Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

1991. január 12., szombat TALLÓZÓ ■kÖRÖSTÁJ Ifjúság és kultúra Csoóri Sándor, az MDF egyik alapítója a tavaszi parlamenti választások után hosszú időre elhallgatott, már-már úgy tűnt, teljesen visszavonul a politikai életből. Azután az MDF negye­dik országos gyűlésén újra vá­lasztották elnökségi tagnak, sőt felvállalta a Demokrata Fómm és az IDF közötti kapcsolatok ápolásának tisztét, úgymond a párt „ifjúsági felelőse” lett. Ar­ról kérdeztük, hogyan tud e megbízatásának eleget tenni? Azt hiszem, hogy az a mozga­lom vagy párt, amelyiknek nincs fiatalsága — eleven, mozgó nagy tömegű fiatalsága —, az nehezen tudja megfordítani a jövőt. Valami kimaradt a kezdet kezdetén. Úgy látszik, hogy azok a nemzedékek kezdtek el politizálni, akik már eleve benne voltak a politikában, s ők zúdul­tak rá azokra a fórumokra a vál­tozás után, amelyek már szerve­zetükben hordták a politizálás kényszerét, alkalmait, lehetősé­gét, s egy csomó fiatal kimaradt. Nemcsak a Demokrata Fórum­ból maradtak ki, hanem például a Fideszböl is, s ezek a fiatalok most szeretnének ide tartozni. Egyelőre abban az állapotban vagyunk, hogy keressük azokat az embereket, akik maguk meg tudják szólítani a fiatalokat. Tehát nem nekem kell ezt elvé­geznem. De talán elég sok ta­pasztalatom van arról, hogy mi is történt a politikában, a törté­nelemben az elmúlt harminc esztendő alatt, s ezt a tapasztala­tomat szeretném átadni. S talán valami biztatást, hogy a legna­gyobb dolog bizonyos történel­mi korszakokban az ember er­kölcsi erőfeszítése, hogy létre­jöjjön valami, hogy megtörtén­jék valami. A fiatalság előtt ott a lehetőség, hogy ezt a nagy er­kölcsi erőfeszítést megismerje, s vállalkozzon rá. ...—A feladat jellegéből adó­dóan azt gondolta az ember, hogy járja az országot, s szemé­lyesen próbálja megnyerni a fia­talokat. Ezek szerint ilyen talál­kozókra nem került sor? —Úgy gondolom az a fontos, hogy találunk-e olyan érzelme­ket, olyan feladatokat, amelye­ket a fiatalok — azok a fiatalok, akik kimaradtak a Fideszböl és más mozgalmakból — most magukénak tudnak — érezni. Tehát ha magukénak tudják érezni, szerintem föl fognak éb- rednini. Egyébként már néhány találkozóra sor került, s ezután is még jó néhányra sor kerül. S én azt szeretném, ha az ifjúság nem a politikára hangolná rá a maga elképzeléseit, hanem inkább a kultúrára. Mert arról van szó, hogy az elkövetkező évtizedek­ben az egyik legfontosabb érték éppen a kultúra lesz. Nem csak Magyarországon, hanem Európában mindenütt. Talán ez még nem látszik. Mostanában sokat beszélünk arról, hogy Eu­rópával fog találkozni ez az or­szág, s éppen emiatt van külön­leges szerepe a kultúrának. Mert ha mi nem tudjuk megkülön­böztetni magunkat Európától, akkor nem tudunk beilleszkedni sem. (—cseke—; Magyar Hírlap) Pedig el kéne dönteni... Pont úgy, mint a színházban. Számozott ülőhelyek, pecséttel érvényesített belépők, pontos szereposztás, s aki ismeri a dara­bot vagy természetrajzát — már a végkifejletet is tudja. De azért végigüljük, végigálljuk, a sze­replők végigjátsszák a színmű­vet. Azért van az előadás ugya­nis. A darab címe: Roszik Gábor föllebviteli tárgyalása. Az előa­dás helye az evangélikus egyház főtitkári hivatala a pesti Üllői úton... Elégedett a közönség. Lega­lábbis a szimpatizáns része. Németh Géza református lel­kész, aki szintén állt már bíróság előtt, egyházi meg világi előtt egyaránt, azt mondja, ez már mindjárt más, mint az elsőfokú tárgyalás volt. Akkor még azért is rászóltak, hogy az elítélt vád­lottat megölelte. Itt már sokkal emberségesebb a légkör — mondja. Nem is lesz már semmi baj. A Lehel téri piacon sokkal jobb előadásokat látni a kofák­tól, véli egy másik néző. Ez az egyház megcsúfolása, kontráz rá a hasonlóan idős társa. Ez az, amit nem lehet csinálni, mondja egy fiatalember, dr. Boros Pé­ter, aki az első fokon eljáró bíró­ság elnöke volt. Hiszen vagy Roszik Gábornak van igaza, akkor ki kell vizsgálni a püspök megválasztásának körülmé­nyeit. Vagy a püspöknek van igaza, s akkor Roszik Gábort kell elítélni. De így összemosni, elkenni a dolgokat, hogy min­denkinek igaza van, mindenki­nek megbocsátunk — ez nem járja. Nem, a fiatalember nincs föl­háborodva. Higgadtan, igaz, kissé rezignáltan magyaíáz. A jogszabályokat említi. Hogy a fegyelmi tárgyalás okait, vád­pontjait lehetne csak újratár­gyalni — de itt politizálnak. A politikai széljárás pedig most Rosziknak kedvez. Pedig el kéne dönteni, akármilyen a politikai légkör, hogy kinek van igaza. Az evangélikus egyház meg fog újulni, a zsinatig pedig min­denki bátorságot szerezhet ah­hoz, hogy véleményét ne rejtse' többé véka alá. Frenkl Róbert elnök ezzel summázza tulajdon­képpen a tárgyalást. De vehetjük úgy is, hogy elodázták a döntést, áthárították az igazság kideríté­sét a zsinatra. Addig is, mint­hogy ítéletet kellett hozni a négyórás tárgyalás után — Ros­zik Gábort az országos bíróság fölmentette az elsőfokú ítélet alól, viszont megintette. Jogerő­sen. És Roszik Gábor ezek után joggal kérdezi, hogy miért intet­ték meg. ( — jakubovits —; Pest Me­gyei Hírlap) Sorki Dala Andor: Erdély, bivalyok tava (MagyarNemzet) Nem tervez több hivatalt ...A kormány nem tervezi, hogy 1991-ben tovább duz­zasztja hivatalai számát. Az a 200 millió forint, amelyet az úgynevezett „új kormányhiva­talok” fejezetben irányoztak elő a költségvetésben, s amelyet a parlament egy tollvonással sem­missé tett, csupán céltartalék volt, mondván, jó, ha van, mert bármi is történhet. Szilvássy György (helyettes államtitkár— a szerk.) szerint a minisztériumok és háttérintéz­ményeik költségvetésének lefa­ragása önmagában nem jó meg­oldás. Ha majd a parlament el­dönti, mi az állam kötelessége, és mi nem, akkor lehetőség nyí­lik a központi intézményrend­szer átalakítására, a jövedelmek központosításának érdemi csökkentésére. Az viszont — a helyettes államtitkár véleménye szerint—nem járható út, hogy a hagyományos intézményi struktúra és feladatok változat­lanul hagyása mellett, a műkö­dőképesség határára sodorták az államigazgatási szervek túl­nyomó többségét. Persze az is igaz, hogy az államháztartás re­formjára, az állami feladatok új­ragondolására a kormánynak még néhány hónapra szüksége van... (Gy.A.; Világgazdaság) — Uraim, nem kellene a terhein könnyíteni, hogy legalább fel tudjon állni?... (Az Új Ludas karikatúrája) Cousteau kapitány a Dunán A győztes is vesztes lehet — Akar beszélni Cousteau kapitánnyal? — hangzik a tele­fonban dr. Halázs Rudolfnak, a bajai vízügy műszaki igazgató­jának kérdése. Szinte nem hi­szek a fülemnek, de pillanatok alatt a Sugovica-parton termek. Az idén 80 esztendős Jasques Yves Cousteau-nak köszönheti az emberiség, hogy megismer­hette a tenger mélyének vará- zsos világát. Miután a haditengerészet kö­telékéből korvettkapitányi rang­ban kivált, az aknaszedőből áta­lakított kutatóhajón, a Calypsón számos expedíciót vezetett. — Bizonyára a pihenését megszervezni jött Bajára, kapi­tány úr — vélekedem, amikor bemutattak a rangos vendégnek. — Szó sincs pihenésről — válaszolta mosolyogva Cous­teau kapitány. — Régi álmom a világ nagy folyóinak kutatá­sa. A Nílus és az Amazonas után most Európában folyta­tom, s így természetesen a Duna következik. A helikopte­res megfigyelések szerint a gemenci ártér rengeteg érde­kességet kínál, ezért itt kezd­jük a fél-háromnegyed évre tervezett munkát. Vizsgáljuk az ember és a természet együtt­élésének évszázados har­móniáját, a különböző mű­tárgyaknak a környezetre gya­korolt hatását, a víz tisztasá­gát, a környék flóráját és fau­náját... (Gál Zoltán; Zalai Hírlap) ...A legfrissebb ügy a vihar­sarki megyegyűlés elnökének megválasztására tett sikertelen kísérlettel keletkezett. Történt ugyanis, hogy a volt megyei ta­nácselnök — annak ellenére, hogy lapunknak isaztnyiltkozta tavaly áprilisban: a rendszervál­tozást tudomásul véve félreáll — elindult a megyei közgyűlés elnöki székéért. Sőt majdnem el is nyerte. Erre beindult a gépe­zet. Országos port vert fel a le­leplezés, miszerint a kistelepü­lések független polgármesterei­nek, azaz a pozícióban maradt volt tanácselnököknek a szerve­zésében választási csalásra ké­szülnek Békés megyében a rendszerváltás megakadályozá­sára. Az országosan felröppen­tett hírt később ugyan maguk a felröppentők országosan módo­sították, de a por ettől még nem ültél. Most, hogy ezeket az eseteket így csokorba szedtem, valami megvilágosodott előttem: a demokratikus választás nem minden esetben számít demok­ratikus választásnak. Csak ak­kor, ha annak eredménye egy­beesik egynémely hatalmasok előzetes várakozásával. Tév­úton jár tehát, aki azt hiszi: a de­mokráciát arról lehet felismerni, hogy benne a szavazók döntését mindenki egyformán tudomásul veszi. Bár az is lehet, hogy né­melyeknek szent meggyőződé­sük, hogy önkormányzati képvi­selőként, pártvezetőként nem a településfejlesztés, a község, a város szolgálata a dolguk, ha­nem az ott élők nevelése, boldo- gítása, akár akaratunk ellenére is, ha azok nem képesek megér­teni , hogy mi az igaz, jó és üdvös nékik. Nos, ilyet egyszer már végig­éltünk. Ezen a címen egyszer már végigszenvedtünk egy olyan hatalmi harcot, kíméletlen kiszorítósdit, amely a történe­lemkönyvekbe Ki kit győz le fejezetcímmel vonult be. Csak­nem belepusztult az ország. Nem biztos, hogy még egyszer kibírná. Győzni természetesen lehet most is, mint ahogy — a mellékelt példák szerint—lehet az ország, a város, a falu felvirá­goztatásához szükséges erő és tehetség híján kicsinyes szemé­lyi és hatalmi torzsalkodással is figyelmet kelteni. De — vallom — nem lehet nem tudomásul venni, hogy itt és most legyen bárki a győztes, az legfeljebb egy kizsigerelt or­szág romjain ülhet győzelmi tort. (Köváry E. Péter; Népsza- badságság) A helyzet komikuma Intelem: Ne kell folyton a jövőben váj- kálni. Mit csinál az új elit? Aprópénzre váltja a régi. rendszert. Tiborc panasza; Mintha minden tagocska egy pártocskával volna áldva. A világkiállítás Budapestje: Stressburg. Költségvetés: Kikeletkor kikel a költség. *** Nézőpont: Még látni az alagút elejét (B.S.; Népszabadság) „Megmondták! Nincs sok időnk.” A Gosztonyi — Berecz beszélgetésekből ...Egy évvel később újra találkoztunk. (Berecz Jánossal, a néhai MSZMP néhai PB-titkárával - a szerk.) 1988. március második fele volt. Leleveleztem érkezésemet, a hotelben üzenet várt. A PB-titkár szívesen vár ebédre a párt Külügyi Szállójában, a Munkácsy Mihály utcában... Berecz Jánosnak megszokott asztalához, ültünk. A pincér már hozta is az étlapot, meg kell hagyni, gazdag volt a kínálat, csak egy dolog volt fura: az ételek mellett nem szerepelt ár. Jóllehet „kapcsol­tam” és tudtam, mit is jelent ez, a „kis ördög” megszólalt bennem: „Szép választék. De Berecz úr, az ételeknek nincs itt ára?” A kérdezett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, kijelen­tette: „Nem, itt mi nem fizetünk... Válasszon csak gátlás nélkül...” (A „kis ördög” halkan kacarászni kezdett. Lám, van már, ahol megvalósult a kommunizmus!” Berecz amúgy közvetlen, baráti vendéglátónak bizonyult. Cse­vegtünk, mintha tegnap láttuk volna legutóbb egymást. A problémák sokasodtak. Több „fronton” folyik a harc, szorítanak a gazdasági nehézségek, az ellenzék nem nyugszik, a népfrontmozgalom Pozs- gayval az élen, gyenge. Az elmúlt napokban az impozáns (ezt így én mondtam) március 15-i felvonulás a hatalom számára egy nem kellemes (ezt ő mondta így) meglepetés volt. Már a desszertnél tartottunk, mikor a szovjetekre terelődött a szó. Magasrangú pártküldöttség járt a minap Budapesten. Gromiko ve­zette, így Berecz. Meglepő dolgokat közöltek, például, hogy—és itt halkabbra fogta szavát —, jó lenne, ha Kádár elvtárs nyugalomba vonulna. Új, friss erők kellenének az ország élére. Persze, ez nem történhet meg. „Miért?” adtam a naivat. „Kádár elvtárs bizalmasai­nak elmondotta: „Ha én egyszer visszaléptek, Tfazonnal rám varmá­tok a felelősséget Rajk László és Nagy Imre ügyében!” S mintha ez bevezető lett volna a következő gondolatsorhoz, Berecz hirtelen letette a villát. „Párizsban, hallom, Nagy Imrének jelképes sírt kíván állítani az emigráció. Mit szól ön ehhez?” — „Valahol csak kell, hogy sírja legyen a forradalom miniszterelnökének, ha Budaptesten még ilyen nincs!” — mondottam. Berecz elgondolkozva tekintett (üres) tányérja mélyére. S aztán felkapta a fejét: „Mondja, és mi lenne, ha mi temetnénk el?—„Jó ötlet, tegyék, de mielőbb! ” Berecz: „Dcprersze, csak szűk családi körben, a nyilvánosság kizárásával!” — Én: „A legjobb lenne talán Berecz úr, ha éjszaka temetnék holdtalan éjszaka. Esetleg egy-két nyugati tv-adást külön meghí- va...” Hangom több mint gúnyos volt, Bereczet azonban ez láthatóan nem zavarja. Hangosan gondolkodik tovább: „Jó, meghívott kis számú közönség mellett is el lehetne temetni. Ez esetben — mondja, — elmaradhatna a párizsi temetés...?” Válaszom: „Berecz úr, volt eddig idejük ezen a temetési ügyön gondokodni. Az biztos, ha Önök lépnek először, még június 16. előtt, és megadják a lehetőséget Nagy Imre és a többi ’56-os mártír nyilvános eltemetésére, azt hiszem, a párizsi, a jelképes temetés, elmaradna!”... Az értelmiségre terelődik a beszélgetésünk. A pártnak komoly problémái vannak velük. Világnézeti hiányosságok. Ok a „Nagy Imre ügyet” ürügynek használják, hogy mozogjanak ellenünk. Pedig mi — mármint a párt —, nem zárkózunk el az együttműködéstől. „Persze, mondom, a hatalom csak a felelősséget osztaná meg, a hatalmát már nem!” Berecz: „Pedig nem lesz más lehetőségünk!” Gazdasági bajainkon csak a Nyugat segíthet. Az ő pénzük és hitelük nélkül semmire se megyünk. A szovjeteknek nincs pénze, nem is tud adni. Megmondták! Nincs sok időnk. Talán, ha három év...!” (Ma, 1990. decemberében, amikor e sorokat írom, azt kell mondli- nom: kiváló jósnak bizonyult Berecz János.) Gondterhelt, látom rajta. De azt is látom, hogy elfutott az idő. Három óra elmúlt, az étterem kiürült. Berecz elkísért egy darabig. Sétálás közben Berecz beszélni kezdett. A szovjet delegáció látogatása, de főleg az általuk közöltek nyugtalanították. Itt hallottam először, hogy Gromikóék a magyar elvtársak tudomására hozták: a jövőben ne számítsanak a Szovjet­unió gazdasági segítségére. A gorbacsovi vezetés olyan saját problé­mákkal találta szemben magát, amelyek eleve nem engedik, hogy a jövőben a megszokott mértékben istápolják a baráti szocialista országokat. Mélyreható változásokkal kell számolni. „Mondja” — így Berecz és hangjában kicsiny izgatottságot vélek észlelni: „lehet­séges, hogy a szovjetek a következő években feladják kelet-európai pozíciójukat?” A kérdésre válasz jár, de azt próbálom megérteni: miért mondja el mindezt nekem Berecz János? Mit akar ezzel jelezni? Milyen politikai erőket képzel mögöttem? Ám válaszolnom kell és szívesen válaszolok. „Berecz úr, ön történész, így tudja, hogy a nagy birodalmak történelmében létezik egy közös törvényszerűség. Mégpedig az, hogy nem tartanak örökké. Emlékeztessem önt a Római Birodalom sorsára? Az Ozmánok, a Brit Birodalom, a Habsburgok múltjára? Meglehet, hogy napjainkban megint egy nagy történelmi esemény tanúi leszünk. Éljünk tehát a szakmánk adta kíváncsisággal... (Gosztonyi Péter: Élet és Irodalom)

Next

/
Thumbnails
Contents