Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
ukÖRÖSTÁJ 1990. december 23., vasárnap © Történetek — fenyőfára Emlékeznek, kedves olvasóink? Az elmúlt napokban többször is kézbe vehették felhívásunkat, melyben arra biztattuk a magányosan ünneplőket, december 16-án jöjjenek el egy teára szerkesztőségünk klubjába, s mi megkíséreljük megadni számukra az ajándékozás örömét. Biztattuk őket: mondják el életük legboldogabb—vagy legszomorúbb—történetét, melyet lapunk e képzeletbeli karácsonyfájára teszünk. Örömmel számolhatunk be arról, nem unatkoztunk e vasárnapon. Sokan meglátogattak minket, s mi szeretettel fogadtuk vendégeinket. Kérem, önök — a megajándékozottak — is fogadják szeretettel a ma este magányosan ünneplők történeteit. Higgyék el, szükségük van megértésünkre, figyelmünkre, szeretetünkre! És nemcsak karácsony éjszakáján! Magyar Mária __Nagy Ágnes S zőke Margit— Vass Márta „Az én ajándékomra már senkinek sincs szüksége” J. néni Békéscsaba szívében lakik, mégsem tudott eljönni szerkesztőségünkbe. — Évek óta mozgáskorlátozott vagyok, és örülök, ha a házunk elé ki bírok jönni — mondta sírva a telefonba. — Már kilenc éve, mióta meghalt a férjem, egyedül ünneplem a karácsonyt. Vannak ugyan testvéreim, de mindnyájan betegek, vagy leköti őket a saját családjuk. Ha kell valami a boltból, egy fiatal szomszéd házaspár segít, de a búmat-bajo- mat már nekik sincs idejük meghallgatni. Tudja, ha kívánhatnék valamit, akkor társaságot kívánnék, embereket, akikkel beszélgetni tudok... Tavaly közvetlenül karácsony előtt kijöttem az utcára, és elhatároztam, megajándékozok egy kisgyereket. Éppen arra jött egy „asszonyka kézenfogva 3-4 éves kicsinyével. Őket szólítottam meg, és kértem, fogadják el tőlem azt a kis édességet, ám az édesanya visszadobta az ajándéknak szánt csokoládét, és azt mondta: „Mi is tudunk neki venni!” Rosszulesett, hogy az én ajándékomra már senkinek sincs szüksége. Botoska Tudják, kedves olvasóink, mi az a botoska? Ugye nem. Én is most tanultam meg, mit jelent, mikor özvegy Sztankó Jánosnéval szemközt kavargattam a gőzölgő teát. Olyan posztóból készült lábbeli ez, melyet masnival ékítve, vagy anélkül addig hordtak a szegények gyerekei, amíg meg nem kapták életük első, igazi cipőjét. Sztankóné jól emlékszik eme örömteli eseményre. Iskola előtt történt. „Spárgával mérte meg édesapám a lábam, aztán kétszer akkorát vettek, hogy még ötödikbe is jó legyen. Az üres részt papírral tömték ki.” De kímélte is a kislány a csodálatos, barna, magas szárú cipellőt. Ha hazaért az iskolából, levette és csutkát kötött a talpára, úgy ment a hóba játszani. Ha fázott, felmelegedett a kemence padkáján. Nem véletlen, hogy így kímélte élete első lábbelijét, hisz apja egyheti keresete öt pengő volt, a cipőt meg két és fél pengőért adták akkoriban. A negyedik lány lett Tizenhat éves pótmama A békéscsabai Szabó József- né és testvére, Dorkovits Zsófia Éva kart karba öltve jöttek el hozzánk. Szomorú karácsonyra emlékeztek, amikor édesanyjuk árván hagyta őket. A hét gyerek új életet kezdett. A pótmama — ma már nem élő — nővérük, Judit lett. Tizenhat évesen szakadt rá a sok gond, mégsem panaszkodott soha. A három nagylány — vendégeink és Judit — hajnali háromkor kelt, hogy dagasszon, kenyeret süssön. A kicsiknek más gondjuk nem volt, csak hogy jól viseljék magukat. Takarítás alatt szó csak ennyi volt számukra: „Hátra a kezet, fel a lábakat!” Aki ügyes volt, segíthetett is. Vendégeink máig is szívesen emlékeznek a kemencében sült, túróval, káposztával ízesített lángosokra és talán nemcsak a forró tea a ludas azért, hogy könnybe lábad a szemük, mikor az összetartásról, a szeretetről beszéltek, mely e nehéz esztendőkben családjukat jellemezte. Persze olykor csintalanok voltak. Szabóné egy ilyen alkalomra így emlékezik: „Nem szerettem hajnalban kelni, fogtam egy botot és hátraállítottam a faliórát. Igen ám, de Judit nővérem e nélkül is pontosan ébredt, úgyhogy a kenyér idejében elkészült.” Nem is ment férjhez szegény, mert ha szó esett ilyesmiről, keserves sírásra fakadtunk mindannyian. Örömhírt az embereknek Kétévesen gyermekparalízist kapott. Húszéves koráig hónaljmankóval járt, akkor többszöri műtét után járógépet és magasított cipőt kapott. Azóta is így közlekedik, mégis teljes értékű életet él Miklya Pál. Szerkesztőségünkbe azért jött el ezen a vasárnapon, hogy elmondja—többek között —, mit jelent számára a versmondás. Hetvenkét éves, és máig is szívesen áll nagyközönség elé, hogy mint ő fogalmaz: „örömhírt vigyen az embereknek”. A baptista imaház vasárnapi iskolájában kezdődött és azóta is bármikor szívesen vállalkozik fellépésre, legyen az a mozgáskorlátozottak rendezvénye, vagy egy társadalmi ünnepség. Irodalmi színpadot is vezetett, mert mint mondja: „idejében mondott ige ezüsttálcán aranyalma”. Ha nemcsak maga, de az általa vezetett csoport is színpadra lép, a hatás még teljesebb. Miklya Pál szerint mértékletes életének köszönheti fiatalságát. Hetvenkét éves, de ötvenévessel nem cserélne. íme, kedves olvasók, meg lehet próbálni! A két Ilona Zsíros Pálné történetét akár fenyőfánk csúcsára is tehetnénk, ha az érzelmek hőfokát vennénk e válogatás alapjául. Idézzük őt szó szerint! — Három fiam született. Az első 1941-ben, a második ’43-ban, a harmadik ’45- ben és 1947-ben megint állapotos lettem. Mondtam a férjemnek, fáradt vagyok. Mindig szoptattam, mindig pelenkát mostam, rosszul is érzem magam... Nem akartam azt a gyereket. Ö meg csak járt utánam és hajtogatta egyre: Anyuckó! Kislány lesz ebből a gyerekből, meg kell szülnöd. És igaza lett. 1947. július 18-án megszületett Eszter lányom, akiben máig is sok örömöm van. Mikor felnőttek a gyerekek, sorra születtek az unokáim. Nyári szünetben öthat is mellettem volt. Tanítónő voltam, úgyhogy volt időm rájuk. Tudja, a gyerek meghálálja a szeretetet, még a tanítványaim is. Nemrég megyek az utcán, jön velem szembe egy jóvágású férfi. Messziről mosolyog, és mikor közelebb ér, összepuszil. Én meg töröm a fejem: ki nem akar velem kezdeni, ahhoz már öreg vagyok, akkor hát ki lehet? Hamar kiderült, tanítottam valamikor... Plafonig érő karácsonyfa Teázás közben jót beszélgettünk. Gyebnár Györgyné (Ica) és Szahai Györgyné (Ilonka) együtt jöttek, és együtt készülődnek haza. Aztán csak visszaülnek az asztalhoz, mert Ica néni meggondolta magát. — Tudja, felejthetetlen a két amerikai utam. A lányomék- nál voltán New Yorkban. Már az első repülést élveztem, aztán a család, az unokák! — És a várost milyennek találta? — Csodálatosnak. Láttam a Szabadság-szobrot, voltam "az óriási Macys áruházban, és még sok helyen, de az ENSZpalota tetszett a legjobban. A népek ajándékai, a csodás szőnyegek, képek, szobrok, üvegablakok. Még az üléstermekben is jártunk, egy fiatal japán lány kíséretében. — Jó, akinek gyermekei vannak — sóhajt Ilonka néni —, én csak a mi aranyos újságosfiúnknak örülök. Hozza pontosan a Népújságot — már csak ezt járatom —, és mindig van kedves szava hozzám. Micu megvigasztalt Bemutatkozott ugyan, de kérte, ne írjam meg a nevét. Csak annyit, hogy D. M. Nem ment férjhez, de sok barátja, rokona van. Mégis az ember magányáról hozott történetet, amelyet azóta sem tud elfelejteni, pedig akkor 1942-t írtak... A fivére katona volt, édesanyja meghalt, egyedül várta a karácsonyt, nagyon keserű hangulatban. A bajt, úgy látszik, mindig lehet tetézni: egy névtelen , jóakarója” feljelentette a rendőrségen. Azok csak annyit kérdeztek, sejti-e, ki volt? Sejtette, meg is mondta a rendőröknek, ám ez az esemény elvette maradék jókedvét is. — Csak sóhajtoztam és befelé sírtam — emlékezik D. M. — Akkor a macskánk, amely különben vad természetű volt, soha nem maradt bent, ezúttal nem ment ki. A lábamra telepedett, majd a mellemre kuporodott és dorombolt... Eleredtek a könnyeim: itt vagyok egyedül és ez a jószág megértette a szomorúságomat. Micu, a szép, fekete kandúr megvigasztalt. De annál jobban fájt, hogy egy állat emberségesebbnek bizonyult az embernél, aki a jótett helyébe is csak rosszat cselekedett. A sebek lassan gyógyulnak H. Gy.-né szép családnak örülhet. (Nevét a sok családi vonatkozás miatt nem írjuk ki.) Egyik unokája, Gyuszika most nősült, mutatja az esküvői képeket. Kriszti gyönyörű menyasz- szony, a vőlegény nemkülönben, s a fotóról látszik, az ifjú pár igazán szereti egymást. H. Gy.-nének 1987-ben meghalt a férje, fél évre rá egyedüli gyermekük, a fiuk. Mindketten hirtelen halállal, az egyik a munkahelyén esett össze, a másik a ház előtt. H. Gy.-né vallásos asszony, templomba jár, és nem marad el az egyház által szervezett teadélutánokról sem. Sokat piacozik, eladja a család által termelt zöldségeket, ezzel is segít nekik. Szenteste a menyéhez készül, dicséri őt is, az unokáit is. Végtére nincs egyedül és mégis: olyan jó néha kibeszélgetnie magát az embernek! Editke, a másik unoka jó atléta volt, de abbahagyta a sportolást, amikor meghalt az apja. Felszerelését a koporsó után dobta... Gyuszika is harapdálta a száját, látszik az esküvői videón, mikor a pap azt mondta, milyen boldog lett volna az apja, ha megéri ezt a napot... — Mindannyiónknak nagy csapás volt a fiam halála — mondja H. Gy.-né —, de a jóisten erőt adott az elviseléséhez. Szeretetet tudok és tudtam nyújtani a családnak. Volt úgy, hogy a menyem és a fiam bajjal futottak hozzám. Én addig simítgat- tam a dolgokat, míg minden rendbe nem jött. Mindig a menyemet pártoltam, nehogy úgy tűnjön, gonosz anyós vagyok, csak a fiamnak lehet igaza... Kriszti jóravaló kislány, megszerettem őt. Úgy hívom: harmadik kisunokám. O ennek nagyon örül. Remélem, örvendetes lesz a karácsony közöttük, és a sebek lassan begyógyulnak. Az elátkozott királyfi „Nekem gyerekeim is^testvéreim is vannak, mégis magányos vagyok.” Hányán elmondhatnák mindezt önmagukról... Egyik telefonálónk kezdte így a beszélgetést, aztán megkért, a mesét, melyet ő írt, tegyük közkinccsé. Bár helyszűke miatt csak rövidítve, de készséggel eleget teszünk kérésének: „ Hetedhét országon túl volt egyszer egy elátkozott ország, abban egy elátkozott város, abban egy elátkozott palota, abban a palotában pedig élt egy elátkozott királyfi. Ez a királyfi nagyon szenvedett, mert arra volt kárhoztatva, hogy az emberek lenézzék, gyűlöljék és megvessék...az elátkozott palotában élt, nevelkedett egy gyönyörű királylány, s a királyfi első perctől fogva szerelmes lett belé... A királykisasszony arca mindig ha- lovány volt. A királyfi pedig szerette volna felvidítani. Annál is inkább, mert érezte és látta, nap mint nap; őt is erősen bántja valami. Az, hogy ő is boldogtalan. A királyfit pedig mindjobban gyötörte a vágy, hogy őt boldoggá tegye... várt továbbra is türelmesen, míg a királykisasszony figyelemre méltatja. Mert, amikor ez meg fog történni, ezzel feloldja az évezredes átok alól és mindketten határtalanul boldogok lesznek... felszabadul a palota, a város és az ország is és mindenki nagyon-nagyon boldog lesz... Itt a vége, fuss el véle.” Telefonálónk kérte, a mesét így írjuk alá: „Valaki, aki szeretne minden embernek örömet szerezni, valaki, aki rttm személyválogató, valaki, aki számára nem a pénz a legfőbb érték, hanem az ember, valaki, aki minden embert végtelenül szeret. Kerestek és megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem.” Milyen jó lenne, ha az életeket is adni-venni lehetne, kezdtük a beszélgetést a korábBan Magyarországon is közismert zeneszerző, Viski András Békéscsabán élő elvált feleségével. — Az unokám nyugdíjas szeretne lenni, én meg iskolás — toldotta meg tréfásan az addigiakat az éppen 68. születésnapját ünneplő Viskiné Marika. Minthogy azonban az életeket nem lehet cserélgetni, mindenki számára marad a visszaemlékezés a sajátjára. — Sose felejtem el azt a karácsonyt, amikor mi, gyerekek kántálni mentünk a környező tanyákra — lapozott vissza néhány évtizedet Marika. — Csendes volt a táj, ropogott a lábunk alatt a hó... Olyan élmény volt ez számomra, hogy a karácsonyi dolgozatomat is erről írtam: És képzelje! A tanítóm azt mondta, ilyen szépen én nem tudhatok fogalmazni, úgyhogy egyes helyett hármast adott. Már régen meghalt szegény, de én még mindig nem tudom megbocsátani, hogy lerontotta a jegyemet... Otthon — hogy duplán látsszon—tükörre tett fenyőággal ünnepeltük a karácsonyt. Akkor határoztam el, ha nekem családom lesz, és gyerekem, plafonig érő karácsonyfát állítok a szobába... Ezt be is tartottam. Aztán telt-múlt az idő, s a kisfiú, akinek a plafonig érő fákat állítottam, felcseperedett, és most már hatodik éve nem láttam. Kinn él az Egyesült Államokban, ahová a válásunk után, a hatvanas évek elején az édesapja is ment. Azóta egyedül ünneplem a karácsonyokat. Persze azért szerencsére maradt itt valaki, aki enyhíti ezt az egyedüllétet. O a fiam első házasságából született kisfia, az én nagyobbik unokám... Én persze egyébként sem féltem Marikát, hiszen ha unatkozik, csak belehuppan hétéves Polski Fiatjába, és máris ott terem a húgánál, akivel nagyon szeretik egymást... „Szörnyű lehet a magány!” A hetvenéves Seben Györgyné — kinézete alapján —, bőven bediene a nála húsz esztendővel fiatalabbak közé. Arca csupa derű, csupa kiegyensúlyozottság. Vajon mi a titka ennek a messzire sugárzó energiának? — Már a nyelvem hegyén a kérdés, ám ő megelőzött: — Bocsánat, de én ellenpéldának jöttem, ha szabad... — mentegetőzött, s ezzel még kíváncsibbá tett. A magyarázat nem késett: — Én ugyanis nem vagyok egyedülálló. Hála istennek él a férjem, a gyerekeinknek is jól sikerült az életük. Egyikünk sorsát sem rontotta meg italozás, válás, sőt még nagyobb betegség sem. Nem emlékszem, hogy valaha is lett volna boldogtalan karácsonyom. Az életem beteljesedett, azt hiszem, szerencsés vagyok. Ám el tudom képzelni, milyen szörnyű lehet a magány, és mivel sose tudhatja az ember, mikor kerül hasonló helyzetbe, úgy érzem, törődnünk kell — legalább ilyenkor — a magukra utalt, társak nélküli emberekkel, legyen az a szomszédunk, az ismerősünk vagy a rokonunk... Nekünk, szerencsésebbeknek talán nem olyan nagy dolog egy kis beszélgetés, egy kis odafigyelés, nekik viszont mindennél többet jelenthet... Egy megkésett levél Egerek és pockok között Gera néni sokáig tartotta kezében a kezemet, közben potyogtak a könnyei. Ez volt a bemutatkozásunk... „Az Isten fizesse meg maguknak, hogy gondoltak mivelünk, egyedülállókkal is...” — mondta azután, majd az asztalhoz ültünk teázni. Rövid egy óra alatt képzeletben kaput nyitott előttem az életének, amelyben egyetlen fénypont bújik meg csupán szerényen a sivár, örömök nélküli esztendők sorában. Gera Jánosné most 59 éves. Szüleit korán elveszítette, 12 évesen Csehszlovákiába telepítették, dolgozott mindenütt, ahol munkát kapott. Harmincegy éve visszahozta a honvágy Magyarországra. Békéscsabán megkereste egyetlen élő rokonát, a nővérét, akitől gyermekként szakadt el. Ezután férjhez ment, ám a házassága nem sikerült. Több helyen vállalt munkát, majd a konzervgyárból ment rokkantnyugdíjba. Tizenkilenc évig élt zsíros kenyéren egerek és pockok között egy vizes, omladozófélben lévő istállóban, amit úgy hívtak: albérlet. Lakásra spórolt. Már nyugdíjas volt, amikor beköltözhetett a sajátjába. A nővérével megromlott a kapcsolata, s ezzel végképp egyedül maradt. Azaz, Micikével,' az „öreg cicával”, akivel minden karácsonyon „együtt sír- dogálna”. Hiába faggattam, melyik karácsonya volt a legszebb, Gera néni csak a fejét rázta: — Én nem tudom, milyen a szép karácsony, mert nekem olyan sose volt. Boldog is csak egyszer voltam életemben, mikor a bútorgyári szakszervezettől beutalót kaptam Balaton- földvárra... Hely már nemigen akadt karácsonyfánkon, amikor levelet hozott a postás szerkesztőségünkbe. Békéscsabai levélírónk eszme- futtatásából ezért már csupán egy aprócska részletre futotta a helyből. íme: „Mindenki karácsonyfája alá egy meghívót teszek ezzel az írással. Keressék fel a templomot, Isten házát, keressék a keskeny utat, amely az életre visz... Évtizedekkel ezelőtt ezt írta: Ha valami okból választanom kellene, merre menjek, nem tudnék dönteni. Az egyik oldalon szeretik, legalábbis emlegetik az Istent, de nem szeretik az embert. A másik oldalon szeretik, legalábbis papíron a legfőbb értéknek tartják az embert, de nem szeretik az Istent... El kell indulnia egy új harcnak, amelynek célja szeretni az Istent és szeretni az embert. Mert aki Istent fél és embert szeret, boldog az mindenek felett. Akkor úgy láttam, hogy a világ két táborra szakadt. Most úgy látom, egy tábor van kialakulóban.”
