Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-30 / 305. szám
0 1990. december 30., vasárnap ■kÖRÖSTÁJ Szó,szó,szó,szó Nem túl ünnepi töprengések Isten bizony, nem ezért csináltuk. Nem azért, mert 'ók any- nyit biztattak, noszogattak. (Ámbár, ez a vád fölmerült és fölmerül.) Nem. Azért váltottunk irányt, mert a régi végleg járhatatlannak bizonyult. Azért váltottunk rendszert, mert a réginek sem a rendje, sem a szervezete nem bizonyult életképesnek. Mindazonáltal: azt a sok biztatást nem lehet letagadni. Emlegették „a gonoszság birodalmát”. Tartottak megemlékezéseket a rab keleti nemzetek ilyen és olyan emléknapjain. És ajánlották a megváltó kapitalizmust — no persze, a szociális piacgazdasággal enyhített formájában —, mint egyedül üdvözítőt, egyedüli gyógyírt. Ha azonban mi megcsináltuk ugyan a fordulatot, ámde nem azért csináltuk; nem az ő biztatásukra, hanem a magunk jól felfogott érdekében — akkor most mit reklamálunk? Akkor miért fáj, hogy a Nyugat nagy ígéreteiből, amelyek nemcsak korábban hangzottak el, hanem máig sincsen se végük, se hosszuk — kézzelfoghatóan alig valósult meg valami? Most, 1990—1991 fordulójához érve — amely egyben évtizedváltás is, mert vigyázat: most, 1991. január 1-jén kezdődik majd a mádosik évezred utolsó évtizede!—érdemes futó számvetést csinálni, abból kiindulva, amit föntebb leírtam. Számvetést, azután, hogy mi sorsfordító lépéseket tettünk, és ebben hajtott bennünket nem csupán a kétségbeesés annak ismeretében, ahonnan jövünk, hanem bizonyos remény is, arról, ahová törekszünk. Igaz, pár hónap előtt Habsburg Ottó például új Marshall- tervet és adósságelengedést emlegetett. Mint amit ő javasol. Csakhogy ő olyan politikai tanácsadó, aki eléggé távol van az igazi politikacsinálás belső műhelyeitől, a kormányok felelősségétől — és főként: a kasszakulcstól. A Vaslady viszont — amikor még alig sejthette volna bárki eddig oly tartós hatalma végét—, akár Budapestre is újra eljött, hogy keményen kinyilat- kozhassa volt: nem Marshall- terv kell ide, hanem önerő, meg legföljebb nyugati működő tőke. Ám talán éppen ugyanaznap a Budapesten éppen csak átutazó közgazdász próféta, a Nobel-dí- jas Milton Friedmann figyelmeztetett: a működőtőke nem jótékonykodni jön, ha jön, hanem kizárólag bőséges profitért. Van erre itt, most igazán reménye?—kérdezzük mi sötéten. Ugyancsak a még hatalma teljén nyilatkozó Vaslady ígérete volt, hogy Anglia támogatja majd Magyarország teljes jogú tagságát az Európai Közös Piacban. Amire legalább három kérdés fölmerül: 1. Ha a Közös Piac valóban kiteljesednék, egészen a közös valutáig, és más, szinte utópikus vívmányokig, akkor hazánk, és bármelyik volt keleti ország (a volt NDK-t kivéve) alkalmas lehet-e akár a századfordulóra is a teljes jogú tagságra? 2. Vagy a Vaslady arra gondolt, hogy miután Angila — illetve: ő maga! — amúgy is elég kedvetlenül „támogatta” a teljesebb integrációt, akkor e félig elszabadult Közös Piacban elfér majd: egy király, egy cigány? 3. És arra gondolt-e, hogy ő hol lesz, amikor majd a maga ígéreteit be kellene váltani? Ügy számolt, hogy ő még akkor is a Downing Street 10. lakója lesz, amikor majd például Magyar- ország teljes jogú tagsága aktuális lehet — no, nem aktuális tény, hanem legföljebb aktuális javaslat? Érdemes ehhez hozzáfűzni a nagy Margaret lemondása utáni helyzetet. Amennyire az ma látható, hivatali utóda sokkal kedvezőbben ítéli meg a Közös Piacot, s abban Anglia helyét. Ám ez éppen azt sugallja, hogy a hamarosan integrált Piac kevésbé lesz fogadóképes, ha olyanok kéredzkednének be falai közé, mint mi, volt „keleti” államok. Nem fog elzárkózni bizonyos együttműködéstől, annál kevésbé, mert egy teljesen gazdasági zűrzavarba hullott Európa nem érdeke. De el fog zárkózni az összeolvadástól, mert attól tarthat —és nem ok nélkül —, hogy „mi” jobban lehúznánk „őt”, mint „ő” fölemelhetne „minket”... Szó, szó, szó... A magyar újságolvasó régóta kapkodja a fejét. Innen ennyi, onnan amannyi dollár és más kemény pénz ígér- tetik: százmilliók, sőt milliár- dok. Sokan azután a magyar bankárokat kárhoztatják, akiknek kezelniök, továbbítaniok kell, kellene a dollártömegeket. Ok azonban ráülnek, fukarul őrzik, vagy a jóisten tudja, hogy mit csinálnak vele. Bankárkörök viszont azt hírelik, hogy azok a „támogatások’ ’, amelyek látszólag igen kedvezményesek, és külföldi kormányok nagylelkű garanciáját élvezi — valójában annyira körül vannak bástyázva ravasz feltételekkel, hogy ezeknek hazai vállalat vagy vállalkozó alig tudhat megfelelni. Vagy ha tudna, akkor már olyan jól áll, hogy a kölcsön már nem is igen kellhet neki. Ez a segítségcsapda az oka, úgymond, hogy annyi a kihasználatlan, a meghirdetett, ámde igénybe nem vett hitelígéret. És amíg pusmogtunk és töprengtünk, hogy ez reális-e, ez így igaz-e — megjött a „felmentő sereg”. Mármint: a Kuvaitot megszálló iraki ármádia. Amely —nem tudni még, mennyi időre — alaposan fölforgatta brutális* akciójának kihatásai révén a nemzetközi pénzpiacot is. így hát jelenleg Magyarország (is) még jobban rászorulna sokféle nemzetközi segítségre, hiszen az Öböl-válság súlyos károsultja maga is. Viszont potenciális megsegítői a maguk pénzét megint máshová kell, hogy fordítsák; és még óvatosabbak a kihelyezéseikkel. Külön fejezet történetünkben, amelyet most, 1990—1991 fordulója táján vázolunk, az IMF és a Világbank. Az ő kívánalmaiknak, szigorú előírásaiknak van logikája. Ám ez igen merev és igen vitatott logika. Vannak, akik szerint az ő segítségük olyan, mint ha a folyóban fuldoklónak kötél helyett szögesdrótot dobnak utána. Azt elkapva is ki lehet ugyan kapaszkodni az örvényből, csak éppen össze-vissza tépi a kezet és a kart, hogy netán mire kiérünk a partra, el is vérezhetünk. Járni persze jó a világot. És kell is. Föltárva gazdasági gondjainkat. Konzultálva a lehetséges kiútról, és annak nemzetközi pénzügyi feltételeiről. Ám az arányok 1990-ben nem voltak megnyugtatóak. És nem csupán az utazások irányának, sorrendjének némi egyoldalúságai miatt. A sok utazgatás és tár- gyalgatás, a külföldi fogadtatások hízelgő külsőségei közepette az itthoni döntések hol késtek, hol hibásak voltak — mert merőben hamis előfeltételezések szülöttei. Például arról, hogy gazdaságunk mely szektoraiban kik lehetnek a nekünk szükséges — mert: a leghasznosabb, a leghatékonyabban működtető! — tulajdonosok. Például arról, hogy mekkora benzináremelést bír el az ország, és milyen előkészítés után. És például arról, hogy mi az, amit a külföldtől várhatunk; és mi az, amit csakis magunktól. A sokféle leértékelés közepette, amelyet észlelünk, illetve fontolgatunk — forintleértékelés; egész termelőalapunk reális értékre állítása (amely azonban kedvezőbb is lehet, mint olykor véljük); fizikai és szellemi munkavégző képességünk értékelése stb. —, ajánlatos lenne a soksok külföldi ígéret konverziója, akár illúzióvesztések árán. Átváltása akkora értékűre, amely realizálható. Ez pedig, fölmérve a szótól a tettekig vivő utat: alapos leértékelést jelent. Ennek tudatában vágjunk neki 1991- nek. „ Lázár István Arany János: Alkalmi vers Az új évet (ócska tárgy!) Kell megénekelnem, Hálálkodva, ahogy illik, Poharat emelnem. Mit van mit kívánni még Ily áldott időben— Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Olcsó legyen a kenyér, A gabona áros; Jól fizesse a tinót S nyerjen a mészáros. • Mérje pedig szöszön-boron, Font kijárja bőven. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Senkinek a nyakára Ne vigyenek kontót; Valaki csak ráteszen, Nyerje meg a lottót; Annyi pénzünk legyen, hogy! Még pedig pengőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Szegény ember malacának Egy híja se essék; Messze járjon dög, halál, Burgonya-betegség; Orvos, bakó a díját Kapja heverőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Tücski-hajcski baromnak Sokasuljon lába; Boci járjon mezőre, Gyermek iskolába; Gyarapodjék a magyar Számra, mint erőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Kívül, belül maradjon Békében az ország; A vásárra menőket Sehol ki ne fosszák. Béke legyen a háznál És a szívredőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. A bíró is, mint eddig, Tisztét jól betöltse: Vízkedviért a babát Soha ki ne öntse; Emberiség, igazság Egyik serpenyőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Zenebona,babona, Huzavona vesszen! Visszavonás, levonás Minket ne epesszen, Legyen egység, türelem, Hit a jövendőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Nagy uraink (ha élnek) Nőjenek nagyobbra; Áldozzanak, legyen is mit, Mégse üssék dobra; Nemzetiségünk mellett Buzogjanak hőén. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. író pedig írónak Szemét ki ne ássa, Ne is legyen az idén Napfogyatkozása Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-, S előfizetőben. Adjon Isten, ami nincs, Ez új esztendőben. Mire üssek még pohárt? Asszonyi hűségre? Barátság-, polgár-erény-, Vagy mi más egyébre? Hiszen ezek közöttünk Vannak kelendőben. Tudj’ Isten, mi minden nincs, Ez új esztendőben! Kalcsó József: Születésnap
