Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23., vasárnap ■kÖRÖSTÁJ Földön békesség, és az emberekhez jó akarat” — Áldjon meg az Úr Titeket... — lebben a Luther-kabát két ujja, s az emberek lehajtott fejjel hallgatják a lelkészt ma is. Ezek között a fehérre meszelt, vaskos falak között, ez előtt az egyszerű oltár előtt hajtott fejet nap mint nap, évtizedeken át Tessedik Sámuel. Fohászkodott népéért, melyet elszántan felemelni kívánt—és talán fohászkodott lelkierőért, ha a csüggedés utolérte, tapasztalván nemtelen támadásokat, meg nem értést, cudarságot. — Áldjon meg az Úr Titeket... — tárja oltalmazón két karját a gyülekezet felé a szarvasi Tessedik Ótemplom evangélikus lelkésze -— nem, ez így nem pontos; lelkész nője, s Tessedik ott a képen, a parókia csendes, puritán, kicsit kopott szobájának falán, a festményen, mintha helyeslőn bólintana. Erzsébet. Nóbik Erzsébet. így hívják a szarvasi Ótemplomi gyülekezet lelkésznőjét. Zömök termetű, sötét haja nehezen tűri a fésűt, a szeme, a tekintete gyerekesen nyílt, fürkésző tekintet. Lénye derűt sugároz, nyugodt biztonságot, erőt; valamiképpen fölénő'a jobb karját kínlódva emelő (elesett nemrég egy tanyai látogatáskor), a Trabant volánját tekerő, a mosogatóedény fölé hajló és porszívót taszigáló másik énjének. Erzsébet pap. Evangélikus lelkész, aki kettős anyanyelvű lévén, szlovákul és magyarul egyaránt hirdeti az igét szülővárosában. Sorsa, miként a mai 50-eseké, akik tehetős alföldi parasztcsaládban születtek. Rokonok Csehszlovákiában és Erdélyben, az 1. világháborúban odamaradt apai nagyapa, az öreg családi ház, ahol felnőtt, és most is él idős édesanyjával. —Az a hitem, hogy az Úristennek terve volt velem, azért zárult le minden más út előttem, s maradt ez az egy — forgatja a szemüvegét. A parókián beszélgetünk, hivatali szobájában. íróasztalán kis persely, pár könyv, kezeügyében a Biblia, az asztal sarkán az Autósélet — „mindig megkapom, de nem szoktam olvasni, nincs időm” — nevet fel, amikor rákérdezek — „különben is, Trabantom van. Gondolja, azért nekem is szól ez a lap?...” A háttérben Luther Márton olajképe, szigorúan néz le a falról, mintha az üveges könyvszekrényben böngészne, megütközve a „Krisztus középcsatárán”. Á hajdani diáklány, a szarvasi kulákgyerek, akit akkor a vegyjelek és kémiai folyamatok érdekeltek, inkább kényszerűségből jelentkezett a teológiára. De azután... élet peremére kényszerültek, a testi-lelki szükséget szenvedők kö- zütt óriási missziót végezhetünk. S nem azért, higyje el, hogy az egyház hívei gyarapodjanak, mert mi az egyház? Egy emberi szervezet, s csak annyi a létjogosultsága, amennyit Krisztusból meg tud mutatni ennek a világnak. S ha már itt tartunk: vallom, hogy az egyházon is Isten ítélete teljesedett be, mert nem azt tette, amit tennie kellett volna, mert elnézte a szegénységet, az egyházi birtokokon ugyanúgy nyomorogtak, mint a világi birtokokon, és nem volt testvéri kapcsolat magas rangú lelkészek és híveik között. De az Isten ítélete újra beteljesedhet az egyházon, ha nem azt tesszük, amit kell, ha nem alázattal szolgáljuk azt, amit felvállaltunk. S hogy elöljáróink kiszolgálták-e a Kádár-rezsimet vagy sem? A jelenlegiek már abban az időben kerültek püspöki szolgálatba, amikór az állam is egészen másként gondolkodott, nem kívánt olyan azonosulást a nézeteivel, mint esetleg 1957-58-ban. Úgy vélem, ők a maguk útkeresésével, és nem lavírozással, mert az kígyó-magatartás, szóval ezzel épp az egyház szabad létezését biztosították, soha a hit feladását nem kívánták tőlünk! Azt viszont csak politikai kényszernek nevezhetem, amit néhányan kezdeményeztek. Ok akarják rábír- n i az elöljárókat, hogy azok mondjanak le, mert az előző rendszerben kerültek a püspöki székbe. Mint lelkész, közvetlen környezetében is tapasztal valami, néven nem nevezhető, s egészségesnek aligha mondható fordulatot, amit a szükségszerű hatalomváltás vadhajtásának vél: — Szóba került itt az előbb, hogy hirtelenjében divat lett a vallásosság. Nos, ezt én nem tudom megítélni, azt viszont tapasztalom például, hogy a korábbi „nem keresztelem meg a gyereket, nehogy baj legyen belőle” helyébe most a „megkeresztelem, nehogy baj legyen belőle” felfogás kezd lépni... Talán ugyanilyen esős, őszies lesz az idő, vagy — remélni alig merjük — ropogós-fehér, amikor karácsonyi istentiszteletre gyűlnek a hívek a szarvasi Ótemplomban. A fenyőfán időtlenül ragyognak a gyertyák, az emberek ünneplőben, megilletődve hallgatják majd lelkészük szájából az idei karácsonyra kijelölt alapigét: Jézus születésének történetét, Lukács Evangéliumából: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek Néktek nagy örömet... Dicsőség a magasságos meny- nyekben az Istennek és e Földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”... Azután Nóbik Erzsébet összecsukja a Bibliát, és arról beszél majd, miképpen szabadulhatunk félelmeinktől; hogy ember embernek, ember önmagának ne kívánjon dicsőséget, hatalmat, hanem békességet és jóakaratot. Ha valaha, akkor most ezeknek igazán szükségét szenvedjük. „Áldjon meg az Ur Titeket...” — tárja majd bucsuzásképpen két karját a gyülekezet felé, miközben az orgonán felzúg közös könyörgő imánk, a Himnusz... Tóth Ibolya Fotó: Kovács Erzsébet más vidékre, kit irgalmatlan zsugorisága miatt „építettem le”. Hát, ennyi. Hol is tartottunk? Ótt, hogy azért rendre elkészült minden tatarozás, felújítás, amit fölvállalt. De másféle építkezés az, amire Erzsébet hite szerint rendeltetett: a léleké. S ezzel kevéssé elégedett, mint a kívül-bévül felújított Ótemplommal. Elmélkedünk hát hitről és erkölcsről, beleértve teljes hittelensé- get és bigott vallásosságot. Erzsébet summázata, s ebben egyetértünk, keserű: annyira elanyagiasodott a mai ember, hogy ez félelmetes. Csak az létezik a számára, ami anyag, amit megfogok, megmérek, megszámolok. Ennek a következménye, hogy csak a gazdagság fontos, csak az számít, hogy nekem több és több legyen, ezért hajszolja bele magát a legtöbb ember másod-, harmad- és ki tudja, hányád állásokba. A mai ember tragédiája; fut, de nem tudja utolérni azt, amit űz, és jön az infarktus, az alkoholizmus. Felborult az értékrend. De hogyan, miért? — Csak azt tudom mondani, belső meggyőződésemből: ha az ember az élő IstenneLvaló kapcsolatát elveszíti, akkor azt az űrt valami más kitölti. Tény, hogy van egy gonosz erő ebben a világban. S ez azt akarja, hogy pusztíts, ölj, légy gonosz, önző. Ez a két erő küzd értünk. Nekünk kell döntenünk — ebben áll az ember szabadsága, de egyben felelőssége is. Vitatkozunk. A hit útjáról—mikor, hogyan, miért választhatja az ember ezt, vagy amazt az utat, s hogy a templomba járás ma új di- vat-e, vagy valóban ily sokan, őszintén voltak titkon vallásosak az elmúlt évtizedekben is? S hogy az egyházi vezetők szolgáltak vagy kiszolgáltak negyven évig, s a lelkészi hivatás és az aktív politizálás összeegyeztethető-e? — A lelkész a maga hivatását végezze, jó irányba vezesse, helyes gondolkodásmódhoz segítse a híveit—ez ami feladatunk a politikában ! — mondja határozottan. — S ha már a politikánál tartunk; úgy látom, a keresztény gyülekezetnek soha nem volt ekkora feladata a misszióra, mint éppen ma a szegénység, az agyonhajszoltság, a felfelbukkanó hazugság, rosszakarat és félremagyarázás közepette. Az — Az első év után úgynevezett szuplikációs szolgálatra küldtek bennünket. Akkor kezdett meggyőződéssé érlelődni bennem az érzés: csak ez lehet a hivatásom! Mert láttam: az embereknek szükségük van valami többre, valami másra, és az a több nékem a birtokomban van, az Isten igéjén, ahitemen keresztül. Gyógyszerész lehet más is... No, és Tessedik nyomdokába lépni, ugyanazt az oltárlépcsőt koptatni! Nő létére! Erzsébet a fejét ingatja: — Nem, efféle büszkeséget nem érzek. Elkötelezettséget, azt inkább, s a felelősség terhét mindenképpen. A női m i voltom pedig!... — veti fel a fejét — 13 évig voltam segédlelkész. Harcoltam, hogy a nőket is szenteljék fel, de hiába. S amikor már feladtam; mindegy hogyan, csak szolgálni, amikor a hímek útján odaalázkodik az ember, mindegy Uram, ahogyan Te akarod, és amit Te akarsz, szóval, amikor voltaképpen békességre jutottam, akkor nyílt meg az út. 1977-ben felszenteltek. Azóta aztán egyfolytában tatarozoklElőbb a csabacsüdi, aztán a szarvasi templom következett. No, ezenközben alaposan megtapasztalhattam a „női mivolt” mibenlétét. Nem a kétkezi munkában, mert. azt parasztemberek gyerekeként ismerem, elbírom, de a megítélés! Hogy a nő nem lehet járatos ezekben a dolgokban, hogy a nőre rá kell telepedni, a nőnek diktálni kell, nem szabad őt engedni, mert akkor hülyeségeket csinál, mert nő, hát hogyan is érthetne mondjuk egy építkezéshez! Kerülgetem a témát, hogy egyedül lenni, meg az erőt adó családi háttér, — s a lelkésznő hamar elérti a kimondatlan kérdéseket: — Természtes, hogy az ember vágyik társra, s hogy az életének folytatása legyen. Nem úgy indultam én sem az életbe, hogy féijhez pedig nem megyek, sőt! Persze, voltam én is szerelmes, nem is egyszer, de valahogy mindig félbemaradt a kapcsolat, ki elkerült
