemben, a folyó túlsó part­ján állt egy palánkvár is, amelyet a Kapos mellékága ölelt körül, szigetet képezve. A hagyomány szerint ez a Dombóyak elővéd­vára lehetett. A Kapos szabályo­zása után a mellékágat lecsapol­ták. Azóta e terület már csak nevében emlékeztet hajdani szi­get mivoltára. Ez a Sziget-erdő, ahol a városka parkja van. Milyen szobrokról van tehát szó, és azok a sors minő szeszé­lyéből kerültek mai helyükre? 1908-ban pályázatot írtak ki a budapesti Parlament előtti téren felállítandó Kossuth-emlékmű- re, amelyet Horvay János nyert meg. Az 1928-ban leleplezett, nagyszabású szoborcsoport, amely Kossuthot minisztertár­sai körében ábrázolta — úgy mondják —, pesszimista hangu­latot árasztott, és a levert, tehe­tetlen nemzetet szimbolizálta. Horvay kiváló művész volt, amint azt több köztéri és ismert alkotása tanúsítja: a ceglédi Kossuth-szobor, a pécsi Zsol- nay-szobor, a New-York-i Kos­suth-szobor, a budapesti Bee­thoven- és Gár­donyi-szobor. Aztán meg­született a nagy és eredeti ötlet: a Sziget-erdő. Amint azt a Horvay-féle emlékmű ta­lapzatán elhe­lyezett tábla hirdeti: „... Új­rafelállításá­ban közremű­ködött a Műve­lődésügyi Mi­nisztérium, Dombóvár vá­ros Tanácsa és a Megyei Ur­banisztikai Bi­zottság 1972— 1973-ban.” S azóta ott állnak az első felelős magyar minisztérium tagjainak szob­rai, kilenc tépe- lődő államférfi kutatja töprengve a jövőt, vagy mereng el a múlton. Középütt Kossuth jobbján Szemere, távo­labb Deák és Mészáros, majd Eötvös és Széchenyi. Szemeré­vel szemben Batthyány, lejjebb Esterházy és Klauzál. A Sziget-erdőben nem árasz­tanak pesszimizmust, hanem a hazájukért aggódó, gondolkodó államférfiak benyomását keltik. És megnyugtató érzés így együtt látni őket. Csak az a kár, hogy nem lehet róluk képes levelezőlapot kapni, hogy ez a park, amely annak idején kiérdemelte a Dunántúl legszebb parkja címét, nincs benne az idegenforgalom vérke­ringésében, semmi sem jelzi lé­tezését, alig lehet rátalálni. Pedig figyelmet érdemelne. Dr. Csonkaréti Károly Beutazta a monarchiát, majd szomorúfüzeket ültetett Gyulán Kiinzl Ernő Budapesten született, iskoláit ott végezte, mérnöki oklevelét 1892-ben kapta meg. Vasutascsalád gyermekeként szabadjegye volt az Osztrák—Magyar Mo­narchia területén, így nyaranta beutazta Olaszországot, Ausztriát, Horvát-Szlovéniát, Nagy Magyarországot, Galí­ciát, ahol sokat látott és tanult. Német, francia, olasz nyelven beszélt. Ezt jól hasznosította későbbi munkája során. Az egyetem befejezése után 3 évig Gyulán önkéntes kato­na, ekkor ismerkedett meg fe­leségével, Ufferbach Jolánnal, 1896-ban kötöttek házasságot Gyulán. Künzl Ernő hamar be­kapcsolódott a város életébe, meghívták tiszteletbeli mér- • nőknek, a levéltárban ma is ta­lálhatók 1903-as épülettervek, amelyeket ő hagyott jóvá épít­kezésre. 1905-ben Künzl vásárolta Gyulán az első személygép­kocsit, nyitott Stájer Puch tí­pusút, amellyel az első világ­Makói Út, mi lesz veled? A múlt hetekben egy cikket olvastam ebben az újságban Kinek érdeke volt? címmel. Nagyon felkeltette a figyelme­met. A cikk írója, Debreceni József, békéssámsoni lakos megelőzött engem. Hiszen én is tervbe vettem, hogy a makói út ügyében szólok a megyei újság­ban. Debreceni József cikke na­gyon rátapintott erre a nagy múl­tú út sorsára. Jól megokolja azt a tényt, hogy a pártállam idején a vezetők, a mezőgazdászok tel­jesen önkényesen hoztak hatá­rozatokat, tanyákat, utakat sem­misítettek meg. Mivel az írás logikusan kifejti ezt a törvényte­len cselekedetet, ezt csak helye­selni tudom. De a magam részé­ről még tudok adatokat szolgál­tami, amelyek a felszántás ellen és az út teljes visszaállítása mel­lett szólnak. Ebben az ügyben már megkerestem a békéssám­soni polgármesteri hivatalt, amely szintén támogatja ezt a követelést. Én ezen az úton 50 esztendeig jártam, gyerekkorom óta isme­rem teljesen. Nagy megdöbbe­nést keltett, amikor hallom, hogy Pusztaközpontig felszán­tották az utat ,és a vasúti átjáró­hoz kaput helyeztek. Ahogyan értesültem róla, kiderítettem, kinek volt ez a „remek” javasla­ta. Bánki Horváth Dezső, az orosházi Új Élet Termelőszö­vetkezet mezőgazdászának ja­vaslatára szüntették meg az utat. Nem tudom, ez a Bánki Horváth Dezső tudott-e arról, hogy ez az út már a török időkben is meg­volt. Tessék csak megnézni az idevaló írásokat és térképeket, mindenütt szerepel a makói út. Én már nem okolom meg, mennyire fontos Sámson részé­re ez a földút, mert hiszen meg­tette helyettem Debreceni Jó­zsef, és megtették mások is. Csak egy térképre hivatkozom: Vertics József mérnök készítet­te 1744-ben. Ezen is jelölte Sámsont és a makói utat. Ami­kor alapították Orosházát a zombai őseink. A sámsoniak szeretnék, ha minél rövidebb idő alatt rendeződne ügyük, és újra járhatnának a makói úton... Sín Lajos Künzl Ernő (1911) háború kitöréséig járt, akkor a négy kerekét be kellett szol­gáltatni. 1909. november 20-án Er­kel János betegsége miatt megválasztották helyettes igazgató főmérnöknek. Majd 1910. március 1-jén véglege­sen kinevezték. Foglalkozott az Élővíz-csatorna szabályo­zásával, ő ültettette a szomo­rúfüzeket a part mentén. Zsili­pet tervezett az Élővíz-csator­nára. A Szanazugban árasztá­sos rizstermeléssel is foglal­kozott, elsőként kísérletezett ezzel hazánkban az 1910-es évek elején. 1917-ben halálos beteg lett, és a nyugdíjazását kérte, de azt Széchenyi Antal nem fogadta el. 1919-ben a házát eladta Gyulán, és Makóra került, ahol a Városi Mérnöki Hivatal vezetője volt, műszaki taná­csosi rangban 1924-ig dolgo­zott itt. 1927-ben Battonyára költöztek. 1933-ban Budapesten szív- infarktust kapott, klinikára ke­rült, betegségéből felépülve tovább dolgozott 70 éves ko­ráig, 1940-ig. 1944 tavaszán szívizom-elfajulás végzett vele, és Battonyáról hazahoz­ták Gyulára. A Szent három­ság temetőben nyugszik szü­leivel. Sírját nem gondozzák, néha e sorok írója teszi rendbe. D. Nagy András Erdélyben, Nyárszón él Viskán László bútorfestö. Az idős mű­vész — amíg az időjárás engedi — az udvaron dolgozik. Részlet a Kisalföldet bemutató tájegységgyűjteményből (Szent­endrei Szabadtéri Múzeum).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents