Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
ükÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. december 8., szombat Kovácsok a Sárréten Műhelyeket csak a házaktól távol építhettek A Sárrét török utáni újratele- pülését követően hosszú ideig nem honosodott meg a kovácsmesterség ezen a tájon. Pedig munkájukra éppen úgy szükség volt itt is, mint bárhol az országban. A helyi vaseszközigényeket még az 1750-es éveket követően is vándorló cigánykovácsok munkája, valamint a Gyula, Nagyvárad és Debrecen piacain működő „vasasok” elégítették ki. Ettől kezdődően rohamos fejlődést tapasztal a korabeli dokumentumokat tanulmányozó kutató. Szeghalom esetében a következő fél évszázad alatt hat kovács működéséről tudósítanak az összeírások, sőt a céhese- dési folyamatban a helyi céh megalakulásakor már hét kovács is szerepel a más ipart űző mesterekkel közösen egy lajstromon. Közülük mindössze egynél jegyzik meg, hogy „zsellér”, ami a nincstelenség fogalma mögött megbúvó valódi iparost jelent, hiszen letelepedett, és megélhetését az általa űzött mesterség biztosította, nem pedig egy meghatározott földterület segítette pluszként ebben. Visszakanyarodva a kovácsmesterek rohamos megtelepedésének okához, tapasztaljuk, hogy ebben tudatos letelepítési politika játszott közre. A letelepítésben a fő hangsúly most is a nyersanyag meglétén volt. A vasneműkben szegény, világtól elszigetelt Sárréten ezen a gondon a helyi közigazgatás segített, mint azt a füzesgyarmati községi pénztárkönyvekből kiolvashatjuk (1798). A XVIII. század végén a sárréti kovácsok részére a vasat a községek biztosították, mégpedig általában évente egy-két alkalommal a debreceni piacról, ahová a nyersvas rudak a felvidéki bánya- és iparterületekről kerültek. Mint említettem, a vasat rudakba öntve szállították a piacra, ahol annak ára méretétől függően (ez átlagosan 162 centi körül mozgott), 1 váltóforint 24 krajcár és 1 váltóforint 85 krajcár között ingadozott. Az így meg-megszerzett vasból azután a kovácsok megfelelő díjszabás mellett végeztek munkákat a helyhatóság részére, főként a hivatali fogatok vasalásának javítását, valamint a községháza vaselemeinek javítását, újbóli vasalását és patkolást. A vasasok munkáikkal megjelentek a környező vásárokon is, ahol a XIX. század első évtizedeinek Békés megyei piacrendeletéből tudjuk, hogy helypénzt kellett fizetniük, így szekér után 32 krajcárt. Ugyanebből az iratból és a már említett füzesgyarmati pénztárkönyvből az is kiderül, hogy egyes fémtermékekért mennyi pénzt kapott a kovács, vagy a már ekkor elkülönült lakatos. Egy öreg (nagy) pléhzár 35 krajcárt, harminc szeg 24 krajcárt kóstált, míg két ló patkolásáért és a hozzájuk tartozó szekér vasalásáért 1 váltóforint 34 krajcárt is kérhetett a mester. A nyersvas beszerzésének helye a XIX. század első éveitől megváltozott. Ekkortól a viszonylag közelebbi nagyváradi piac látta el a Sárrétet vassal, amit a bihar megyei Béli-hegységben kitermeltek és öntöttek rudakba. A községekben a kovácsok helyét II. József tűzvédelmi rendeleté (1788) jelölte ki. így a település házaitól biztos távolban emelhettek műhelyeket. Ezeket úgy alakították ki, hogy mind a vasmegmunkálásnak, mind pedig a patkolásnak külön helye volt. Ennek megfelelően a tényleges műhely (izzítókohó, megmunkálóüllő) három oldaláról zárt szín volt, míg a patkolást ennek előterében, egy megnyújtott eresz alatt végezték el. A műhely csak a XIX. század közepétől fogva honosodik meg a falu belterületén, mely szükségessé tette, hogy minden irányból széltől, illetve az illetéktelenektől védett legyen. A műhely „helyváltozása” a kovácsmesterség társadalmi presztízsének növekedését is mutatja. Ugyanígy reprezentálnak a későbbi tűzvédelmi utasítások is, melyekben a fő feladat a tüzekkel dolgozó, azokat ismerő kovácsokra hárul. A kovácsemberek a megelőző évszázadokban nagy tiszteletnek örvendtek, hiszen a kovács maga is tanult ember volt. 1830-ban a mesterség kitanulásához három esztendő kellett, melynek költségei a kötelező vándorlással együtt elérték a 300 váltóforintot, továbbá a műhely megalapítása és felszerelése is körülbelül ugyanannyit emésztett fel (K. Nagy Lajos jegyzete alapján). Még egyszer visszatérve a műhelyre fontos kiemelni, hogy nemcsak a mesterség helyszíne volt, hanem kiemelkedett társadalmi, közösségalakító szerepe is. A helybéli lakosság itt oly információkhoz juthatott, amik kinyitották előttük a nagyvilág kapuit. A messze vidékekről érkező, patkoltatni és pihenni megálló utazók elbeszélései közelebb hozták a világot és a bennük zajló eseményeket is. Az sem volt ritka, hogy a kovácsműhely eresze alatt hűsö- lők előbb tudták meg a nagy fontosságú híreket, mint azt a hivatali vezetés kihirdette volna a faluban. A kovácsmesterség igazi alkonya az ipari méretű fémművesség megjelenésével vette kezdetét, majd a Sárréten az 1950-es évek elején szinte teljesen elhalt. Történetesen Szeghalmon 1952-ben 16 kovácsmester szüntette be működését, illetve adta le iparengedélyét. Napjainkban már csak elvétve működik néhány mester, így Vésztőn a termelőszövetkezet védőszárnyai alatt, vagy a mesterség hattyúdalát megjelenítve Füzesgyarmaton, de már nem eszközkészítőként, dísztárgyakat előállítva. Kele József Üllő, kohó a füzesgyarmati tájházban Kovácsmühely bejárata patkolószínnel A reformkor szülötte, európai láncszem Herendi porcelánipar December 13.: Luca Amikor meglátják, ki a boszorkány Herend, a magyar porcelánipar egyik hazai fellegvára, s egyben az élenjáró európai porcelánművészet láncszeme, több mint másfél éyszázados múltra tekinthet vissza. A magyar agyagipar, porcelánipar ennél is régebbi hagyományokkal rendelkezik. Középkori településeinkről előkerült tárgyi emlékek, a levéltári adatok, céhiratok arról tanúskodnak, hogy a magyarságnak kedvelt foglalkozása volt a fazekasság, az agyag- művesség. Veszprém megyében még ma is lépten-nyomon bukkannak elő az e tájon erősen képviselt agyagipar termékei. A falvak elszigetelődése következtében a helyi ízlés tájjelleggé lett. Jel- legzetes formakincs és díszítőmód alakult ki az edényeken. Minden átvett idegen forma és díszítőelem egyéni ízt kapott. Az ólommázas technikával dolgozó helyi fazekasokon kívül a magasabb igényeket kielégítő ónmázas kerámiatechnika is meghonosodott Magyarországon. A népi fazekasság mellett a ■ 15. század végén működött Mátyás király budavári majolikagyártó műhelye, ahol firenzei majolikások pompás edényeket gyártottak. Számottevő cserépedényeket csak a török uralom visszaszorulásakor készítettek ismét hazánkban. Művészi majolikamű- vességünk és céhrendszerbe tömörült fazekasságunk részben a török világ sajátos formakincsével, de főként a hazánkban letelepedett habánok ízlésével gazdagodott. Fellépésük döntő hatással volt a magyar fazekasipar fejlődésére, mert technikai felkészültség és művészi ízlés tekintetében felülmúlták a hazait. A múlt század első felében egy dunántúli kerámiaközpont alakult ki: Pápa, Városlőd, He- rend és Bakonybél gyártott kemény cserepet vagy porcelánt. Ez a kerámiakultúra kiindulópontjául szolgált a herendi manufaktúra létrejöttének. Iparművészetünknek kevés olyan ága van, mint a kerámia- és porcelánipar, amely kezdeti kibontakozásában annyira összefonódott a reformkorral, amelytől ez az iparág oly sok segítséget és biztatást kapott. Maga a herendi porcelánipar is a reformkor szülötte. A tél eleji jeles napok közül a Luca-nap a legközismertebb, melyhez sok babona, hiedelem és szokás fűződik országszerte. E babonák, hiedelmek, szokások tartalma jórészt termésvarázsló, termékenységvarázsló és gonoszűző jellegű. Megyénkben is igen sokat ismernek közülük. A szerencse megkötéséhez az a hiedelem fűződik, hogy ezen a napon semmit sem szabad kiadni a háztól. Vendégségbe sem szabad menni, mert elviszik a szerencsét, de azért sem, mert ahova mennek, ott rontást okoznak. Az asszony különösen nem mozdulhat ki, mert akkor a kotlója nyugtalan lesz. Annak érdekében, hogy sok aprójószág legyen, borsót hánytak szét a ház közül vagy az udvaron. Mosni nem szabad ezen a napon, mert akkor sok aprójószág hull el a következő évben, varrni pedig azért nem tanácsos, mert bevarrják a tyúkok fenekét, és nem tojnak. Hogy jó tojók legyenek, annak érdekében megkotorják a tyúkokat a piszkafával, és még varázsló szavakat is mondtak hozzá: Az én tyúkom mindig kotojjon, tojjon, A szomszédoké meg csak mindig kúráljon! Battönyán Luca-ustort is készítenek, amivel megveregetik a nagyobb állatokat, hogy egészségesek legyenek. Nem szabad azonban ezt gorombán csinálni, mert akkor az állat rettegés lesz. Sokfelé szokás volt a Luca- pogácsa sütése. A pogácsákba tollat szúrtak, és mindenki választott magának egyet a sütés előtt. Akinek a tolla a sütés közben a legjobban megpörkölődött vagy elégett, arról azt tartották, hogy ő hal meg leghamarabb. Szőni-fonni sem volt szabad ezen a napon, mert ha valakinek elszakad a fonala, annak az élete fonala is elszakad; ha pedig ösz- szegubancolódik, akkor betegségek érik. Azért, hogy a Luca ne bántsa őket, az asszonyok inkább nem dolgoztak, hanem vendégségbe mentek,.sőt kocsmába is elmehettek ezen a napon. Ismerik mindenfelé a Luca- szék készítésének szokását is. Úgy tudták a régi öregek, hogy ha Luca napján elkezdenek egy széket fabrikálni, amelyen karácsonyig mindennap dolgoznak egy kicsit, akkor arra ráállva az éjféli misén meglátják, hogy ki a boszorkány. Ennek azonban olyan feltételei voltak, hogy a szék minden darabjának másfajta fából kellett lennie, vasszeg nem lehetett benne, csak csapolni volt szabad. Mindig csak éjszaka lehetett dolgozni rajta, szótlanul, és akkor sem szólalhatott meg a gazdája, amikor az éjféli misére ment, mert úgy hiába dolgozott rajta. Valami hiba mindig közbecsúszhatott, mert arra senki sem emlékszik, hogy valaki ezzel a módszerrel valaha is megnevezett volna boszorkányokat. Lányok szokása volt a Luca- cédula írása, amivel mint érdekességgel még ma is szoktak játszani. Tizenhárom cédula közül tizenkettőre egy-egy férfinevet írnak, a tizenharmadikát pedig üresen hagyják. Mindennap kihúznak egyet a párna alá helyezett cédulákból, de csak bal kézzel szabad. Amilyen név marad karácsony estére, olyan nevű férje lesz a lánynak, ha pedig az üres cédula marad utoljára, az azt jelenti, hogy a következő évben nem megy férjhez. Vidékünkön nem terjedt el a Dunántúlon még ma is élő népszokás, a kottyolás, a Zombáról idevándorolt, Orosházát alapító ősök azonban magukkal hozhatták, mert a közeli Gerendáson sikerült nyomára bukkannom. Ahogy itt mondták: „ko- tyúzni” jártak ezen a napon a férfiak; Egy nagy tuskót vittek magukkal. Ezt rendszerint annak a háznak az udvaráról szerezték, ahova bementek. Behúzták a konyhába, ráültek, és láncos botjukat a földhöz ütö- getve énekeltek vágy verseltek: Luca, Luca, kitty-kotty, kitty-kotty, gelegonya kettő. Ennek a gazdának annyi csirkéje legyen, mint az égen a csillag, földön a fűszál. Kitty-kotty, kitty-kotty, gelegonya kettő. Míg a jókívánságokat mondták, kukoricát szórtak a fejükre, hogy a tyúkok sokat egyenek és tojjanak. A kotyulókat valami étellel-itallal megkínálták, majd azok elköszöntek, de a nagy tuskót otthagyták, hogy a gazda bajlódjon vele. B.Z. Herendi porcelán (Kovácsi Miklós felvétele — MTI-Press)
