Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-19 / 16. szám

1991. január 19., szombat

o

Monopoljog 5—35 évre

A cél előtt

a koncessziós törvény

A koncesszió lehetőségének törvénybe iktatását hazai és külföldi vállalkozók egyaránt várják, hiszen a közlekedés, a távközlés, a bányászat, de még a szerencsejátékok szervezésében, korszerűsítésében is a koncessziós szerződéseké a jövő. Dr. Gadó Gábortól, az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezető-helyettesétől először azt kértük: foglalja össze a koncesszió lényegét.

— A koncesszió olyan jogi eszköz amelynek révén az állam vagy az önkormányzat egy meg- határzott tevékenység gyakorlásának a jogát időlegesen átengedi szerződés útján, méghozzá úgy, hogy a jogosultnak teljes vagy részleges piaci monopóliumot biztosít.

— Hogyan fér ez össze a piacgazdasággal?

— Mivel a koncessziós szerződéseknek valóban piackorlátozó szerepük van, nyilván csak igen szűk körben köthetők ilyenek. Leggyakrabban akkor, ha az állam vagy az önkormányzat (csak ők adhatnak koncessziót) saját erejéből nem tudja egy beruházásra vagy tevékenységre a szükséges pénzt előteremteni. A koncessziós törvényjavaslat tételesen felsorolja, hogy milyen területek jöhetnek szóba. Akármelyiket vesszük, a fejlesztéshez sok pénzre van szükség. Az

országos közúthálózat, az autópályák építésére éppúgy, mint a távközlés, a bányászat, a postai alapszolgáltatások, a vasút, vagy a menetrend szerinti közúti személyszállítás szolgáltatási színvonalának emeléséhez.

— Mi a koncesszió megadásának gyakorlati módja?

— A koncesszió tárgyát képező beruházást vagy tevékenységet az állam vagy az önkormányzat nyilvános pályázat útján meghirdeti. Ebben szerepelni kell a koncessziós jogok gyakorlásának pontos időtartamának is. Ez — eltekintve a bányászati kutatás egyes eseteitől —öt és harmincöt év között mozoghat. Az állam vagy az önkormányzat csak a legelőnyösebb feltételekkel pályázónak adja meg a koncessziót.

O ezért természetesen fizet, vagy úgy, hogy egy nagy tőkeigényű vagyontárgy létrehozásának a finanszírozását vállalja, vagy pedig koncessziós díjjal. Az előző esetben értelemszerűen úgy térül meg a befektetése, hogy a koncessziós szerződésben kikötött időhatárig a tulajdonos (vagyis az állami, illetőleg az önkormányzat) átengedi neki — a versenyhelyzetet korlátozó feltételek fenntartásával — a megépült beruházás működtetésének, hasznosításának jogait. A nyereséget ígérő gazdasági monopoltervékeny- ségek átengedéséért — mint a szerencsejátékok egyes fajtáinak szervezési, lebonyolítási jogáért is — pedig a megállapított díj fizetése éppen a kizárólagos piaci pozíció ellentételezését is szolgálja.

— Mi történik, ha máris többen végeznek valamilyen tevékenységet, szolgáltatást?

— Ilyenkor a koncessziós szerződést elnyert fél javára úgy korlátozzák a piacot, hogy a szerződés megkötése előtt közük vele: kinek van már a tevékenységhez jogosítványa és megállapodnak abban, hogy újabb konkurensek az ő beleegyezése nélkül nem kezdhetnek üzleti tevékenységbe.

— Van a koncessziónak magyarországi hagyománya?

— A hatályos magyar jogrendszerben ugyan nem található meg a koncesszió intézménye, de a történelmi hagyományok sora hosszú. A múlt század első felében így finanszírozták a Lánchíd építését, majd a kiegyezést követő időkből is sok, főleg az urbanizációval összeföggő koncessziós beruházást sorolhatnék. A lóvasút felváltása villamossal, a gázvilágítás bevezetése, a vasúthálózat megépítése, a bányászat fejlesztése mindmind ilyen szerződésekkel történt meg. Most, a piacgazdaság kiépítésének korszakában — elismerem, paradox módon — újra nagy szükség van arra, hogy törvényi szinten határozzunk a kizárólagos állami tevékenység időleges átengedéséről és a kizárólagos állami tulajdonhoz (önkormányzati törzsvagyonhoz) tartozó vagyontárgyak működéséről.

— Hol tart a törvény előkészítése?

— Még a múlt év decembereben az Országgyűlés elé terjesztettük a törvényjavaslatot, s most a fontos megtárgyalni valók között várja a sorát. Ám addi sem áll az élet, mert a koncesz- sziós törvény csak egy jogszabályi keret, amelyet az egyes ágazatoknak a saját területükön, a speciális kérdésekkel részletezve ugyancsak törvényileg kell szabályozni. A szerencsejáték, a távközlési és a postatörvény tervezete már elkészült, most dolgozzák ki a szénhidrogén-kutatás területén is a jogszabályt. Mivel a fővárosi ön- kormányzat a világkiállítás kérdésében is csak a koncessziós törvény életbe lépése után dönt, április előtt a honatyáknak el kell fogadniuk azt.

Schöffer Jenő

A

j ■ z r • zz Mintha ostromallaniQ7nnTPII l pótra készülnénk. Soha

^ ennyj házJ disznótor

kevés vidámsággal és sokféle aggodalommal. A leölt disznófejű lábunk előtt hever, porzsoljuk, széthasítjuk, megtelnek a mélyhűtők, zsúfoltak a füstölők. Miféle prolongált adventi hangulatban élünk? Eszébe jut-e a disznófejűvel viaskodóknak, hogy a torokról a szegényeknek egészen más jut eszükbe?

Fejünk fölött zúg a történelem, mi meg naturális élmények rabjai vagyunk. Bizony, a disznófejű holtában is nagy úr. Az állatfarm röfögésétől és torz pofáitól nehéz még az álmunk. Színház az egész, nem kell mellre szívni. Biztatjuk magunkat ködös reggeleken. Ránkfér. Hiánycikk.

Egy nyugdíjas rámmorog, mert már nyakig gázol a szegénységben. Keserűen vagy mániákusan ismétli: „Bennünket leírtak.” No, nem az írástudók, mert azokra is rávicsorog már a halálos Tél. Az írás a világégéses hangulatban éppoly hatástalan, mint a szó, szó, szó. A múlt szülte körülmények szorításában vergődve nem akarjuk elhinni: az értelem, aliasznos élet húzhat ki bennünket a csapdából. Csak az. A gyűlölködés és a testvérharc legyöngít, beteggé tesz, olykor vérszomjassá.

A nyugdíjas nem buta ember. Indulatos, de gondolkodó is. Fölváltja szorongva az utolsó ötszázast és vége. A pénznek. Pedig szereti Adyt, aki a század elejéről is tud üzenni mai ismerőinek. Megfogyatkozott csapat ez, de őrzi a verset, a képet és az igét, az irodalom örökségéből azt, ami valóban élő üzenet. Történetesen egy Nagyúr képét, a disznófejűét, az undokot, kinek teste sertés, szívét is az védi, s vigyorogva, meredten ül az aranyon. Foszlány a múltból, ködkép a jövőnkből? Elmerengünk egy vagy két pillanatig. A szomszédból átszökik a vérszag, fortyog az abalé.

A mai tor nem hasonlítható össze sem a régiekkel, sem a majdani újakkal, melyről ábrándozunk. Egy nagy Házról, melyben mindennek rendes helye lesz, mely majd megvéd az Elet viharától. Jólétről álmodunk, miközben bolyongunk a szegénység sivárító sivatagában. Olyan számlákat fizetünk, amelyekről azt sem tudjuk, jól állították-e ki és igazából mi vagyunk-e a nem nevető örökösök? Már a büszkeségünkkel sem kérkedhetünk. A kompot, melyen élünk, most verjük szét a viharzó Vizen. S az Öbölben sem vár bennünket az aranyba öltöztetett nagybácsi, aki példát mutathatna nekünk a civilizált Életből, melynek állandó díszítő jelzőjének tudjuk a nyugatit és a jólétit.

Mit kezdjek hát a disznófejűvel? Kételkedjek aranyai valódiságában? Borotváltassam le sertéit, hogy ne véres kézzel kelljen szívét megtapogatni? Öljem meg, hogy ellenkezés nélkül lábaim előtt heverjen? Nézi a jövő tengerét az ember és reszket: nem tehetem! A küzdelem, a véres bírok nem játszható át a következőknek. Mi még látjuk és ismerjük őt, a disznófejűt, a gazdag Nagyurat, akiről elmondhatunk minden ocsmányságot, de azt nem, hogy élni akar veszettül és csatázik érte vadul. Bálint Gy. György

Vontatottan halad • a volt egyházi épületek visszaadása

Az újjáalakult szerzetesrendek többségének működéséhez még mindig nincsenek meg a feltételek: a privatizációs törvény hiánya miatt ugyanis nem kapták vissza a rendi élet gyakorlásához elengedhetetlenül szükséges hajdani épületeiket.

Mint Takács Nándor székes- fehérvári koadjutor püspök, a rendek szervezésével és e tevékenység koordinálásával megbízott püspöki referens elmondta, az 1950-es államosításokat megelőzően az akkor működő 23 férfi és 42 női szerzetesrend birtokában ezernél több épület volt. Valamennyi visszaadására, mivel azok az elmúlt évtizedekben többször is gazdát cseréltek, nem tartanak igényt a rendek, de a működésükhöz elengedhetetlen 100-120 épületre nagy szükségük lenne a rendi élet gyakorlása és az utánpótlás nevelése érdekében.

Eddig csak körülbelül tucatnyi épületet, illetve épületrészt vehettek birtokukba. Visszakapták rendházukat Hódmezővásárhelyen a jezsuiták, s Kalocsán is beköltözhettek volt épületük egy részébe. Móron és Máriavesnyőn ismét kapucinusok lakják a rend volt kolostorát, s Budapesten a Fő utcában is birtokba vették volt rendházuk egy részét. A ciszterciták visz- szakaptak néhány szobát a Zirci Apátság épületében, a karmeliták pedig budapesti kolostorukat, illetve keszthelyi hajdani házuk egyharmadát birtokolják. Ismét a pálosoké a budapesti Szikla-kápolna melletti rendház, valamint pécsi kolostoruk. A premontrei rend a csornai pré- postság épületében kapott szobákat. A kalocsai iskolanővérek Budapesten, a domonkos nővérek pedig Szombathelyen vették birtokukba hajdani kolostoruk egy részét.

A rendek többsége azonban megfelelő épület hiányában nehézségekkel küzd, nem tudja megoldani az utánpótlás nevelését sem. A premontreiek, a laza- risták és a karmeliták például — nagy anyagi áldozattal — külföldön képeztetik ki növendékeiket. A karmelita nővérek 8- 10 jövendő nővér külföldi neveltetését vállalták csekély nyugdíjukból.

Takács Nándor véleménye szerint a volt egyházi épületek visszaadási folyamata lassabban halad a kívánatosnál, s úgy érzi, ebben a kérdésben hiányzik a törvényhozásban dolgozók többségének jóindulata is. A kérdés megoldására pedig nagyon nagy szükség lenne. A társadalom ugyanis a szociális és morális problémák megoldásában, a fiatalok nevelésében, a betegek gondozásában igényli a szerzetesrendek segítségét.

Labilis állapotban

Mikor e sorokat írom az Öbölben a feszültség a csúcsra ért, dúl a háború, s a Baltikum sem sok jóval kecsegtet. Az emberiség gondja óriási, együtt és csoportonként egyaránt. Egy csoport, egy ország vagyunk mi is az egyetemes mellett a magunk- fájó bajaival. A nemzet meg sok-sok egyes emberből áll, s annak mindnek akad saját fejfájása, kinek kisebb, kinek nagyobb, amire gyógyírt, megoldást keres. Ám, mikor már csak szépek lehetünk, okosak nem, az eddig biztos talajon állók is labilissá válnak. Szinte nem ismerünk magunkra, mást vélünk, érzünk ma — vagy egyik pillanatról a másikra—, mint tegnap, holnap meg ki tudja mit. Egyszer jó kedvünk van, máskor rossz, olykor és egyre sűrűbben dühösek leszünk és kitörünk. Elég hozzá egy szó vagy hangsúly és úgy kiabálunk gyerekkel, férjjel, feleséggel, hogy zeng belé a ház. Hatása a kiabálónál megkönnyebbülés, a tűrőnél az ellenkezője, a levertség. (A szerepek persze cserélődhetnek.) Majd újra mindkettőben a józan-ész kerekedik felül, ami azt diktálja: ott egye meg a fene, majd csak lesz valahogy, ne marjuk egymást.

Azonban—és például — újból jön egy apró incidens, és már vége az okos szónak. Pénzt kellett volna kapnod, de a pénztáros oly lekezelőn közli a nincsent, s hozzá még olyan arccal, mintha minden nyavalya egyszerre lenne rajta. Csak a szülés nem, de hát az nem is betegség, s különben sem lányról, hanem fiúról van szó. Két napba telik, míg kihevered a hatást, s enged a nyomás a fejben és a szívben, s rájössz, jobb, ha máskor fütyülsz rá. S ezzel helyre is billen a lelki egyensúly. De csekély időre, mert ártatlanul — azaz csöppet sem támadóan — annyit mondsz otthon: hol is van a rádióújság, amit tegnap ide tettem, s akkora a becsapódása, akár egy bombáé. Rögtön plafonon terem a teremtés koronája. Teljes hangerővel és felháborodással dörgi, hogy ő nem nyúlt semmihez, egyébként, aki ilyen meg olyan rendetlen, az fogja be a száját. Jobb is sürgősen, mert a vihar hamarabb elvonul. De nem az utóhatása. A fej és ászív még aztán is pattanásig feszült. Szerencsére az emberi szervezet alkalmazkodási skálája széles, és csak-csak helyre áll az egyensúly.

Annyira, hogy nem is akar engedni belőle. Azért sem! És nem is tudja, mennyire igaza van és mily közel a következő próba. Szinte észre sem veszi, mikor itt van, s azt sem, milyen önvédelmi ösztön működött, hogy ne fussa el a méreg. Mert ugye, veszed a kagylót, hogy a kissé megkésett névnapi dísztáviratot — csak 16 forintos és 8 szavas — feladd. Minden rendben, a kedves hangú, nagyon udvarias kisasszony a visz- szaolvasás után kéretlenül még azt is közli, mennyibe került. 60 forint. Ó, mondod nyugodtan, mert már felkészült vagy, ilyen drága lett? Drágább csak elsejétől lesz, mégpedig 60 százalékkal. Itt léphetett be a „méregóvás”, mert elneveted magad, mintha a lottón nyertél volna. Sőt, a kipattant vicces ötletet is elárulod az ismeretlen nőnek: akkor gyorsan még ma összeszeded, kinek kellene az év folyamán -táviratban gratulálni és egyszerre elküldöd. A kisasszony is jót nevet, s még ingyen jó tanáccsal is szolgál: 30 napon belüli kézbesítésre féldíjjal feladható. Akkora mennyei öröm tölt el, hogy újabb bizar ötletedet is tudatod vele: közelgő születésnapodra saját magadnak is küldsz egy ilyen határidős táviratot. Akkor is őt keresd meg, mondja, s erre már együtt kacagtak. Olyan az egész, mint egy jó móka.

S valóban az is, meg nem is, mert mint a jó mesének: tanulsága van. A kedves hang kedvességet, az udvariasság udvariasságot szül, a nevetés pedig nevetést, melyben a lélek megkönnyebbül a kommunikációs egyetértéstől, s a hangulati egyhúron pendüléstől. Jó kedvet varázsol elő, olyat, ami tartja bennünk a lelket, stabilabbá, s nem labilisabbá teszi. Egy darabig biztos. És még nem is kerül pénzbe.

Vass Márta

Emlékezés

Felelősség és humanitás.

Napjainkban, amikor újra és újra értékelődnek az ’56-os események a történelmi kutatásokban, őszintén, nyíltan tárulnak fel a tények minden szinten. így én is újra lapozgatom a hazug állításokból és tanúvallomásokból ösz- szeállított vádiratomat. Már ennek ellentmondása is bizonyítja a törvénytelen párt által irányított és hamis vallomások voltát, és az abból származó megalázó ítéletet, szenvedéseket. Ezzel a tevékenységgel megalázó ítéletekkel nemcsak minket, hanem az azok kihirdetőit, bíráit is megalázták. Azon már el kell gondolkoznunk, hogy ezek a jog szolgalelkű alkalmazásával, önmagukat is megalázták (ki kit alázott meg?). Közben elővettem a „Ködös napok” című párt álal kiadott ’56-os eseményt megcsúfoló hazugságokkal tele levő „Fehér Könyvet”. Ez a könyv az októberi eseményt a csőcselékek által, a megmaradt polgárok és csendőrökből szervezett hadának hatalmi harcaként mutatja be. Ez a rend a nagy munkásosztályból, amelyre támaszkodott, amikor már látni kezdett, csőcseléket csinált. A népi demokratikus rend megdöntésével vádolták, holott a diktatúrában demokrácia nem lehet. Ok megmutatták, hogy míg mi a városunkban rendet, békét tartottunk, mindenki élte, még ők is a nyugodt mindennapi életüket, az esemény lezajlása után valósították meg az ellenünk koholt

céljaikat. A háború után születtek a hősök, vertek végig egy országot, börtönöztek be ezreket és akikről most külön meg akarok emlékezni, ok nélkül halálra is ítéltek két egyszerű embert Mány Erzsébet és Farkas Mihály személyében. Ezek az ők hadseregükben szolgáltak, bentről látták a törvénytelenségek sorozatát. F!gysze- rü szerény emberek voltak tehát és a bűnük annyi volt, hogy fegyvert akartak fogni azt, amit annyira szerettek a Hazáért és szabadságért. Fiatalként áldozták életűket és gyászolják ma is szeretteik és a város lakói is. A kopjafa az ő tiszteletüknek is szól. Itt vetődik— fel bennem a kérdés, hogy e bűnös cselekmények és ítélétek meghozói, végrehajtói hogyan néznek szembe az áldozatok hozzátartozóival és önmagukkal is, lelkiismeretükkel hogyan számolnak el. Akik e súlyos felelőtlenséget, bűnt elkövették és a jó júdáspénzt megalapozták maguk számára, de ma is felveszik. Kérdezem, meddig tehetik ezt felelőtlenül?! Ideje volna már őket személyesen nyilatkozatra bírni, vagy rákényszeríteni, hogy tettükkel elszámoljanak. Mert ha ezt nem tesszük velük, a felelősséget elfedi a mély humanizmusunk, akkor ez nem lesz jó útmutató a jövő generációnak sem. Ezt megkívánja tőlünk a történelem is!

Nádházi János a gyulai ’56-os forr. biz.

elnöke