Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-30 / 305. szám

1990. december 30., vasárnap

F

BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET

A Szovjetunióban is irány a piacgazdaság

Legnagyobb gond az ellátás és a nemzetiségi kérdés — bosszantó a nyugati segély, de jó

ígéretes kezdeményezésnek lehettünk részesei az elmúlt hetekben, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége külpolitikai szakosztályának összejövetelén. Új sorozat kezdődött a hazánkban működő nagykövetek háttér beszélgetéseivel, melyet Ivan Aboimov, a Szovjetunió budapesti nagykövete kezdett el.

Réti Ervin, a szakosztály elnöke megnyitójában jelezte, hogy a Szovjetunió után a német nagykövet vállalta a beszélgetést. Külön érdekesség volt, hogy Aboimov nagykövet a nyílt és őszinte beszélgetését magyarul tartotta. Igen tömören a Szovjetunió helyzetéről három fő kérdésben igyekezett elfogadható tényeket ismertetni. A belső helyzetről hangoztatta, hogy az rendkívül kiéleződött és nyugtalanító. Nagy kérdés, hogyan képes kilábalni a zűrzavaros helyzetből? Hogy a további belső anarchia ne erősödjön alapvetően a gazdasági és nemzetiségi gondot kell megoldani. Ennek lényeges alapjai a piac- gazdaságra való áttérés, valamint a szuverén köztársaságok szövetéségnek megteremtése. Ezt akarják a reform erők gyorsított ütemben megvalósítani — minél kisebb áldozatok árán —, amelyet azonban igen jelentős konzervatív erők gátolnak. Egyértelműen kiemelte, hogy a kézi vezérlést már túlhaladták, de a piacgazdaság még csak kezdő állapotban van. A fogyasztói piacon drasztikusan csökken az árukészlet, romlik a munkafegyelem, a tömegek hangulata nem kielégítő. Mindez gyors és következetes intézkedést igényel.

A súlyos ellátási gondok enyhítésére a hadiipart folyamatosan állítják át fogyasztói termelésre. Sajnos e téren is még sok a buktató. A másik alapvető tényező, hogy a köztársaságok szövetségét konszolidálni kell, melyet igen sok bizonytalansági tényező akadályoz: a csökkenő termelés és ellátás mellett erősödik a helyi nacionalizmus. Ugyanekkor legfelsőbb szinten hatalmi harc alakult ki, nincs teljes egység Gorbacsov javaslata körül, mely szerint az önrendelkezés és önkormányzat erősítése mellett célszerű lenne létre hozni az új szövetségi rendszert. Ezen belül kell biztosítani a nemzetiségiek önállóságát és azonos jogait. Minden jel azt mutatja, hogy a mostani elképzelés alapján létrejön az új szövetség és keleti szomszédunk továbbra is a nemzetközi helyzetet befolyásoló hatalom marad. Ez a tény politikai és gazdasági orientációnk fejlesztésében meghatározó kell hogy legyen.

A Szovjetunió jelenlegi külpolitikájáról az új politikai gondolkodásmódról —a peresztrojkáról —elismert a nemzetközi siker. Hatalmasat léptek előre 1986 óta a leszerelés és a bizalom erősítése terén. A párizsi találkozó — Helsinki után — mutatta, hogy ez a siker nem más mint engedmények sorozata a nyugati és keleti érdekek alapján. További fegyverzet csökkentés várható, mivel a NATO és a Varsói Szerződés tagjai nem tekintik egymást ellenségnek. Ezt mutatja többek között az ENSZ-ben a nagyhatalmak példátlan együttműködése. Ez a normális gondolkodásmód egyértelműen a nemzetközi béke távlatait erősíti.

A szovjet-magyar kapcsolatokról elhangzott, hogy jelenleg sok a neuralgikus pont: többek között az új gazdasági együttműködés, az európai ház építése még sok, de nem megoldhatatlan gondot jelent...

Jelentősen változni fog a szállítás szerkezete, az elszámolás pedig konvertibilis lesz. Élénkülni fog a tagköztársaságokkal való gazdasági szerződések és a közös vállalatok létrehozása. A kulturális cseréket a humán kérdések új felfogásában rendezik.

Ezek után lehetőség nyílt a kötetlen beszélgetésre. Felmerült milyen Jelcin politikai megítélése, hiszen a jelenségek nem egyértelműek. Jelcin szerint nincs szükség politikai konfrontációra, de szükség van a Szovjetunió egységére, a szuverenitás és a gazdasági együttműködés alapjára.

Felvetődött, hogy meddig tartható fenn az emberek tűrőképessége. A belső helyzet nagyon komoly; aggasztóan erős a mesterséges korlátozás, a meg nem értés és sajnos működik a társadalom periférikus területén a maffia is. Bosszantó, hogy nyugat ad élelmiszersegélyt a Szovjetuniónak, de ez most jól esik... Az ellátás terén legfontosabb feladatnak a mezőgazdasági termelés megoldását tartják. A földtulajdonnál az egyenjogúságot — állami, szövetkezeti, magán — igyekeznek elfogadtatni. Ezt viszont a hatalomba lévők egy része ellenzi. A súlyos gondok további megoládsa érdekében — hangoztatta a nagykövet — az egyén érdekeltségét kellene növelni.

Elhangzott egy olyan kérdés is, hogy a szövetségi központ tudja-e garantálni az államok közötti szerződés teljesítését? Gondolva a Déli Szovjet HDS. csoportra, illetve a rubelról a dollár elszámolásra való áttérés- ' re. Kiemelte: először legyen szerződés, a jelenlegi csak elvi jellegű. A szerződések kisebb része szövetségi, a nagyobb rész a köztársaságokat érinti. Várhatóan az 1990-es szinten marad a gáz, villany és esetleg az olaj szállítása. A Szovjetunióban csökken a termelés, gyenge az anyagi forrás és kevés a tapasztalat a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban. A hazatelepülő szovjet csapatokkal az anyagi elszámolást sok érthetetlen felfogás lassítja. A sok részkérdés mellett egy nagyon is valós gond aggasztja a hadsereg tagjait: a katona és családja a semmibe megy haza... Odahaza nincs lakás és nincs laktanya. Ezek a gondok csak fokozzák a belső feszültséget és rontják a közhangulatot.

Ez a tájékoztató is mutatta, hogy a Szovjetunió vezetésében erősbödik az újszerű politikai gondolkodásmód, de kicsendült az is: még hosszú,út előtt áll a megnyugtató jólét és a demokrácia megvalósulása.

dr. Pankotai István

lúziók nélkül

„Pletykák és rémhírek keringenek a közvéleményben a helyi adókkal kapcsolatban”—írja L. J.—.Jönnek a helyi adók” című írásában: (Népújság, december 20.) „...ez az adónem tovább növeli a lakosság már-már elviselhetetlen terheit” — „a kormányzat ezzel az adófajtával próbálja enyhíteni a központi költségvetés kötelezettségeit az önkormányzatok részére”—„A helyi adó kivetése éket verhet az újonnan megválasztott önkormányzatok és a települések lakossága közé”.

Hogy „pletyka és rémhír” vagy várható valóság-e mindez, erre a nyilatkozó illetékes nem adott egyenes választ. E helyett nyugtatóan körülmagyarázta „a hazai adózás gyakorlatában teljesen előzmény nélküli konstrukciót”. Ám a végén mégiscsak kimondta e „konstrukció” lényegét: „A helyi adóbevezetése teljesen más munkastílust igényel (az önkormányzatoktól) mint eddig volt a tanácsoknál. Mostanáig (a tanácsok) a központba jártak kérni, kilincselni,

osztozkodni. Ma (az önkormányzatoknak) felelősen fel kell mérni a település gazdasági lehetőségeit, adottságait, a lakosság teherbíró képességét”. Alapos előkészítés és „helyi politikai munka után” bevezetik a helyi adókat, hogy kevesebbet kelljen kérni, kilincseim, osztozkodni a központokban az óvoda, iskola stb. fenntartásához.

Tehát nem „pletykák és rémhírek keringenek a közvéleményben”, hanem—mivel csak „jobbító észrevételeket tesznek a honatyák” — hamarosan törvénybe foglalt keserves valóság jelzései. „A központi adóterhelés nem csökken”—nyilatkozta nemrég egy másik illetékes (Népszabadság, november 16.), hanem az önkormányzatok részesedése csökken fokozatosan a központi bevételekből. A helyi adó lesz az a „konstrukció”, amely ennek helyébe lép.

„Áz adómértékek maximumát nézve úgy tűnik, hogy nagyon súlyos terhet jelent a helyi adó” — mondja a nyilatkozó.

Ám azonnal hozzáteszi, hogy „egyáltalán nem kötelező a maximumon működtetni a rendszert”. A törvény előkészítői „nem arra gondoltak, hogy (az önkormányzatok) az indulás évében rögtön megcélozzák a 300 forintot” a lakások négyzet- métereként, „hanem egy fokozatos bevezetéssel számolnak”.

A „fokozatos bevezetés” első lépéseként a magánszemélyek által befizetett jövedelemadó (SZJA) 1990. évi 100 százaléka helyett 50 százalék lesz az ön- kormányzatok részesedése; ezen kívül lesznek a központi támogatások „normarendezései”. Ha csak az SZJA-ból származó bevétel 50 százalékos csökkenését vesszük, ez például Telekgerendás önkormányzata számára azt jelenti, hogy az 1990. évi költségvetésének 30 százaléknyi saját bevételarányát 1991-ben helyi adó kivetésével 48 százalékra kell növelnie, hogy a bevételt „szinten tartsa”. Á község minden lakásának minden négyzetméterére a minimum 60 forint „építményadó helyett” annak dupláját. 120 forintot kell kivernie. Mivel a lakások 70 százaléka 60 négyzetméternél nagyobb alapterületű, így az adózók 70 százalékának évi adója 7200 forint felett, átlagosan 9500 forint lesz. Az OTP-kölcsönnel építők és nyugdíjasok számára ez megfizethetetlen, a mentesítések ódiumát pedig a kötelezetteknek kell viselniük, hogy a szükséges bevétel meglegyen. Aki pedig nem fizeti be a kivetett helyi adót, azzal szemben az önkormányzat „behajtás vagy végrehajtás útján szerezhet érvényt a törvénynek” — közli a nyilatkozó.

Ugyanakkor az elvont SZJA összegének négyszeresét fizeti a község a központi költségvetésbe földadó címén, de valójában igazi helyi adóként.

Nem valószínű, hogy „pletyka és rémhír”, hogy a „helyi adó éket fog verni az önkormányzat és a település lakossága közé”. Valószínűbb, hogy olyan „ék” lesz a helyi adó, amelyet egyéb bevételek hiányában kényszerülve lesz az önkormányzat egyre mélyebbre verni, nemcsak az önkormányzat és a lakosság, hanem közöttük és a törvényhozó honatyák között is feszítő lesz ez az „ék”.

Persze, a kettő nem ugyanaz.

Zalai György

Búcsú a... bélyegektől

Majdnem az óesztendő csúszott ki a számon, annyira hozzászokott már az ember ehhez a kifejezéshez ilyenkor, a Szilveszterek napján. Mivel ez a nap—ez az éjszaka—egészen az éjféli harangzúgásig már alig-alig az övéké, akiket erre a szép névre kereszteltek, sokkal inkább a dínom-dánomé, amivel az óesztendőnek hátatfordítunk, hogy na végre! Eltelt, s jöhet az új, a jobb, mert mi mást is várna ez a tengernyi pezsgőspoháré ember, ha nem ezt. Még ha egy csöpp búsulás ki is jár az eliramlott időnek: egy évvel—ha'tetszik,hanem— öregebbek lettünk. De sebaj, fő az egészség, mint mondták régen az öreg, sokat tapasztalt parasztok a jóízű pipafüst eregetése közben. S ők valóban tudták mi a jó, mi a lényeges. Hiszen hosszú életükben annyi, de annyi mindent megértek.

Mi sem panaszkodhatunk, már mint a tapasztalatokra, abból bőven kijutptt nekünk is-mint—legyünk őszinték—mindig is az emberiségnek, mióta Ádám és Éva kiűzetett a Paradicsomból. Az viszont más lapra tartozik, hogy minden szamár a maga terhét érzi. Mi itt és most nyilván a magunkét. Hogy ez több, vagy kevesebb az írott és íratlan történelem valahai szereplőinek terhénél, ki tudja. Bár sejthető, hogy mindig, kijutott a népeknek bőven a bajból, dehát ez nem zavarta különösebben a földi élet megszokott meneterendjét: a születés és halál szakadatlan ismétlését. Melynek menetét a jövőre nézve sem nagy kunszt előre látni, annál nagyobb művészet a kettő közötti események megsejtése. Ez igazán csak jósoknak adatott meg, s nem biztos, a sors ajándékának tekintették-e valaha is ezen jövőbe látó képességüket. Sőt az is lehet, hogy míg másoknak vígan fellebbentették a titkok kétes fátylát, a maguk leplét nem bolygatták: a saját jövőjüket nem óhajtották látni.

Visszatérve a mi mindennapjainkhoz, talán nekünk is jobb, ha nem akarunk túl okosak lenni, többet tudni, mint amennyit már eddig is tudunk. Hisz attól sem lettünk boldogabbak, hogy jócskán megnyomta a ceruzáját a MÁV, a VOLÁN, a MALÉV, a Posta, hogy a többi előrelátható áremelőkről ne is beszéljünk. Pedig mindnek minden intézkedése igen érzékenyen érint bennünket. Bár ez így erős túlzás, csak szokásból vehetünk egy kalap álá mindenkit, mert csak van egy „kis” különbség a pénztárcák között. Másképp néz ki azé, aki egy gavalléros mozdulattal jó előre megveszi a négyezer forintos jegyet a Vigadó újévi koncertjére, s megint másképp azé, aki azon töri a fejét, hogy fél, avagy egy liter tejre futja-e neki. A sajtra már nem is gondol, egyre csak nézegeti, de hiába kívánja, számára elérhetetlen. S ez csak egy csöpp a példák tengeréből.

Nem tudom, ki hogy van az előbb említett áremelésekkel, engem a postai bosszant legjobban, abból is a levéldíjak: a nyolc forint helyetti tizenkettő! Persze lehet, hogy kicsinyes reagálás, de akkor is: búcsúzni akarok a bélyegektől. Pedig mennyire szerettem valaha levelet írni (meg kapni). Különösen szerelmesét. Rótam, rótam a hosszú oldalakat, s pár nap múlva már kiálltam a kiskapuba, s vártam a postást a válasszal. Aztán az anyai levelek ideje jött el, ezek már valamivel rövidebbek voltak. A rövidítés újabb formája abban nyilvánult meg, hogy az üdvözlő lapok felé tolódott el az arány. Most meg itt a gont velük: mi lesz jövőre? Azzal a sok lappal. Aztán ezt is elgereblyéztem a bélyegbúcsú jegyében. S „intézkedtem” is. Még a karácsonyi lapokra rákörmöltem: ez az utolsó, amin bélyeg van, jövőre anélkül megy. A portótól tekintsenek el a címzettek, ki ne fizessék. Egy pillantás a lapra elég, hogy lássák a jókívánságot és már adhatják is vissza a postásnak. Ezzel a húzással részemről a bélyegügy lezárult, a posta meg csináljon a lapokkal azt amit akar.

Egyébként mindenkinek — még a postának is — boldog új évet kívánok.

Vass Márta

Gondolatok egy beszédről

Amit a miniszterelnök a parlamentben elmondott, ahhoz se hozzátenni, sem elvenni nem lehet, mert ezeket a rideg tényeket saját bőrünkön tapasztaljuk. Egyetlen egy mondatához viszont van egy pár gondolatom. A beszéde vége felé azt fejtegette, hogy 1848-49-ben a nemesség lemondott előjogairól. Valahogy mintha az csendült volna ki a szavaiból, hogy elvárná ugyanezt a mostani „nemességtől” is. Ennyire naivnak azért nem képzeltem el a miniszerel- nök urat. Az alábbiakkal alá is támasztom állításomat.

Nézzük, mit adott az elmúlt 45 év a mostani gazdagoknak. Egy istentelen ateista jellemet. Eldobták maguktól a nemzetiségüket, magyarságukat (nyelvét megunván rút idegent cserélt), hazaszeretetüket. A hazáért és az annyiszor emlegetett népért érzett szeretetüket. A mérhetetlen önzés és harácsolás volt vezérlő eszméjük, s a mai napig is az. Hogy ezek önként áldozzanak a haza oltárára, arra mérget mernék venni, hogy nem. Hiszen a fordítottját csinálják. Szépen átcsordogáltatják az állami vagyont kft-be sógor, koma, jóbarátok társaságában. A privatizáláshoz elsősorban mi szükséges? Pénz, pénz és pénz. Szürke melós nem lehet partner, mert annak éppen az nincs.

Tisztelt kormány, meddig tűri

ezt még? Tavasszal azt ígérték, hogy nem leszámolás lesz, hanem elszámolás. Vagyonügynökség, számvevőszék... Mivel foglalkoznak? A szomszédaink már régen leköröznek bennünket. A nép hozta katasztrófába az országot, vagy a vezetés? Lengyelországban régen el is felejtették, hogy Gierek a világon volt. Honecker és Zsivkov rács mögött várják megérdemelt sorsukat. A csehszlovák főtitkár régen tölti megérdemelt büntetését. Mi meg mit csinálunk?

Azok, akik felvették és elherdálták a nyugati kölcsönöket, most élvezik a nagy összegű nyugdíjakat. Ugyanakkor több százezer ember él a létminimum határán, vagy azon alul. Ez így bizonyítja állításom igazát. Sokszor hivatkozott a vezetés arra, hogy azért magas a nyugdíjuk, mert nagy volt a felelősségük, hát most feleljenek. Ahogy én figyelem a körülöttem elhangzott véleményeket, a városban és bármelyik helyen, itt addig nyugalom nem lesz, amíg a felelősségre vonást végre nem hajtják. Figyelve a parlament munkáját, egy pár képviselő, sőt államtitkár megnyilatkozásai is ezirányban orientálódnak. Vagy addig vára kormány, amíg újabb blokád lesz? Isten óvjon tőle, mert az már nem lesz olyan sima. Remélem, nem kerül rá sor. id. Alberti György