Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-08 / 288. szám
1990. december 8., szombat Sors és hitvallás Az írószövetség Móricz Zsigmond Körének nyilatkozata Lapunk örömmel ad helyet az írószövetség Móricz Zsigmond Köre nemzeti összefogásra, együttgondolkodásra felhívó hitvallásának. Most a szavak devalválásának, a tettek visszájára fordulásának idején — úgy gondoljuk — tere kell hogy legyen a tiszta beszédnek. Történelmünk tragédiája, hogy a háború után a magyar újjászületésben reménykedő legáldozatosabb erőket csapdába ejtette a világforradalom álarcát viselő, valójában ellenforradalmi hatalom. A magyar történelem tizenötödik századvégi végzetes fordulata óta kimutathatóan összefüggő fejlődésvonalat találunk, melyben a küzdelem a nemzet oly sokszor fenyegetett megmaradásáért összekapcsolódik a társadalmi haladásra törekvéssel, a magyar nyelv és kultúra fejlesztésével. Ez a folyamat szinte töretlen Károli Gáspár magyar bibliájától a Márciusi Frontig, a szárszói konferenciáig, a népi kollégiumokig, a fényes szellőkig. De ezerkilencszáznegyvenötben a forradalmi örökséget képviselő, saját gyökerű magyar haladó mozgalom tartós fellépését lehetetlenné tette a nagyhatalmak titkos megegyezése térségünk sorsáról. . Az idegen elnyomást megvalósító zsoldosok nyilvánvaló önleplezése — koholt perek, gyilkosságok, tömeges terror — csak ezerkilencszáznegyvennyolc-ötven körül következett be. S talán ettől a tömeges csalódástól számíthatjuk a gondolkozás felszabadulásának kezdeteit is. A terror évtizedei: a társadalom gazdasági és erkölcsi bomlása, a nemzeti azonosságtudat rombolása, a nép számbeli szörnyű megfogyatkozása — történelmi szakadékba zuhanásunk évtizedei. Ám a gondolkozás terjedésének, az öntudatra ébredésnek, a szándék megszületésének évtizedei is. Közben az erkölcsi szétválasztó: a történelmi 1956 — a megalázott, megnyomorított néj> kétségbeesett, hősies kísérlete, hogy széttörje láncait. Évszázadok forradalmainak és szabadságharcainak méltó folytatása, fénycsóva Európa reménytelen egén. Hősei és mártírjai — maga Nagy Imre is — azért magasztosultak történelmi nevekké, mert fel tudtak nőni a felkelő nemzethez. A felkelést, miként 1849-ben, megint idegen fegyverek fojtották vérbe, s az elvetemült szolgáknak mégegyszer sikerült megszilárdítaniuk az önkényuralmat. Ám ezekben az évtizedekben gyűjtöttünk csakazértis erőt a megmaradáshoz, a fordulathoz. A bitókkal, börtönökben, s az állam fondorlatos ketreceiben sanyargatott magyar nép ellen tudott állni a legtökéletesebbre formált elnyomatásnak és kibontakoztatta a gondolkozás forradalmát. Az emberi, értelmes gondolat behatolt nemcsak az eltiportak és megnyomorítottak tömegeibe, hanem megrendítette a szolgák és haszonélvezők önbizalmát is. Akiknek sorsa a legnehezebb volt, a gyárak és a földek népe, akiket idegen, ostoba öntőformákba erőszakoltak, azok tették a legtöbbet. A gondolkozás forradalmának voltak eredményei; a falvaikból elűzhetetlen parasztok és agrárszakemberek létrehozták a mezőgazdasági kényszernagyüzemek és a háztáji gazdaságok sikeres szimbiózisát, s ez lehetővé tette, hogy népünk elkerülje a szovjet, lengyel, román nyomorúságot. Fel kellene jegyezni — s fel is fogjuk jegyezni — mindazoknak a nevét, akik ébren tartották a magyar kultúrát, azonosságtudatot, lelkiismeretet. A fordulat alapja a nép állhatatossága volt, és a további fejlődés is ettől az állhatatosságtól függ. Milliók hite, megszenvedett bölcsessége az a szikla, amelyen megtört és megtörik a tengernyi hazugság, rágalom, cselszövés. Még csak elindultunk. Még nem alakítottuk át intézményeinket a nép akaratát hatékonyan kifejező szervezetekké; még nem alakítottuk át gazdaságunkat termékeny és sikeres műhelyekké; még nem szerveztük meg kultúránk felvirágoztatásának és utódainkra örökítésének lelkiismeretes és okos közösségeit. Az irodalomban sincs még elég tere és becsülete a történelmi folytonosság felelősségét viselő nemzeti örökségnek. Pedig sehol a világon nem forrott össze jobban a nemzeti lét az irodalommal, mint éppen nálunk. Magyar nemzet úgyszólván nem is létezhetne Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Móricz és József Attila életműve nélkül. Most megint olyan időket élünk, amikor vállalnunk kell a világ, a társadalom, a nemzet gondjainak és jövőjének újrafogalmazását. Híven az elnyomás évtizedeiben folytatott küzdelmeinkhez a körök, társaságok éppen ma, a kultúra új- raszerveződésének idején sem vonhatják ki magukat a jövő alakításának igénye és felelőssége alól. Olyan helyzetbe kerültünk, hogy rajtunk is áll, miképpen alakul nemzetünk jövője. A többpártrendszer hívei vagyunk, és ez egybevág azzal, hogy a mindennapi munkában azok a természetes szövetségeseink, akik önszerveződő egyesülésekben pártelfogultság nélküli nemzeti összefogást valósítanak meg. Az írók helytállása nélkül csonka lenne jelenünk és holnapunk. Hiszen az irodalom a nemzet emlékezete és várakozása. Az írószövetség 1990. októbere Móricz Zsigmond IRODALOM—MŰVÉSZET ■kÖRÖSTÁJ Magyari Barna: Történik tizenharmadik hónap elsején Picasso festékes kezét beletörölte a tiszta hallgatásba aztán köpött egyet és azt mondta ez itt a Csendes óceán-makett a jegenyefák négyezer métert szaladtak hogy megőrizzék karcsúságukat majd bevágtak két-két üveg sört s már nem értették a faviccet Juhász Gyula gyűrött depresszióit vasalta aztán levágott két méter szomorúságot és szívéhez kötötte Annát te elhagytál ezért kenhető hangulatomat kenyérre tette sXf arcán zöldhagymával ette a káröröm Rózsa Endre: Moll dal 5 Sötétedik már, s egyre korábban; a parkban még lányok kuncognak alig csillapodóan, durcás mellükön utó-reszketéséyel a nyárnak, néptelenebbek mégis az órák: valahány ablak az utcasoron van, nyikorog hosszasan, s homályos szélbe lábad. Kilátástalanabb az elnyúlt este; minden jelenség talppontjában kövek hánykódnak, magába fordul a világ és ott belül leírhatatlan nagy a csend, csak az aggastyán fák töprengnek maguknak mind mélyebb és hosszabb árnyékokat. Lámpák halásszák végig az utcát. Ősz ivadéka, mag léhája, esendője pornak, mondd, mit akarsz még? Hegedűd a tücskök hónaljára szárad, s fagy vés majd helyetted remekbe egy múlhatatlan arcéit... Kántor Zsolt: Magány és megvetés A hiúság és éthosz A megbánás működik. Az elkövetés előtt, a cselekvés köz- . ben és után is. Bármit megbánunk, dobogni kezd a szívünk és szeretnénk visszapergetni az időt. Pedig, ahogy megtörtént, úgy van. Bármit megbánhatunk, nemcsak a bűnöket, hanem apró napi dolgainkat is. Valakit felhívtunk telefonon, félreértette az üzenetet, amit közvetítettünk, amivel örömet akartunk szerezni, azzal megsértettük. Allúziók lüktetnek a szavak mögött. S ettől nem tudunk egyértelműek lenni. Föllép a fölös többrétegűség, ami a nyers mondandót kényszeredetten teszi bonyolulttá, homályossá. Azután megbánjuk, hogy vállaltuk a közvetítő szerepét. Megbánjuk azt is, tulajdonképpen azt is, amiről nem tehetünk. S ez a túlzott gyónási beidegződés minden cselekedetünket bevonalkázza, egy négyzetrácsos meg- bánási lelkiismereti hálón (rácson) át nézzük önnön előkészületeinket bizonyos tettek megtételére. Könnyen úgy járhatunk, mint aki azt akarta mondani a telefonba, hogy „csupa jót mondott rólad X” és a készülék recsegése (huzalhiba) miatt csak a végét hallja a delikvens: már megint mondott rólam valamit X. Elég. Lecsapja a kagylót. S elkezd haragudni arra is, aki közvetítette ezt a Bármit. S elérkeztünk a pletyka természetrajzához. Nem haragszunk arra, akitől azt halljuk, hogy valaki jót mondott rólunk. Ellenkezőleg: bármiféle információ, ami terjed velünk kapcsolatban: hamis. A legjobb az lenne, ha semmit nem beszélnének rólunk. Fenét. Elbeszélés, lerohanás, ámítás nélkül nem terjednek információk. S erre hiúk vagyunk. Persze hiúságunk megbánás. Hibáink ta- kargatása. Önmagunk hibáiról való jelzéseinek visszavonási kísérlete. A megbánási hálón keresztül megszűrődnek sokszor olyan tervek is, amelyek használnának az image-nak. 6 Fennakad sokszor gátlásainkon sok jó gondolat, hibátlan elképzelés is. S áteresztődik néhány méltatlan cselekedet. A művész is'közvetítő. Médium. S az anyag, amivel bánik* ugyanúgy tele szemcsékkel, fináncszálakkal, görcsökkel, mint az allúziókkal átszőtt hétköznapi nyelv. Az indulatok, érdekek sokszor átszínezik a mondandót. S aki kapja az üzenetet, nem hámozza ki; az első, amire fölkapja a fejét: a hanglejtés, a színezet, a tónus. Manapság elvi vitánkban is a hiúság tónusával van a baj. Nincs benne az éthosz mélysége. A tartás hiányzik a mondatokból. A méltóság színezete. Hogy legalább EZ egyértelművé tegye a mondanivalót. Hogy jó szándék van bennünk. Ahogy Nietzsche mondja: „Jóemberek soha nem mondják az igazat, betegség a szellemnek, ha ilyen jó.’’ Igen. A grimasz géniusza is tudta: a jóságot áttételesen érzékelteti a bölcs, hogy aki felé irányul, ne érezze tolakodó, fellengzős, gőgös megkegyelme- zésnek, beavatkozásnak, megalázó segítségnek. A hiúságban sok jó van. Elegancia, báj, intellektuális játék. Csak a baj ott kezdődik, ha a miliő nem méltó erre a játékra, s félreérti a hiúság metanyelvét. Ilyenkor kiátkozás jő, kirekesztés, nincs engesztelés. Az áttételeket, s mindenféle megbánási hálókat összekaszabol egy Vá- tesz-Bábu. S az okosságot kivagyiságnak tünteti fel. S kész a büntetés, az ítélet (amely természetesen kételyek nélküli!): magány és megvetés. Száműzetés önmagunkból és másból. A hülyékre azonban ráesteledik. „Aki engedelmeskedik, nem hallja önmagát” (Nietzsche). A női hiúság érzékeny, a férfié kegyetlen (agresszív). Női blues a hiúság. Tapintat, maszk Balassa Péter írja Az öncenzúra dicsérete című írásában: „A szellem embere lesz a felelős elsőrendűen, ha tovább hiszteri- zálódik és egyre agresszívebb lesz — rettegésében, beteges önbizalomhiányában, mélységes feudalizmusában és elitek általi magárahagyatottságában — a magyarság... A szó valóban csontot tör, és itt most sokan csontot akarnak-tudnak tömi, vagy pedig csak erre-ennyire képesek. Ez volna akkor az írástudók újabb — hányadik? — árulása. Ha a szellemnek nevezett tudás csak destruktív és destabilizáló hatalomként működik és visszaél, akkor ne tartson igényt arra a szerepre, amire oly gőgösen féltékenyen ügyel, de betölteni képtelen.” Lecke. Ez a szó ugrik be. „Már megint kettest kaptál kisfiam?” Volna eszed, csak nincs türelmed, SZORGALMAD. Légy befelé erős, ne kifelé csupán. Vágd be a féket, ha a düh sírásba csap át. Olyankor nem szabad leírni semipit. A közlés tiszta. A beszéd üveg. Át kell lásson rajta a melankolikus, a szenvedő, a hiú, a magányos is. A vita = klenódium. (Klenó- dium = drágaság, kincs, ereklye.) Ne törd szét. , Valami azáltal lehetetlenül el, hogy mindenáron lenni akar, még akkor is, ha nem teremtődött még meg az attitűd, amiben életképes lesz, lehet. A mindenről lemondó bűnösben a hedonistánál, betegesebb az alkalmi önmegtartóztatónál, mert élvezeteken túli kielégülésre tör, féktelenül maga előtt tolva, ünnepi dísszé fetisizálva a szemrehányás, a megvetés pajzsát és az önsajnál tatás dárdáját. Ész-nélküli befeléfordulás, gyengeség, gonorhea. Próbára kell tenni a szomjúságot. Ez a mindenről való lemondás kerítette hatalmába korunk hajszolt, politikai vitázóit. Lemondtak ők a tapintatról, lemondtak a toleranciáról, a tiszteletről, az egymás iránti kíváncsiságról. Csak idegekkel, csápjaikkal éreznek, gondolataikkal nem. Engesztelés, kétely Egy út van: szabadulás önmagunktól. Bár maszkot veszünk fel, tisztességesek maradunk. Az álarc önmagunk ellen is sokszor megvéd. Mert itt a megbánás megbú- jás. Panelek, blaszfémiák, pleo- nazmusok feszítik szét a gyóntatófülkét, ami egykor szent hely vala. A szentség nem abból állt, hogy mindig óriási igazságok közöltettek itt. Hanem a meghallgatás, a beszédek közötti csend varázsolta méltóvá a helyet a gondolatcserére. Volt idő a válaszokra! Volt idő kimunkálni, megcsiszolni a Beszédeket. Alávetni próbáknak, kísérleteknek a BENSŐ lelki laboratóriumában. Most nincs szakítószilárdsága a mondandónak. Nem átgondolt a csend, ha van. Legtöbbször a megbántás veszi át a megbánás helyét. Senki nem engesztel, nem kér kegyelmet, így bizonyára üdvösséget sem nyer. Benyó Ildikó: Festőnő
