Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-30 / 305. szám
0 1990. december 30., vasárnap ukÖRÖSTÁJ „Adakozzanak...” Öt-hat éves lehettem, amikor szüleimmel Gyulán a városközpontban sétáltam. Felfigyeltem egy üldögélő koldusra, akinek a sapkájába többen aprópénzt dobáltak. Gyermekfejjel — talán a gyors meggazdagodás reményében — azonnal megszületett bennem az elhatározás, hogy ezt én is kipróbálom. Gyulán, az Árpád utcában laktunk, ami eléggé forgalmas hely volt már abban az időben is, így hát ezt a környéket választottam, hogy kiüljek kalapoz- ni. Igenám, csakhogy alkalmas sapkát nem találtam, gondoltam, megteszi egy szemetes lapát is. Kiszöktem az utcasarokra, a szemeteslapátot magam elé tettem és úgy ültem, hogy az egyik lábamat magam alá húztam, miután emlékezetem szerint a koldusnak is csak egy lába volt. A járókelőket arra kértem, hogy adjanak pénzt nekem is. A részletekre már csak édesanyám elmondásából emlékszem. Talán 10-15 percig ha koldulhattam. Néhány forintom össze is jött ezen az akción. A szomszédok ugyanis „elrontották” kisded játékomat, mert értesítették a szüléimét, akik kétségbeesve rohantak, hogy beszüntessék a nekem áldásosnak tűnő tevékenységemet. ' Nem kell ecsetelnem, hogy mit kaptam az ötletemért. Felnőtt fejjel visz- szagondolva erre a gyermekkori esetre, tényleg mosolyogni való, de ha az ember a jelen gazdasági helyzetbe és a várható 1991. évi kilátásokba belegondol, talán hasznomra válik, hogy a koldulásból előtanulmányokat folytattam. Dr: Gál László székely góbé, aki legurult a hegyoldalról szekerestül-lovastul. Amikor kivették a törött szekér alól, és látta, hogy a lova is megdöglött, a lába meg eltörött, éktelenül elkezdett ne verni. Megkérdezték, hogy miért, mire csak ennyit mondott: „Ennél már csak jobb jöhet! ”... Dr. König János (az öregebb) megszán, és ad egy jegyet. Igenám, de ő éppen uzsonázott, és eközben látott maga előtt egy könyörgőkérő szemű kisgyereket. Kihajolt, megsimogatta a fejemet, és a kezembe nyomott egy marék bonbont. Annyira elszégyelltem magam, hogy elsompolyogtam a pénztár el°l- Koszta Rozália Dramolett Két „t”-vel, mert hátha múltidő Családi albumok, vagy egyszerűen csak kopott clpősskatulyák sokszor TÖBBKÖTETES CSALÁDREGÉNYT ÖRÍZNEK, KÉPEKBEN ELBESZÉLVE. Böngészve ezeket a fotográfiákat hol borús, hol meg derűs az ember kedve. Mert tudjuk ugyan, hogy egyszer mindenki volt kisgyerek, sőt, bőgő CSECSEMŐ,----MÉGIS RÁCSODÁLKOZUNK MONDJUK A NAGYMAMÁRA, AMINT FÉLÉVES EN HASAL VALAMI TAKARÓFÉLÉN, ÉS AZ EGYETLEN ÖLTÖZETE A MASNI A HAJÁBAN. Most, szilveszterre készülődve, néhány felelős beosztású felnőttet kértünk MEG ARRA, KERESNÉ ELŐ EGY GYERMEKKORI FOTÓJÁT, S MELLÉ EGY KIS TÖRTÉNETET. ALKALMI ,ALBUMUNKBAN” SZEREPELNEK’. FÜLÖP BÉLA, AZ OROSHÁZI Táncsics M ihály Gimnázium és Ipari Szakközépiskola igazgatója, dr. Gál László, Békés megye rendőr-főkapitánya, Koszta Rozália festőművész, dr. König János, fogorvos és dr. Szekeres István, az OTP Békés megyei IGAZGATÓJA. Gizi meg a bonbon Mitől férfi a férfi? Mint általában az egyedüli gyerekek, kiskoromban sokszor unatkoztam én is. Lehettem vagy négy éves, amikor otthonról elcsatangoltam. Annak idején Gyula egyik végén, a Galbács kertben laktunk, ami á város- központtól két-három kilométerre lehet. Szóval négy éves koromban gondoltam egy nagyot, és besétáltam a központba. Aznap édesanyám éppen új cipőt adott rám, s bizony amikor visszafelé totyogtam, annyira feltörte az egyik lábamat a topánka, hogy útközben ledobtam, arra gondolva, hogy ez biztos nem az én méretem. Szerencsére ez az otthonunk közelében történt. A szomszédok látták, hogy eldobtam a kiscipőt és utánam hozták. így aztán otthon nem tört ki a botrány, de édesanyámék így tudták meg, hogy milyen csatangoló csemetéjük van. Meg kell, hogy mondjam, a csavargásról azóta sem szoktam le. Szerencsémre bejárhattam Európa nagy részét. Dehogy visszatérjek mondandóm elejére, voltak azért társaim is a csatango- lásban. Be-betértünk egy-két utunkba eső boltba, hogy dobozokat kéregessünk, amibe aztán a babákat, játékokat tehettük. Lehettem már hathét éves, amikor rászoktam a mozizásra. Talán mondanom sem kell, nem volt pénzünk arra, hogy ehhez a szenvedélyemhez sokszor belépőjegyet váltsak. Legtöbbször vágyódva néztem azokat, akik jeggyel a kezükben besétáltak a nézőtérre. Egy alkalommal az jutott eszembe, hogy megbűvölöm a pénztárosnőt. Még a nevére is jól emlékszem: Zsíros Gizinek hívták és nagyon szép, telt asszony volt. Odakönyököltem a pénztárablak elé és mereven néztem a jegyárusítót, hátha Hát miből lesz a cserebogár, és kiből a fogorvos?! Ez a fénykép 1944. augusztus végén készült rólam. „Oly korban éltem én ”, amikor repülő kismadarak helyett bombázókat láttam az égen, amiknek térkép volt e táj. A beszéddel együtt tanultam meg, hogy „légiveszély Bácska- Baja, légiveszély Budapest”. Radnóti Miklós a bori munkatáborban már megírta a Raz- glednicákat és szegény még hitte, hogy az ilyen gyerekekben „egyszer még megnő az értelem”. Tizenöt évvel később Budán, a Toldi gimnáziumban tanultam meg egy történelemórán, hogy „aki a múltat nem ismeri, arra ítéltetik, hogy újra élje azt” — de nem az Antall József volt a tanárom. Tavaly egy zsaru haverom azzal ijesztgetett, hogy ha bunyó lesz — mindig a kövéret verik. Tényleg igaza lett, a román tévében nemcsak én láttam, amikor tévedésből egy golyófejű banktisztviselőt vertek össze. Már akkor elhatároztam, hogy fogyni kéne, de amikor megtudam, mit hoz a ’91-es esztendő, elszántsággá érett meg bennem a karcsúsodás. Rövid sértegetés után egy vendéglátós haverommal megegyeztünk egy hosz- szantartó fogyókúra versenyben. A nyertes nemcsak szép lesz, de a fenti okok miatt okos is. A vesztes január végén fizeti a sört a szaunában, és a füstölt csülköt a Halászban, ugyanakkor kötelezi magát, hogy megjelenik tangában a városi tévé stúdiójában, és híreket mond az éjszakai horrorfilm előtt. Ha én leszek a vesztes, úgy járok, mint a Fiatal feleség és kicsit idősebb férj lakást vásárol az OTP- től. Nemrégen házasodtak, így kérik a szociálpolitikai kedvezmény megelőlegezését, mert vállalnának két gyermeket 6 éven belül. Az ügyintéző elkéri a férj személyi igazolványát, belenéz és sajnálattal közli, hogy nincs lehetőség a kedvezmény megelőlegezésére, mert a félj már elmúlt 35 éves. A férj dühös, hogy a jogszabály nem tartja őt olyan férfinek, aki képes még két gyermek nemzésére. Majd át- öjpli fiatal feleségét, és megkérdezi: ugye te jobban bízol bennem, mint az OTP? Utóirat: Tisztelt ügyfelünk 4 éven belül teljesítette vállalását, a szociálpolitikai kedvezményt utólagosan jóváírtuk számláján, de még ekkor sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a jogalkotó miért nem tekinti őt igazi férfinek. Dr. Szekeres István Az összeállítást készítették: Béla Vali, Gubucz Katalin és Tóth Ibolya. Fotók: Fazekas Ferenc és Kovács Erzsébet alkalmi albumunk Apró—csetlő Minden azzal kezdődött... Az úgy volt, hogy tavasszal a hegyekbűl csak úgy lezúdult a megolvadt hóié, és hirtelen megáradt a Nádas patak Kolozsvárott. Mi ott laktunk a Kerekdomb alján, valami bérelt házban. Édesanyám a sörgyárban volt kétkezi munkás, édesapám asztalosként dolgozott valakinél. S akkor jött a víz, és elöntött mindent, az utcákat, az udvarokat, a házakat. Mesélték később, olyan nagy volt a víz, hogy apám melléig ért, s engem magasra tartott, a feje fölé. Valószínűleg kerekre nyílt szemekkel néztem mindent, hiszen az egészből nem értettem semmit. Úgy nézhettem, mint itt a képen, amelyet Clujon, a Ferdinánd király utca 86 alatti fényképész készített, — s bár látszólag kíváncsian tekintek a jövőbe, tulajdonképpen, azt hiszem egyetlen gondolat foglalkoztatott: takarjanak már be, mert fázom. A keltezés: 1940. I. 6. Én akkor román állampolgár voltam. Nem sokkal ezután a város Kolozsvár lett, s én lettem magyar állampolgár. Háború, németek, oroszok, mindenünk eltűnt, maradtunk szinte ilyen meztelenül, és lettünk ismét román állampolgárok. Hát nem különös játéka a világnak? S minden azzal kezdődött, hogy megáradt a Nádas patak... Fülöp Béla
