Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
1991. január 26., szombat Országos iskolaga léria-hálózat épül Békésen van, aki komolyan veszi „Szeretném, ha a gyerekek élő kapcsolatba kerülnének a művészettel” Totó: Gál Edit Amikor Szabó Máriával, a Békési 3. Számú Általános Iskola rajztanárával beléptünk az intézmény rajztermébe, először arra kért, nézzek a falra. — Szürke — mondtam nem túl nagy szakértelemmel. Ekkor tudtam meg, hogy a szürke mellett leginkább érvényesül a többi szín. Itt, ebben a tágas teremben szükség is van az ilyesfajta harmóniára, hiszen kiállításokat rendeznek — évente többet is — a gyerekek munkáiból. Mindez része egy nagyszabású programnak. De menjünk szépen sorba! Szabó Mária tanárnőről tudni kell, hogy keramikus, iparművész, négy évig dolgozott az Alföldi Porcelán- gyár tervezőjeként. Két éve tanít a békési iskolában. E rövid idő alatt hat kiállítást szervezett tanulói álkotásai- ból. Most e gyerektárlatokat igyekszik továbbfejleszteni. Tagja a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének, ami a vizuális, értékorientált nevelés megvalósítása érdekében vállalta, hogy segít az iskolagalériák országos hálózatának kiépítésében. Ennek egy láncszemét szeretné létrehozni iskolájában. — Itt a rajzteremben — mutat körbe — a tanulók munkáiból rendezünk bemutatókat. A folyosón rajztagozatos iskolákba járó gyerekek művei lesznek, az aulában pedig művészek alkotásaival találkozhatnak tanulóink. — Kiket szeretne meghívni? — Először a baráti köröm tagjait, pályatársaim közül néhányat, majd a megyei művészeket is. Elsőiként február 22-én Orosz István grafikáit állítjuk ki. Miközben hallgatom, hogy valóságos kis ünneppé akarja tenni a megnyitót, ahová a szülők is eljönnek, hogy a kiállító művészek is jól járnak, mert a tárlatokat eladással kötik össze; az jár a fejemben, miért csinálja? — Szeretném, ha a gyerekek élő kapcsolatba kerülnének a művészettel. Szeretném a rajztantárgy rangját is emelni. Adok magamnak erre egy évet — Mindez nagyon anyag- igényes, már maga a tantárgy is. — Valóban. Nálunk még alapdolgok is hiányoznak. Hogy tudnék például művészettörténetből vetíteni, amikor a termen nincs sötétítő függöny. Még soha senki nem kérdezte meg tőlem, mire van szükségem a munkámhoz. Ha sikerül ezt az iskolagaléria-programot a magunk szerény viszonyai között megvalósítani, remélem, a későbbiek során támogatást is kapunk hozzá az egyesülettől, a minisztériumtól. — Mint keramikusnak, jut ideje a saját munkájára is? — Ahhoz, hogy megfelelő szinten tudjam művelni, sok minden kellene. Például az, hogy a galériavezető képzőművész-tanárnak órakedvezménye legyen... k. r. Ellenrakéták, vagytok-e? Olyan ez kérem, mint egy iraki rakéta: jön, jön, jön, a megtámadott tudja, hogy le'kell lőni, le kell lőni, mert ha becsapódik, házak robbannak szét, emberek halnak meg, vér folyik. A rakéta jön, s ha nem indul időben az ellenrakéta, ha a legkisebb hiba csúszik az elektronikus számításokba, az ellenrakéta célt téveszt, és a támadó szörnyűség feltartóztathatatlan. Olyanok mostanában a gondolataim a kultúráról, mint ez a fenti, mostanában naponta ismétlődő harctéri szituáció az Öbölből, ahol óráról órára változó rette- netek történnek és történhetnek. Persze olyanok is, amelyek a Patriotok győzelméről szólnak, arról, hogy időben, sok kilométerrel a cél előtt megsemmisítik a támadót, és elhárítják a közvetlen veszélyt. Ideje viszont megnevezni a párhuzamot, a gondolatokat a kultúráról, vagy sokkal inkább a „kultúra alatti létezéséről” (ahogy Csurka István mondta kétségtelenül találóan a minap Orosházán, a régió talán egyetlen magyar kultúra napi ünnepélyén). Hogy az efféle ,.létezés”, mely százezreket, milliókat lök a „kultúra alattiságba” nemcsak ,a szabad élet lehetőségétől, hanem az egészséges családi élettől is megfosztja” az embereket. A párhuzam tehát a támadó (és alkalmanként kivédhetetlennek tűnő) rakéták és a* kultúrát támadó „rakéták” között nyilvánvaló. Vagy nem ilyen „rakéta”-e egyszerűen arról értesülni, hogy van nagyközségünk (Tótkomlós), ahol a könyvtárból lakodalmas helyiséget csinálna egyfajta hozzá nem értő ügybuzgalom? Hogy van könyvtárunk (például a gyulai is), ahol a biztosnak látszó pénzhiány közelítő „rakétáját” kivédeni úgy remélik, hogy csökkentik a nyitva tartási időt, vagy nem vesznek annyi új könyvet, vagy... elbocsátanak könyvtárosokat!? Hogy a régió festőművészei és szobrászai (tizenöten a Művészeti Alap tagjai közűi) az értéknek tartott és az idén esedékes Alföldi Tárlat sorsáért aggódnak, hiszen százezrekbe került a rendezés-szervezés, és ezt a pénzt nyilván nem a kiállítók fizették. Hogy a régió lakosságának szellemi szolgálatot tevő Megy« Művelődési Központ munkatársainak márciustól nincs fizetésük, hogy gazdátlanná válhat mindaz, aminek gazdái voltak, végül is a köz javára. Nincs kedvem ahhoz, hogy tovább soroljam, arra pedig semmi szükség, hogy bizonygassam: nem elszigetelt jelenségekről van szó, hanem a kemény valóságról, mostani napjainkról, amikor a kultúrát „kultúra alattiba” döngölő nézetek ellenrakétáit keressük, és csodákra várva csüngünk minden értő szó, gondolat biztató lehetőségén arról, hogy talán mégsem! Mégsem juthat az út szélére az, ami európai helyünket is minősíti (elnézést, legyen bár közhely ez az örökös Európára hivatkozás, de hát valóban erről van szó!), nem tömhetjük be a száját Bánknak, aki azt énekli: „Hazám, hazám, te mindenem!”; mégsem zárhatjuk be az ajtókat ott, ahol írók és költők találkoznának olvasóikkal; nem csinálhatunk lakodalmas termet ott, ahol Ady Endrét kínálnak az embereknek; és nem tehetjük ki magunkat akkora baklövésnek, hogy ugyanazt mondják egy képzőművészeti tárlatra azok, akik dönthetnek róla, amit (a hagyományok szerint) az egykori, századforduló utáni orosházi képviseló-testület mondott, ha iskoláról vagy hasonlóról volt szó: „Minek a?” Tudom én, a szó (még a leírt szó is) nem elég. A legmegfontoltabb és a legcáfolhatatlanabb is eléri sorsát: elszáll, ha pedig leírt, netán egy újság lapjain: idő- val kidobják. Finomabb változatban: ste- lázsipapír lesz belőle, és a befőttek alól már nem olvasunk újságcikket. Azt is tudom, kissé apatikus ez így: hiszen nem is igaz egészen, mert ha az, aki leírja, nem hisz abban, hogy értelme van leírni, akkor nem írná le. Mert ha csak ketten, öten, tizen olvassák, és azt érzik: van ebben valami; ha csak egyetlen ember szemében megjelennek a pusztító rakéták ilyen formában is, akkor történnie kell valaminek! Akkor nem lehet lakodalmas terem a könyvtárban; akkor szükség lesz közművelőkre; akkor nem zár be hamarabb a könyvtársakkor lesz az idén Alföldi Tárlat is, ha kell, megreformálva, korszerűbben, de lesz; akkor nem süllyedünk egyre mélyebbre a Csurka által „kultúra alatti világnak” minősített rémhelyzetbe, távol Európától, valahol Európában. Mondják: a kultúra önvédelme is csodafegyver. Lehet, hogy az, mégsem szeretném, ha ez lenne az egyetlen eshetőség. Azt is mondják, hogy felnőtt ország vagyunk. A felnőtt ember pedig semmit nem tesz önmaga kárára. De tudja-e mindig, mi van kárára és mi előnyére? Ha elfelejti Ady Endrét, az biztosan kárára, boldogtalanul kárára lesz. Es ez már egy fiz pont, innen kiindíthatjuk ellenrakétáinkat, a kultúra alattiságba robbantó, támadó rakéták elled. Milyen furcsa! Mintha ez is háború lenne. Valahol az is, bocsánat érte. Sass Ervin Tallózás a Biblia legszebb könyveiből „A könyvkiadás »törleszt-, mostanában jelennek meg ilyen könyvek, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. A könyvtár is »veszeget- ilyeneket, és várja az olvasókat ...” A békési könyvtárból érkezett a levél, melyből e néhány sort idéztük. A bibliai tárgyú kiadványokra értendőek a gondolatok, s talán bocsánatos a levéltitok megsértése, hisz egy meghívó kíséretében jött a rövidke üzenet. Várjuk az olvadókat — írták —s s hamar hozzá teszr- szük, nem hiába. A „Válogatás a Biblia legszebb könyveiből” című előadás- sorozat első, január 17-i rendezvényére • (most tessék megkapaszkodni!) mintegy kilencvenen voltak kíváncsiak. Pedig most jön — csütörtökönként — a java: Az igazi szerelem, A szenvedés oka, A bölcsesség pillérei. Az élet értelme és célja Isrten és az ember kapcsolata, s a Messiási jövendölések. Az előadásokat — melyeket film, zene, vers és képzőművészeti alkotások illusztrálják — a békési városi könyvtár olvasótermében tartja Sonnleitner Károly. Segítség! Hz EDO élei akar! Emlékkép egy EDÜ-ről, 1981... Éveken keresztül szokás volt, hogy az országos diáknapok keretében különböző kategóriákban (vers- és prózamondás, színjátszás, néptánc, ének-zene és így tovább) a középiskolás diákok összemérték tudásukat, tehetségüket. A versenyek kétévenként Sárospataktól Pécsig, Keszthelytől Gyuláig egy-egy nagyobb területet felölelve folytak. A megrendezésük természetesen non kevés költséggel járt, de hát néhány éve a pénz még nem jelentett olyan nagy akadályt, mint ma, amikoris ennek hiányában sorra szűnnek meg ezek az alkalmak. A Népújság egyik december eleji számában azonban arról értesülhettünk, hogy a gyulai központú Erkel-diák- ünnepek továbbra is élni fognak. Élni, mert akadtak, akik felvállalták a szervezést, 6 a kilincselést azért a kétmillióért, amennyire az idei, XV. EDÜ költségöt taksálják. ökrös Gergely, az egyik „főkilincselő” nemrég érettségizett, jelenleg a gyulai családsegítő központ munkatársa. Találkozásunkkor kíváncsian faggattam, hogy lesz egy családsegítő asszisztensből ED 0 -szervező, s egyáltalán hol tartanak a pénzgyűjtésben. íme a vá- lasz: — Szabadidős programok szervezésével már régebb óta foglalkozom, s hogy mindez egy kis hivatalos ízt is kapjon, egy társammal megalakítottuk a Show Gmk-t Aztán egyszerre rádöbbentem — úgy is, mint hajdani EDÜ-s résztvevő —, hogy jé, eltelt két év, itt az újabb EDÜ ideje, aztán egy hangot se lehet hallani a szervezésről. Nyakamba kaptam hát a várost, felkerestem a demiszeseket (korábban a KISZ rendezte az Er- kel-diákünnepeket — a szerk.), s kiderült, amit sejtettem: ők már feladták... Minthogy a KISZ-t megelőző«! majd egy évtizedig az Erkel Gimnázium volt a főszervező, így oda is elmentem, de ezt a nagy munkát — mint mondták — ezúttal ők sem vállalják... Mi lenne, ha felvetném a város vezetőinek, hogy én megpróbálnám ... — gondoltam. Az ötletem támogatókra talált. így kezdődött... A pénz összeszedése viszont már nem ilyen egyszerű — tudhattuk meg később. Az első lépcső az volt, amikor a négy versenyző megye (Csongrád, Bács-Kis- kun, Hajdú-Bihar és Békés) 120 középiskolájába szét kellett küldeni a felhívásokat. Ennek költségét a gyulai polgármesteri hivatal vállalta. Ezután jöhetett Budapest Egyik minisztériumból ki, a másikba be... A ki- linoselés a mai napig is tart, több-kevesebb szerencsével. — Mi lesz, ha nem jön össze a pénz? — vetettem íeL — Akkor kiküldünk még egy körlevelet, a menyben anyagi gondokra hivatkozva lefújjuk a rendezvényt De ez nagy szégyen lenne, ilyesmire gondolni sem akarok! Százszázalékosak persze nem lehetünk abban, hogy majd a különböző minisztériumok összedobják a szükséges pénzt, ezért is nyitottunk számlát (OKHB 2629-0445 gyűjtőszámla: 26288884), amelyre bárki bármilyen összeget befizethet az EDÜ javára. De nemcsak pénzbeli támogatást várunk az állampolgároktól, szívesen veszünk minden ötletet, javaslatot... — Kétmillióra tervezik a kiadásokat. Nem lehetne ennél kevesebből kihozni? — Ha folytatnánk az EDÜ ’80-as években kialakult fesztivál jellegét, akkor esetleg. Ezzel szemben mi most kemény versenyt szeretnénk, ugyanúgy, mint az az első évtizedekre is jellemző volt. Ehhez pedig mind a tíz általunk meghirdetett ver- senykategóriában színvonalas zsűrizésre lenne szükség ... Aztán — minthogy a találkozó négynapos (április 27—30-ig) — majdnem ezer diák szállásáról, étkeztetéséről is gondoskodnunk keiL Beszélgetésünket követően kíváncsian tárcsáztam fel dr. Kereskényi Miklóst, a gyulai Erkel Gimnázium igazgatóját, vajon mi lehet az oka, hogy intézményük nem vállalta vissza e rangos esemény megrendezését? — Azt hiszem, erő nincs rá — válaszolta. — Február végén egy kilenc megyére kiterjedő regionális helyesírási vereenyt rendezünk, március derekán pedig egy nemzetközi hungarológiai erőpróba színhelye lesz iskolánk. Ez utóbbi egy többnapos rendezvény, ahol Németországtól Csíkszeredáig várjuk a magyar irodalomból és történelemből jeleskedő versenyzőket- Mindez legalább húsz-huszonkét pedagógus teljes energiáját veszi igénybe. Természetesen örülünk, hogy Ökrös Gergely (áld .nemrég még a diákunk volt) és néhány társa felkarolta a diákünnepek ügyét. S ha nem is látványosan, azért a háttérből igyekszünk nekik segíteni ... Itt tartunk most, a folytatás, remélhető: következik. M. M.
