Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

------------- IRODALOM—MŰVÉSZET T

ájak, emberek

Egy gondolattermő könyv Pannónia szépségeiről

Sokszor hallottam, de sokáig nem hittem el, hogy „Pannónia más ország”. Nem hittem Veres Péternek, aki lesajnálva, fitymá- lóan írt a „katolikus, szolgalelkű” dunántúli jobbágyról, mint ahogyan Váci Mihálynak sem, miszerint „keletről jön a szabadság”. De később — éveim szaporodván — eljutottam Pannónia tájaira, városaiba — ezekről »szól Tüskés Tibor új könyve —, s megéreztem (anélkül, hogy a Dunán inneniségemet megtagadnám vagy éppen szégyenle- ném), hogy a történelem kegyetlen, más- és másként faraghatja meg egy táj arculatát, légkörét, kultúráját. Példát is mondok igazolva Tüskés Tibor egyik szép írását (Két szomszédkastély). Hiába nőttem föl és élek ma is egyik ipari városunkban, azt, hogy egy kultúrának szerves része az ipari civilizáció, tehát az a mód, ahogyan a javakat megtermeljük és fogyasztjuk, Széchenyi István nagycenki kastélyában értettem „föl” teljes mélységében. Igen, a „Fényes” Esterházy hercegnek maga Haydn muzsikált, büszkén mutogatják az agyat, amelyben Mária Terézia aludt, valóban lenyűgöző az a pompa rafinált ízlés, amely a tájat is a palotához idomította Fertődön, szívemet mégis az első mozdony és a praktikus mezőgazdasági (és más) gépek dobogtatták meg, noha magam is bölcsész vagyok. Ott, a nemesen egyszerű és mégis előkelő nagycenki kastélyban — és a Széchenyiek kriptájában — értettem meg Kossuthot, miért is nevezte „legnagyobb magyarnak” nemes ellenfelét.

Mindez persze lehetne — akár—magánügy is. De ki akartam fejezni, hogy miért is értem meg, miért értek egyet Tüskés Tiborral, amikor oly nagy szeretettel ír szűkebb szülőföldjéről, Zaláról, Baranyáról, Tolnáról, á Balatonról, egyszóval Pannóniáról. Azt a világért se állítanám, hogy Magyarország értékesebb fele a Dunántúl (semmiféle kizárólagosdinak, sovinizmusnak híve nem vagyok), de azt igen, hogy pallérozottabb, a történelmünk által jobban megkímélt, tehát európaibb. Mert,

aki járt Sopronban, Győrött, Pécsett, vagy éppen a tacigortiu- mi római romvárosban, az előbb csak ámul, s utána irigykedik. Vagy éppen szomorkodik, hogy mi mindent pusztított el a Du- na-Tisza közén, föl egész Kassáig a török. Ide kívánkozik egy másik élményem — a lőcsei. Ez a legatyásodott, koszlott (akkor még), „elszocialistázódott” kiá városka (Mikszáth regényét is olvasván) döbbenti rá az embert, hogy a magyar hajdanán városlakó is volt, a kor (középkor) színvonalának megfelelő urbanizációval (beleértve az infrastruktúrát, demokráciát is) városokat épített és lakott.

Lám — éren tetten magam — tisztem szerint Tüskés Tibor könyvéről kell szólnom, s a saját emlékeim, élményeim tolulnak toliamra. De úgy hiszem —, hogy ez Tüskés Tibor dicsérete is, nincs a szerző szándéka ellenére. Mert Tüskés, miközben leír, emlékeket elevenít föl, igenis látni tanít, s némi pátosz- szál (de ezt se szégyenlem) elfogult (lokál)patriótizmusra, hazaszeretetre.

Ismerjük meg azt, ami a miénk, mert becsülni, szeretni csak azt tudjuk igazán, amit ismerünk. A műveletet mindenki, bárhol és bármikor elvégezheti. Mert minden táj, lakóhely őriz, tartalmaz természeti és kultúr- történelmi értékeket, szépségeket, meglepetéseket. Tüskés tanár úr kitűnően ismeri vizsgálata tárgyát. Történelmét is, jelenét is. Figyelme kiterjed az épületekre, a néprajzra, irodalomra, az eldugott kicsiny falvakra, a (sajnos pusztuló) természeti értékekre, érdekes emberi arcokra, sorsokra. Műfaja a leírás, stílusa tárgyias, kissé száraz (olykor önismétlésektől sem mentes), értekező próza. Ha nem lenne pejoratív íze, tanárosnak nevezném, mert precíz, adakozó-átadó, azaz az olvasót is be szeretné vonni, azzal is meg szeretné osztani mindazt, amit meglátott, átélt. Nem csillogni akar, de sugározni, szelíden, melegen, mint a kötet záró írása: (Kezek) az emberi kéz. Fogadjuk el, szorítsuk meg. (Pannónia K„ Pécs 1990.)

Horpácsi Sándor

Kolarovszky Zoltán: Pilinszky János portréja

Id. Gyökössy Endre:

Az igazság barátja

Nem fél az igazság barátja, nyaka kemény, melle kitárt. Akármilyen hosszú a dárda, akármilyen éles a bárdi 1954.

Katona Judit:

Feltámadás előtt

Most köd jön, nyirkos és nehéz. Reményt üldöznek s mécs sem fénylik. Holtak hatalmas ligetében virágok csontváza fehérük.

Most fagy jön. Gyorsan este lesz.

Az erdők mezítelen rohannak. Hóravetett, meleg szívemre leszállnak éhes, csúnya varjak.

Ezrével ülnek utakon, gubbasztanak vetésen, álmon s undok, nagy hangon feleselnek, míg tűnődöm a feltámadáson.

Zenélő kocsikerekek

A nyárvégi nap teljes sugárözönével ontotta melegét a zöldségfélék öntözésén szorgoskodó kertészbojtárokra. A vízszivattyú motorjának egyhangú dohogásán át egyszerre véltük megkondulni a Vásárhelyről kiszüremlő déli harangszót, illetve megszólalni a vajháti Pollák-féle kendergyár ugyancsak delet jelző kürtszavát. Gyorsan leállítottuk motorunkat és futottunk a tanya felé, a várva-várt déli pihenő örömeitől, illetve édesanyánk „főztjének” finom illatától csábíttatva.

Az öntözéstől kiázott mezítelen talpunkat úgy kapkodtuk az út felizzott porában, mintha parázsszőnyegen lépdeltünk volna. Végre elértük kis tanyánk udvarának üde gyepszőnyegét, s leheveredtünk néhány percre a vén szilvafa árnyékába.

A hirtelen támadt csendben hallani véltük a szegedi hetipiacról hazatérő édesapánk lovas kocsijának közeledő, jól ismert zörgését. De ez a hang mintha nem a mi kocsink zörgése lenne — állapítottuk meg mindhárman szinte egyszerre — és kiszaladtunk a „bejárón”,

hogy pontosabban szemügyre vehessük a dűlőúton közeledő járművet. Nos, amit láttunk, az számunkra teljes képtelenségnek tűnt. Szegény öreg Bandi lovunk ezúttal nem is egy, hanem két kocsit vontatott maga után. Most már nem futottunk, hanem repültünk, hogy mihamarabb lássuk a csodát. íme elkészült és most meg is érkezett az a vadonatúj „féderes stráfkocsi”, amelyről oly sok év óta álmodoztunk.

Tücskök módjára szökkentünk fel a még mozgásban lévő járműre, hogy első utasai lehessünk a tanyaudvarba begördülő pompás új kocsinak. Sírtunk örömünkben és ha jól emlékszem így ötven- egynéhány év távolából, nemcsak édesapánkat halmoztuk el csókjainkkal, hanem a békésen — és láthatóan értetlenül — álldogáló öreg lovunk is kapott egyet-kettőt a homlokára.

Jóanyánk az ebédet már harmadjára melegítette újra, mire le tudott parancsolni bennünket csillogó új kocsinkról. Legalább egy órán át toligáltuk előre-hátra az udvaron, mert nem győztünk betelni látványával. Különösen el voltunk ragadtatva a gördülő kerekek csodálatos hangjától. Ezek a kerekek ugyanis menet közben nem zörögtek, hanem muzsikáltak. Szépen kelepelő zenéje alapján ezentúl száz másik közül is ki tudtuk választani ami kocsink közeledését.

Most már megértettük, miért kellett lemondanunk oly sok éven át, szinte minden nélkülözhető fillérünkről. A mintegy 600 pengőnyi összeget családunk 3-4 évi megfeszített munkája és nélkülözése árán tudtuk csak összekuporgatni. Ez a mi kocsivásárlásunk egyébként nem fényűzés volt, hanem a kertészkedéssel velejáró gazdasági kényszerűség. Hiába termeltük meg eddig a sok szép zöldséget, mire végig döcögtünk régi „lőcsös” kocsinkkal az akkori jó rázós maka- dámúton, úgy összetörődött a keserves munkával megtermelt piaci áru, hogy legtöbbször rá sem néztek a jobbpénzű vásárlók.

Beteljesült hát dédelgetett álmaink netovábbja! íme a régen várt új kocsi, amelyhez foghatót el sem tudtunk volna képzelni. Talán mondanom sem kell, hogy nem szériagyártmány, hanem egy jónevű szegedi kocsigyártó kisiparos remekműve volt. A cég nevét sajnos már nem tudom emlékezetembe idézni, de a kocsit magát, mintha még most is látnám.

Egészen könnyű szerkezetű, tehát egy lóval is könnyen vontatható jármű volt. Szép vonalú, míves vasaíású, de mindennemű cifrál- kodó sallangtól mentes. Mai divatos szóhasználattal élve: formater^

■kÖRÖSTÁJ

Hegyesi János:'

A Teremtőhöz

Én Istenem, ha gondolsz velem,— meghallod talán szerény szavam?

Bár céljaidat nem ismerem, bocsásd meg, hogy még ezt is merem! Hiszen bennem is sok hiba van.

Álszenteskedő sosem voltam s nem csókoltam álszentek kezét, ha jókedvem volt, dalolgattam, ha megbántottak s haragudtam,— szidtam én is a más mindenét.

De megcsodáltam, mit alkottál, az eget, földet, a levegőt:

Veszélyekben, ha megtartottál, s amikor magadról hangot adtál,— a mennydörgést, e titkos erőt.

A virágokat is szerettem, az aranykalászt, a zöld mezőt: Csapásaidat, ha szenvedtem, belenyugvással átalvettem.

Tiszteltem benned, a Teremtőt!

Életutamon ébren jártam, irtottam a gazt, ha tehettem, s míg egy tisztább kort esdve vártam,— lehet, hogy itt-ott bűnbehágtam: Müvednek díszét megvetettem.

Akit képedre teremtettél, hogy e földön lelkes lény legyen:

Benne valamit elvétettél, vadállat vérét vegyítettél, mert egyre gyilkol völgyön-hegyen.

Miatta utam úgy meguntam, sok rajta a könny, kevés a szép:

Azt is megtörve, könnybedúltan, takarja tőlem vérző múltam,— s a jövő titkos, homályos kép.

Ajkamon ritkább s búsabb a dal, nagyokat hallgat fáradt múzsám:

Ma már a méz is epés, fanyar, mosolyom gyakran borút takar. Vágyódik lelkem a csend után.

Partot keresek, hol nincs vétek, hol harcok helyett béke terem:

Nincsen vipera, hova lépek s nyugalmat lel a fáradt lélek:

Mondd meg Oh, Uram! Ezt hol lelem?

vezett, páratlan remekmű, olyan felületkezeléssel és fényezéssel, hogy némi túlzással mintául szolgálhatna valamely mai, nyugati autócsodának is.

A farészeket kellemes mélybordó festékréteg takarta, tökéletesen sima fényezéssel. A vasalás fekete lakkrétegén tűzpiros és narancs- sárga, párhuzamosan futó leheletfinom csíkozás. A „féderes” ülés és az oldaldeszkák nagyobb felületeinek peremrészein ugyanez a párhuzamos csíkozás, a sarkoknál díszes hurokvonalakkal összekapcsolódva. Egyszóval tökéletes színharmónia, mértéktartó díszítés és meglepően újszerű elegancia.

Szegény öreg Bandi lovunk; tisztességgel megélt 22 évével, kopottas szőrével és repedezett patáival élő kontrasztként álldogált a számára túlzottan elegáns és szokatlan kocsiköltemény előtt. Hetek múltán sem akart elindulni és láthatqan zavarban volt, mert nem a jól ismert kocsizörgést hallotta maga mögött. Mi gyerekek azután a „lókozmetikai” praktikák minden lehető eszközét latbavetve addig ügyeskedtünk, míg megközelítő összhangot nem teremtettünk öreg lovunk külleme és a csodásán szép új kocsi között.

Mondanom sem kell'talán, micsoda esemény volt számunkra az első út, amit együtt tett meg családunk, rokoníátogatás ürügyén, a legközelebbi ünnepnapon! Végre most már mi is elhaladhattunk úgy, egy másik díszesebb kocsi mellett, hogy a félpályánál nem keílett lejjebb térnünk a rangosabb fogat elől.

Jól emlékszem, hogy a kocsik már az idő tájt is betöltötték egyfajta státuszszimbólum-szerepet, az olyanfajta gondolkodású emberek körében. Azt viszont teljes bizonyossággal állítom, hogy mi nem a „kivagyiságnak” már akkor is divatban volt katarzisát éltük át csillogó új kocsink bakján, hanem a sok nélkülözéssel, kemény helytállással kimunkált terveink, gazdasági létérdekeinkkel megegyező vágyaink valóraválásának jogosan kiérdemelt örömét.

Ez a korabeli fénykép pedig az elmondottakon kívül még azt is elég meggyőzően bizonyítja, hogy a kertészék új kocsija nemcsak a ' törékeny zöldségféléknek, hanem a piacról hazatérő jó szomszédok kocsikáztatásának is jól bevált eszköze volt egészen addig, amíg az ötvenes évek vége felé a „közösbe” nem került.

Néhány évvel később még láttam egyszer hajdani szép kocsinkat tej szállító jármű szerepkörben, de a kerekei ekkor már nem zenéltek.

Id. Pleskonics András